Egyre jobban értjük, hogy miért születik ilyen kevés gyerek, de az utóbbi pár év így is talány

Az elmúlt években Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában is kiemelt politikai üggyé vált az alacsony és stabilan csökkenő születésszám. Az régen ismert jelenség, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan szinte mindenhol csökken a gyermekvállalási hajlandóság, és ma már a közepes jövedelmű országokban is egyre ritkább a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es termékenységi arányszám (amely az egy szülőképes korú nőre jutó gyermekek száma).

A csökkenés mértékét és ütemét illetően ugyanakkor jelentős eltérés mutatkozik egyes országcsoportok között.

Azokban a fejlett országokban, ahol a termékenység már az 1970-es években elkezdett esni, az 1990-es évektől stabilizálódott az érték.
Ezzel szemben számos olyan országban, ahol az 1990-es évekig magasabb maradt a termékenység, az 1990-es évek után meredek esés mutatkozott, és mára ezen országcsoport tagjaiban regisztrálják a globálisan legalacsonyabb, 1,3-as érték alatti termékenységi arányszámot.

A két országcsoport eltérő pályájának okait firtatja a 2023-as közgazdasági Nobel-emlékdíjas Claudia Goldin egy új kutatása, amely a gazdasági növekedés és a társadalmi értékrend közti eltérésekkel magyarázza a jelenséget. A Harvard professzora szerint az eltérés nyitja, hogy az utóbbi csoport országaiban az 1980-as–1990-es években az anyagi jólét sokkal gyorsabb ütemben nőtt, mint ahogy a társadalmi értékek és nézetek változtak, ami jelentős generációs szakadékhoz vezetett, és erősen csökkentette a gyermekvállalási hajlandóságot.

Ezt illetően pedig hasonló konklúzióra jut, mint azon korábbi kutatások, amelyek szerint a célzott pénzügyi támogatások, valamint a „hagyományos értékek” és a konzervatív „női szerepek” erőltetése helyett a nők munkavállalásának megkönnyítése, a család és a karrier összeegyeztethetőségének támogatása vezethet magasabb születésszámhoz.

Gyors fejlődés, gyors termékenységcsökkenés

Goldin az első csoportba az Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot, Németországot, Franciaországot, Dániát és Svédországot sorolta. Ezek az országok már a 20. század elején is relatíve fejlettek voltak, és ugyan erős volatilitás mellett, de stabil és folyamatos gazdasági növekedést produkáltak a 20. század során. Termékenységi arányszámuk az 1970-es években esett be a 2,1-es érték alá, de az 1990-es években stabilizálódott, és egyes esetekben emelkedésnek is indult.

A második csoportba Japán, Dél-Korea, Olaszország, Spanyolország, Görögország és Portugália került. Ezen országokban az 1950-es és 1990-es évek között relatíve gyors gazdasági fejlődés ment végbe, ám az 1950-es évek előtt (és a 2010-es éveket követően) gyenge növekedést produkáltak. Termékenységi rátájuk az 1970-es években magas volt, de az 1980-as–1990-es években összeomlott, és mára jellemzően a legalacsonyabb termékenységi arányszámú nagyobb gazdaságok közé tartoznak. Dél-Korea például 0,9-es értékével sereghajtó a szuverén államok között, de a többi érintett ország is a szuperalacsony 1,3-as érték körül mozog.

Goldin elmélete szerint ez a gyors növekedési időszak jelentős gazdasági transzformációjához, illetve a gazdasági realitások és a társadalmi értékrend közötti szakadék hirtelen mélyüléséhez köthető. A második csoport országaiban egy tradicionálisabb, gyengébben összekötött, relatíve vidékies és elzárt, az egyén helyett a (helyi) közösségeken alapuló társadalmi és kulturális rendszer eléggé hirtelen alakult át egy fejlett piacokon, mindent átszövő kommunikációs hálózatokon és a korábbinál jóval nagyobb településeken alapuló modern nemzetté. A modernitás hirtelen beköszönte azonban nem hagyott időt rá, hogy a társadalom alkalmazkodjon az új gazdasági realitásokhoz, ami generációs konfliktust szült.

Társadalmi szerepek

Goldin szerint a generációs konfliktus a nemek közti viszonyokra is mély hatással volt, és ez a kiemelkedően alacsony születésszám oka. Ezt illetően kiindulópontja, hogy korábbi kutatások alapján a női munkavállalás és a jövedelmi szint, valamint a termékenységi ráta között U-alakú vagy fordított J-alakú viszony van, vagyis az alacsony jövedelmű és alacsony női foglalkoztatású államokban magas a szülési hajlandóság, ami a gazdasági fejlődéssel és a nők munkába állásával csökken, azonban a magasabb jövedelmű csoport tagjai közül a nők munkavállalását támogató országokban stabilizálódik, illetve növekedésnek indul a ráta.

A fenti modellben ahogy a nők több időt fordítanak a munkára, úgy csökken a háztartásra és gyermekvállalásra fordítható idő. A harmadik szakaszban ugyanakkor a gyermekvállaláshoz szükséges időráfordítás is csökken, amelyet nagyrészt a háztartáson belüli munkamegosztás javulása, és a férfiak magasabb háztartási és gyermeknevelési részvétele magyaráz (a gyermekvállalás és a munka összeegyeztethetőségét segítő egyéb intervenciók mellett).

A második országcsoport esetében az utóbbi struktúra kevésbé jellemző. A gyors fejlődés, a munkaerőpiac átalakulása és a hirtelen urbanizáció a nők számára anyagi szempontból és társadalmi státuszt illetően relatíve előnyösebb volt, ugyanakkor a férfiak számára kevésbé, ezért társadalmi és kulturális beidegződései konzervatívabbak maradtak. Ehhez Goldin szerint a dél-európai országok erős katolicizmusa, valamint Japán és Dél-Korea tradicionálisabb nemi szerepeket támogató kulturális eszmerendszere is hozzájárult. Így a gyorsabban fejlődő államokban kisebb maradt a háztartásban és gyermeknevelésben való férfi részvétel az OECD felmérései szerint.

A lassabban, de stabilabban fejlődő államok esetében a generációs konfliktus kevésbé volt éles, a modernitás nem egy generáció alatt köszöntött be, ebből fakadóan a társadalmi értékrend és a kulturális változások mértéke is egyenletesebb volt Goldin elmélete, illetve adatelemzése szerint. Sőt, a háztartásban való férfi szerepvállalás terén még Kelet-Közép-Európa országai, például Magyarország vagy Lengyelország is haladóbb a Goldin által vizsgált hat alacsony termékenységű országnál.

Az egyéb potenciális okok között Goldin szerint felmerül a „gerontokrácia” szerepe, azaz hogy a második csoport országaiban a bérek szerkezete az idősebb férfiaknak kedvez (Japánban vagy Dél-Koreában egyes helyeken a mai napig jellemző az életkor alapú bérezés), ami korlátozta a fiatalok gazdasági lehetőségeit, kitolta a gyermekvállalás idejét, és így csökkentette a termékenységet is. Ugyanakkor ez mindkét csoport egyes államaira igaz, így a különbségeket nem magyarázza. Nincs világos eltérés a két csoport között a szociális és gyermekvállalást támogató programok bőkezűségét illetően sem, az állami juttatások egyik csoportban sincsenek számottevő hatással a termékenységre.

Ezzel együtt a közelmúlt folyamatait Clauda Goldin levezetése sem feltétlenül magyarázza: a 2010-es évek második felétől kezdve a korábban relatíve magasabb termékenységi rátával rendelkező csoport tagjainak adatai is csökkenésbe kezdtek, és a 2020-as évek közepén már egyre kisebb a különbség például Dánia és Svédország, valamint Görögország és Portugália értékei között.