A politika szereti a kisvállalkozókat, de nem biztos, hogy messzire jutunk velük

A kis- és közepes vállalkozások (kkv) fontosságának hangsúlyozása, fejlődésük támogatása időről-időre felbukkanó téma a magyar gazdaságpolitikában, és a jelek szerint most éppen egy újabb ilyen időszak kezdődik. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter arról beszélt az Indexnek, hogy olyan célzott beruházástámogató rendszert kell felépíteni ennek a vállalati körnek, mint a nagyvállalatokat segítő egyedi kormánydöntéseké. Az ATV-nek azt mondta, akár 50 százalékkal is támogatják majd a kkv-k beruházásait, és kiemelt cél a digitalizáció felgyorsítása. A minisztériumon belül pedig várhatóan létrejön egy kkv-kal foglalkozó államtitkárság.

Az 50 főnél kevesebbet foglalkoztató kis- és a 250 főnél kisebb közepes vállalkozások segítése más európai országokban is népszerű gazdaságpolitikai beszédtéma, de Olaszország példája arra utal, hogy nem feltétlenül ezektől a cégektől érdemes várni a gazdaság dinamizálását, sőt.

Bár manapság a feldolgozóipar gyengélkedése és a gazdasági növekedés megtorpanása miatt Németországot szokás Európa beteg embereként emlegetni a nemzetközi gazdasági sajtóban, a cím örök birtokosa mégiscsak Olaszország, amelynek gazdasága és relatív életszínvonala nagyjából az 1990-es évek óta stagnál.

A tartós stagnálás okait illetően rengeteg elmélet van.

A 2010-es évek adósságválsága idején az olasz gondok népszerű magyarázata volt a költségvetési fegyelem hiánya, a strukturális reformok elodázása, az államigazgatás teljesítményének alacsony szintje, a magas korrupció és a maffia erős gazdasági és politikai befolyása.
A 2010-s évek második felében – a válság döntően Németország és más, északi államok által meghatározott európai uniós félrekezelése miatt – elterjedt az a nézet, hogy valójában az euró bevezetésével járó versenyképesség-csökkenés és a leértékelés monetáris politikai eszközének elvesztése volt minden baj okozója.
Egy további, újabb magyarázat szerint nagyrészt a társadalom öregedése áll a jelenség mögött: az olasz nép gyorsabban öregszik és fogy, mint más fejlett európai államok lakossága, ami szükségszerűen korlátozza a gazdaság dinamikáját.
Felmerül továbbá a regionális egyenlőtlenségek szerepe, amely mentén egyes vélemények szerint a stagnálás döntően Dél-Olaszország leszakadásának következménye.

Egyes újabb tanulmányok ugyanakkor kétségbe vonják a fenti magyarázatok bizonyíthatóságát, és más faktorok mellett egy jóval prózaibb okra, az olasz mikro-, kis- és középvállalatok gazdasági túlsúlyára és gyenge termelékenységére vezetik vissza a három és fél évtizedes helyben járást. Ezzel pedig arra is rávilágítanak, hogy politikailag hiába népszerű szlogen Európa-szerte a kisvállalkozások támogatása, gazdasági szempontból egy bizonyos ponton túl ez többet árt, mint használ.

Nem (csak) az olasz állam bénaságáról van szó

Abban nagyrészt egyetértés van, hogy az olasz gazdaság stagnálása mögötti fő ok a termelékenység, avagy a gazdasági hatékonyság alacsony növekedése. Miközben az olasz termelékenységnövekedés üteme az 1980-as évekig az európai élvonalban volt és 1990-ben a francia és német szinten mozgott, addig azóta súlyosan elmaradt a fejlett országokétól. Az emögött álló okokat illetően azonban már vegyesebbek az értékelések.

Philipp Heimberger, a Bécsi Nemzetközi Gazdaságtani Intézet és Max Krahé, a Dezernat Zukunft nevű berlini agytröszt kutatójának idén, illetve tavaly megjelent elemzései szerint mindenesetre az a gyakran emlegetett nézet nem helytálló, hogy a strukturális reformok elmaradása vagy a fegyelmezetlen költségvetési politika okolható az olasz gondokért.

Egyrészt az ország az 1990-es évek óta több súlyos költségvetési kiigazításon ment keresztül, a nyugdíjkorhatár kitolásával erősen korlátozta a kiadások növekedését, és a 2008–2009-es válság, valamint a koronavírus-járvány éveinek kivételével komoly strukturális többletet mutatott a költségvetés – az adósságráta a bruttó hazai termék (GDP) stagnálása miatt maradt magas.
Másrészt a strukturális reformok terén Róma európai összevetésben egyáltalán nem lóg ki a mezőnyből, sőt a jobban teljesítő uniós tagállamok között van. A piaci szabályozás ma liberálisabb, mint az európai uniós átlag, a munkaerő-piac rugalmasabbá és a fiatalok és a nők számára is nyitottabbá vált, továbbá a jelenség érzékelését mérni hivatott mutatók szerint a korrupció szintje csökkenő tendenciát mutat.

Az eurózónás belépés és az uniós megszorítási politika hátulütőjét illetően a két kutató nem teljesen ért egyet, de azt mindketten elismerik, hogy önmagában nem az euró okolható a helyzetért. Az ezredforduló környékén a költségvetési fegyelem lazulása sem hozott változást a növekedési tendenciákban, és a versenyképesség eurózónán belüli növelését célzó belső leértékelési kísérletek tekintetében Olaszország a valutaövezet más dél-európai tagjaitól, például Spanyolországtól is elmaradt.

Családi vállalkozások

Krahé és más gazdaságtörténészek szerint kiemelkedően fontos szerepe volt az olasz történetben a kis- és mikrovállalkozások magas arányának és alacsony termelékenységének.

Olaszországban az OECD felmérései szerint a fejlett világban messze a legmagasabb a mikrovállalkozások és a kisvállalkozások foglalkoztatása. Az előbbi kategóriához tartozó, 1–9 fő közötti alkalmazottal rendelkező cégekben dolgozik az olaszok több mint 40 százaléka, az utóbbi, 10–49 fős vállalkozásoknál további 21 százaléka.

A közép- és nagyvállalatok részesedése relatíve kisebb, 13, illetve 24 százalék, míg például Franciaországban és az Egyesült Királyságban utóbbi közel 50 százalék, és még az erős kkv-szektoráról híres Németországban is meghaladja a 40 százalékot. Szintén kiemelkedő a szolgáltatási szektorban magánvállalkozóként üzletelők aránya, ők a szektor teljes foglalkoztatásának 16 százalékát teszik ki, a szolgáltatóvállalkozások több mint fele egyfős operáció.

But a) 🇮🇹 micro-firms less productive than 🇩🇪 🇫🇷. b) Composition effect: In all countries, small firms less productive than big ones. Italy has lots more small firms, few large ones. 14/n pic.twitter.com/4o7KKAOinA

— Max Krahé (@maxkrahe) February 13, 2023

Az egyik probléma ezzel, hogy a mikrovállalkozások általában véve kevésbé hatékonyak, mint a nagyobb vállalatok, azaz a mikrocégek magas aránya gátolja a termékenységnövekedést: a tíz fő alatti vállalkozások számára értelemszerűen komolyabb kihívás nagyobb beruházásokat eszközölni, a hatékonyságot segítő gépeket, eszközöket, technológiákat beszerezni. A mikrovállalkozások magas aránya pedig részben azt is jelzi, hogy ezek a cégek megragadnak egy alacsony szinten, és nem tudnak kis és közepes méretet elérni.

A másik, kapcsolódó probléma, hogy az olasz mikro- és kisvállalkozások termelékenysége nemcsak a nagyobb vállalatoktól, hanem más fejlett európai gazdasági kis- és mikrovállalkozásaitól is elmarad. Ebben szerepet játszik, hogy kiemelkedően magas a teljes családi irányítás álló mikro- és kivállalkozások aránya Olaszországban, amelyeknél a teljes menedzsment családi alapon működik. Miközben a politikai és társadalmi diskurzusban ezekre a klasszikus családi vállalkozásokra az európai gazdaság nagy értékeiként szokás hivatkozni, a valóságban hatékonyságuk rendkívül alacsony, és csak ritkán tudnak fejlődni.

Az öregedés nem magyarázza

Az OECD tagságán belül a másik hasonló kakukktojás Japán: a szigetországban hasonlóan magas a mikro- és kisvállalkozások aránya, és hasonlóan gyenge termelékenység-emelkedést produkált az 1990-es évek óta.

Ugyanakkor Japán esetében az átlagtól való elmaradást jelentős részben magyarázzák a demográfiai változások: ha a GDP változását a munkaképes korú lakossághoz, valamint a ledolgozott munkaórák számához viszonyítjuk, és nem a teljes népességhez, akkor a japán növekedési ütem közel van más nagy fejlett gazdaságok értékéhez.^*Ez persze annak fényében részben csalás, hogy a szigetországban a munkaerőhiány miatt az idősek foglalkoztatása és a részmunkaidős foglalkoztatás aránya is nő, emiatt – a kisebb termelékenységű idős dolgozók magasabb aránya miatt – egy foglalkoztatottra számítva már markánsan gyengébb a növekedési ütem.

Olaszország esetében viszont a munkaképes korú lakosságszámhoz és a ledolgozott munkaórákhoz viszonyítva is mindössze 0,7–0,8 százalék volt az éves növekedés átlagos üteme 1991 és 2019 között, szemben az 1,3 százalékos német és francia, valamint az 1,4–1,6 százalékos brit és amerikai értékkel.

Krahé szerint az olasz vállalkozások gyengesége mögött számos tágabb strukturális jelenség állhat. Ilyen például egyes nagyobb olasz feldolgozóipari vállalatok korábbi elbukása; a történelmi okokból kesze–kusza tulajdoni viszonyok; az IT-forradalomból és a feldolgozóipar átalakulásából való kimaradás; az olasz jogrendszer lassúsága és szervezetlensége, amely gátolja a vállalatok fejlődését és stabilitását; a strukturális reformok negatív hatásai, például az oktatási és képzési rendszer gyenge szintjének konzerválása a fiskális konszolidáció keretében; valamint a lassú növekedés öngerjesztő hatása, amely során az alacsony belső kereslet visszafogja a beruházásokat és így gátolja a termelékenységet növelő beruházásokat.

Mindemellett a két tanulmányból a helyi mellett globális összefüggések is kiolvashatók. A kereskedelmi liberalizáció és az európai unió keleti bővítése, illetve a termelés ezzel járó kiszervezése jelentősen rontotta a gyengébb nyugat-európai vállalkozások versenyképességét. A feldolgozóiparban a kis európai családi cégek jelentős része nem tudta tartani a verseny az olcsóbb és hatékonyabb ázsiai konkurenciával, illetve a keleten terjeszkedő német ellátási láncokkal, ezeket a hatásokat pedig a liberális reformok nem voltak képesek enyhíteni, sőt inkább erősítették.