Bedöglött az ipar, és nem látszik, hogyan lehetne újraindítani Németországban

Az utóbbi évben a német gazdaság látványosan gyengélkedik. A második negyedéves bruttó nemzeti össztermék (GDP) 0,4 százalékkal csökkent 2022 azonos időszakához képest, és stagnált az idei első negyedévhez képest. Ez egymás után a harmadik negyedév, amikor nem tudott növekedést produkálni Németország (az előző két negyedévben 0,4, illetve 0,5 százalékos mínusz jött ki negyedéves alapon). Az aktuális kilátások szerint a német GDP idén 0,5 százalékkal csökken majd.

Miután a brit statisztikai hivatal nemrég arra jutott, hogy a szigetország GDP-je valójában két százalékkal nagyobb, mint eddig gondolták, Németország maradt a másik G7, azaz a hét nagy fejlett gazdaság egyetlen olyan tagja, amelynek kibocsátása még mindig alacsonyabb, mint a Covid-járvány előtt volt.^*Bár a brit statisztikai hivatal által alkalmazott korrekciókat az európai uniós gazdasági adatok esetében még nem hajtották végre, ezért nem elképzelhetetlen, hogy a következő hónapokban a kontinensen is találnak néhány százalék pluszt a statisztikusok.

A középtávú kilátások nem ennyire tragikusak, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) például az idei 0,3 százalékos recesszió után 1,3 százalékos növekedést vár 2024-ben, amivel a német gyorsnaszád a G7-en belül már megelőzheti Olaszországot és Japánt is. Ezzel együtt a német gazdaság már messze nem Európa motorja: a prognózisok szerint a jelenlegi pályán az ország 2022 és 2025 közötti növekedési üteme a második legalacsonyabb lesz az EU-ban.

Emögött számos értékelés szerint mélyebb problémák állnak: romló német exportversenyképesség, elmaradó beruházások, súlyosbodó lemaradás a szolgáltatások terén és a high-tech piacokon, és mélyülő munkaerőhiány húzza vissza a növekedést.

Bár ezek a szólamok már évtizedek óta népszerű refrének az angolszász gazdasági sajtóban, ma már a német sajtó is kongatja a vészharangot. Olaf Scholz kancellár szeptember eleji gazdasági programbeszédében is azt hangoztatta, hogy a lassú válságból csak komoly szemléletváltással és szerkezeti átalakítással léphet ki Németország. Ezen azonban nem segít, hogy a német gazdaságpolitikát a sokszínű koalíció egymással szögesen ellentétes gazdaságfilozófiát képviselő pártjai jobbra-balra rángatják, egységes stratégia nélkül, miközben a helyzetből a szélsőjobb profitál.

Kifulladt az ipar

A rossz német adatok egyik közvetlen oka az ipar gyengélkedése: a szektor termelése a második negyedévben 1,9 százalékkal csökkent az előző negyedévhez képest, és ma jó négy százalékkal alacsonyabb, mint 2019 decemberében – a koronavírus-járvány előtt – volt.

Ezért a helyi vállalatok nagyrészt az energiaválságot okolják. A német ipari modell az 1970-es évek óta az olcsó szovjet-orosz gázra épült, ezért a helyi termelőket a többi nyugati uniós tagállamnál érzékenyebben érintette az orosz szállítások leállítása és az energia megdrágulása. Az ipari termelés visszaesése is különösen az energiaintenzív szektorokban (elsősorban a vegyiparban és a fémiparban) volt jelentős: itt 11,4 százalékos volt a csökkenés idén júliusban a tavalyihoz képest.

Most sok német iparvállalat azzal riogat, hogy az olcsó orosz gáz hiányában kénytelenek lesznek külföldre költöztetni a termelést. A BASF vegyipari óriás például Kínában terjeszkedik, az autóipar pedig az Egyesült Államokban, amit a hazai gyártást támogató amerikai kormányzati programok is ösztönöznek.

Az ipar kifulladásához a globális és regionális környezet is hozzájárult, az orosz piac elvesztése, az európai stagnálás és a kínai gazdaság erős lassulása miatt az exportkereslet nem az igazi. A lanyha kereslet pedig az inflációs nyomás miatt magas hazai kamatokkal párosul, ami nem ösztönzi a beruházásokat.

Ezzel párhuzamosan az elektromos átállás és a kínai autóipari konkurencia erősödése is csapást jelent: miközben a Volkswagen, a BMW vagy a Daimler évtizedek óta biztos piacként tekintett Kínára, ma már a németek piaci részesedését mind Kínában, mind Európában ostromolják a feltörekvő kínai gyártók. Az ipari megrendelések júliusban 10,7 százalékkal estek.

Az autóipari konkurencia felfutásába nem fog belerokkanni Németország, miután a sztereotípiákkal ellentétben a német ipar ennél változatosabb, a német gazdaság pedig sokrétűbb. Ugyanakkor az Allianz egy idei elemzése szerint GDP-arányosan 0,3-0,4 százalékkal vetheti vissza az autóipar hozzáadott értékét 2030-ig a kínai piacvesztés, illetve a kínai gyártókkal szembeni európai piacvesztés.

Romló versenyképesség

Az utóbbi bő két év problémái ugyanakkor elemzők szerint túlmutatnak a járványon, az ukrajnai háború hatásain vagy a kínai konkurencia megjelenésén. A Commerzbank elemzői szerint például a német gazdaság már 2017 óta alulteljesít, amit jelentős részben az ipari versenyképesség lassú, de biztos romlásával magyaráznak.

Ennek egyik összetevője, hogy a német energiaárak már régóta kiemelkedően magasak európai összevetésben, és német elemzők szerint a probléma gyökerei mélyebbek, mint az orosz gázfüggés: a német energiapolitika – amellett, hogy önként bezáratta az atomerőműveket – jó egy évtizede elhanyagolja (vagy rövid távú politikai érdekekből kifejezetten ellenzi) a hálózatfejlesztést és a megújuló források jobb hatékonyságú felhasználását. A dolog másik oldala, hogy a német iparvállalatok energiahatékonysága sincs az élvonalban: a német ipar több mint kétszer annyi energiát használ, mint a francia, nagyrészt a vegyipar miatt; a németek átlagos fogyasztásalapú karbonlábnyoma pedig a legmagasabb a nagy európai gazdaságok közül.

Hasonló probléma az ipar számára a munkaerőköltségek emelkedése. Az ezredfordulót követően az euró bevezetése és az akkori szociáldemokrata kancellár, az azóta Gazprom-lobbistává vált Gerhard Schröder szociális hálót gyengítő munkajogi reformjai relatíve olcsóvá tették a német munkaerőt és javították a helyi termelés ár-érték arányát, ám a helyzet azóta megfordult. A német bérek elkezdtek ütemesebben nőni, amire először a termelés közép- és kelet-európai kiszervezése volt a válasz. Napjainkban azonban már a keleti uniós tagállamok bérszínvonala is magasnak számít globális összevetésben, azaz a helyi termelés költségei jóval magasabbak, mint például Kínában, Mexikóban vagy Délkelet-Ázsiában. Emiatt egyes német ipari középvállalatok egyre távolabb viszik a termelést, például inkább Indiában próbálnak terjeszkedni.

Ezek a problémák annyiban másodlagosak, hogy az összetettebb ipari termékek gyártási költségeinek az energia csak néhány százalékát teszi ki, a kifejezetten energiaintenzív termelés pedig eleve nem rentábilis egy olyan fejlett országban, mint Németország. A munkaerő esetében ugyanígy igaz, hogy Európában nem érdemes a délkelet-ázsiai gyártósori munkások alacsony bérével versenyezni, az ebből fakadó versenyképességi hátrányt a jobb képzettségű munkaerő és infrastruktúra kihasználásával kellene kompenzálni.

A probléma, hogy ez utóbbi a jelek szerint nehezen megy az ipar erejében hívő Németországban. Bár a Biontech sikertörténete jelzi, hogy számos, kevésbé ismert, de a maga területén a világ élvonalába tartozó technológiai cég működik az országban, Németország számos innovatív húzóágazatban lemaradt vagy pályára sem lépett a világpiacon. Az internetes szolgáltatások, a számítástechnika vagy akár a napjainkban hatalmas hype által övezett gépi tanulás vagy „mesterséges intelligencia” piacán alig van fajsúlyos német szereplő, és az alapkutatások a tudományos publikációk számát és minőségét jegyző mutatók alapján messze kullognak Amerika és Kína mögött. A helyzetet nem segíti a német pénzügyi rendszer töredezettsége és kockázatkerülése sem, ami miatt kevesebb pénz áramlik a startupokba, mint a biztonságosnak tartott nagyvállalatok felé.

Az ipar gyengélkedése, a kiszervezések és a béremelkedés okai mögött is feltűnik a munkaerőhiány. A német ipari cégek több mint 40 százaléka állítása szerint nem talál elég munkást, a kormány prognózisai szerint a jelenlegi tendenciák alapján a munkaerőhiány mértéke a társadalom rohamos elöregedése és a munkaképes korú lakosság csökkenése miatt 2035-re elérheti a 7 millió főt. Eközben a 67 éven felüliek száma a következő tíz évben mintegy 4 millió fővel 20 millióra nő majd, a jelenleg 45 éves átlagéletkor 2050-re (jelentős bevándorlás nélkül) 50 év fölé nőhet.

Egyes közgazdászok szerint az ország ma is jelentős kihasználatlan belső munkaerő-tartalékkal bír, ám ehhez is szemléletváltásra van szükség, például a nők munkaerőpiaci részvételének segítésével vagy a részmunkaidős foglalkoztatottak teljes állásba kerülésének támogatásával, illetve jobb képzési programokkal. Az idősek foglalkoztatásának növelésével is lehet valamennyit enyhíteni a munkaerőhiányon. Ugyanakkor az ipari termelés fenntartásán például ez vajmi keveset segít.

Lomha állam

A német állam működésével szemben már Angela Merkel idején (sőt jóval előtte is) népszerű sztereotípia volt, hogy az nem a gyors és innovatív megoldásokról híres, „a németek nem szeretik a változást”. Scholz is hasonló képet festett a német állam működéséről szeptemberi parlamenti beszédében, ahol arról beszélt, meg kell szabadulni a bürokratizmus, a kockázatkerülés és a kishitűség mételyétől.

Visszatérő eleme a német bukdácsolás okairól szóló értekezéseknek az európai összevetésben magas, 28,8 százalékos társaságiadó-kulcs, ami szintén kiszervezésre ösztökéli a cégeket. A beruházásokat pedig jelentősen lassítja a német bürokrácia hatékonytalansága, a hosszú engedélyeztetési folyamatok, valamint a digitalizáció hiánya és a digitális és fizikai infrastruktúra gyenge szintje.

Utóbbi nem csak az energiahálózatokra igaz, az utóbbi években több nagyberuházás, például a berlini repülőtér vagy a stuttgarti főpályaudvar is nagyon csúnyán félrement; a német vasút szolgáltatási színvonala erős lejtőre került, és a sorozatos késések miatt a német vasút szerelvényeit már Svájcból is elkezdték kitiltani; a vasúthoz hasonlóan a repterek és az autópálya- és úthálózat is túlterhelt; az internetszolgáltatás minősége és sebessége híresen alacsony (ebből származik Schmidt Mária rezsimideológus történész híres mondata, miszerint „nincs wifi meg internet Németországban”). Közben az építőipar is válságban van, a kamatszint emelkedése, a nyersanyagárak megugrása és az építkezéseket övező bürokratikus útvesztők miatt a lakásépítések bezuhantak.

Miközben Magyarországon még mindig bevett elképzelés, hogy a német gazdasági siker titka a takarékosság, a német felállás bírálói szerint ezek a problémák nagyrészt a túlzott állami önmegtartóztatásból fakadnak. A német költségvetés 2012 és 2019 között nullszaldós volt vagy enyhe pluszt mutatott, és a magas hiány tilalma az alkotmányban is benne van. Ugyan a koronavírus-járvány idején átmenetileg feloldották az „adósságféket”, és az utóbbi két évben kicsit kiköltekezett az állam, a jobboldal és számos közgazdász a nullszaldós büdzsé visszahozatalát követeli, azzal érvelve, hogy az utóbbi három évben azért tudott kiköltekezett az állam, mert előtte spórolt.

Az egyik probléma, hogy a társadalom öregedése növekvő szociális kiadásokat, az infrastruktúra állapota növekvő állami beruházásokat kíván. A helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy a munkaerőhiányból fakadó bevándorlás miatt enyhén növekvő népesség próbálja használni a korosodó utakat és vasutakat.

Bátor kompromisszumok

A másik probléma, hogy a költségvetési- és gazdaságpolitika terén a szociáldemokraták (SPD) és koalíciós partnereik, a városi középosztály pártjává vált balközép Zöldek és a jobbliberális szabad demokraták (FDP) számos alapvető kérdésben nem értenek egyet.

A szabad demokraták például mielőbb szeretnének visszatérni a kiegyensúlyozott költségvetéshez, és Scholz sem akar további nagy csomagokat, szemben a Zöldekkel, akik több éves kormányzati beruházási programokat követelnek a jövőbeli növekedés megalapozása végett. A szabad demokraták közben adócsökkentésekkel enyhítenék a vállalkozások terheit, amit Lisa Paus, a Zöldek családügyi minisztere legutóbb megvétózott. Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter támogatja az energiaintenzív ipari termelés állami szubvencióját, amit viszont Scholz és Christian Lindner szabad demokrata pénzügyminiszter elutasít. Közben Habeck betiltaná az új földgáz- és kőolajalapú fűtőrendszereket, és a megújuló energiával hajtott hőszivattyúk elterjesztését propagálja, amiért a szabad demokraták mindennek elmondták.

A folyamatos kötélhúzás az üzleti szféra és a lakosság körében sem népszerű. A friss felmérésekben a két évvel ezelőtti választásokon 10 százalékot kapó Alternatíva Németországnak (AfD) nevű szélsőjobbos párt már 22 százalékkal a második helyen áll a (szintén ellenzéki) Kereszténydemokrata Unió (CDU) mögött, előzve mindhárom kormánypártot.

Erre reflektálva Olaf Scholz kancellár szeptember elején a parlamentben arról beszélt, hogy „az embereknek elegük van ebből a tétlenségből, és nekem is”, ezért „bátor kompromisszumokat” követelt saját koalíciós partnereitől, valamint a német szövetségi államon belül jelentős önállósággal bíró tartományoktól és városoktól.

Ezzel együtt vannak területek, ahol egyetértés van. 2024-ben 57,6 milliárd eurót terveznek költeni a zöldenergia-infrastruktúra fejlesztésére, ami 60 százalékos növekedés az idei büdzséhez képest. A német állam az ázsiai függés csökkentése és a helyi elektronikai szektor erősítése végett nemrég 15 milliárd euróval megfinanszírozta az Intel és a tajvani TSMC egy-egy tervezett mikrocsipgyárát is, amivel ha külföldi tulajdonon keresztül is, de valóban a legmagasabb hozzáadott értékű ipari gyártást hozza Európába.

Régi történet

Az is tény, hogy a német gazdaság hanyatlását – főként angolszász közgazdászok és elemzők – már jó ideje jövendölik, de a németek mindig rácáfolnak a jóslatokra. A The Economist például először 1999-ben nevezte ki Németországot Európa beteg emberének – hogy a rákövetkező két évtizedben beteg ember helyett exportvilágbajnokká és az egyik leggyorsabban növekvő uniós gazdasággá váljon. (Bár az Európa motorja kifejezésnek annak fényében nem sok értelme van, hogy a német növekedés jelentős részben abból fakadt, hogy a versenyképesebb német cégek letarolták az európai piacot.)

A borús értékelések ellenére az export messze nincs válságban, még azzal együtt sem, hogy a kínai piacra már jó tíz éve alig tud növekedni a német kivitel: az amerikai és brit kereslet magas és tartós a német autók és ipari termékek iránt. Az előbbi piacon pedig a kínai konkurenciától sem kell tartani: az Egyesült Államok igyekszik törvényi úton kizárni a kínai autókat és akkumulátorokat a világ leggazdagabb autópiacáról, ami eddig az uniós exportot is segítette.

Az is optimizmusra ad okot, hogy az idei év végére 3 százalékra csökkenhet az infláció és 5 százalékra a bérnövekedés, a reálbérek emelkedése pedig a várakozások szerint erősíti majd a belső keresletet, amely eddig is a kevés pozitív adat egyike volt. A munkanélküliség továbbra is alacsony, Németország pedig Európa és a világ egyik leggazdagabb országa, azaz messze nem összeomlásról vagy válságról van szó.

Egyesek a mostani problémákban is lehetőséget látnak. Stefan Kooths, a kieli világgazdasági kutatóintézet vezetője szerint minél nagyobb a rövid távú gond, annál nagyobb az esély a valós gazdaságpolitikai irányváltásra. Ezért ahogy az ezredfordulón, most is megvan az esély rá, hogy ismét gatyába rázza az ipart a német politika.

Megint mások szerint a német ipar lassú ernyedése hosszabb távon nem lenne nagy baj. A 21. században a gépek és autók tervezése és precíz gyártása már egyre kevésbé képes kiemelkedő jövedelmet biztosítani egy ekkora országnak, és a két évtizeddel ezelőtti helyzettől eltérően az „ipari versenyképesség” bérlenyomással való kezelése sem lenne túl előremutató.

Az ipar lassú ernyedése esetén ugyanakkor több tér lenne más, innovatívabb gazdasági tevékenységek számára: a most az iparba ölt állami támogatások és magánbefektetések más ágazatokat támogatnának; az oktatási rendszer szakmunkások és üzemmérnökök helyett több programozót tudna képezni; a manapság jelentős részben a belső égésű motorok javítgatására hangolt kutatás-fejlesztésben nagyobb teret kapnának más mobilitási és technológiai innovációk.