Oroszország immár nyíltan ellenség a NATO számára

„A hidegháború óta kollektív védelmünk legnagyobb megújulását eredményezte” az Ukrajna elleni orosz agresszió – mondta a csütörtökön véget ért madridi NATO-csúcson Jens Stoltenberg, az észak-atlanti katonai szövetség főtitkára. Nehéz lenne ezzel vitatkozni: Svédország és Finnország az orosz fenyegetés miatt adja fel hagyományos semlegességét, ami katonailag is komoly erősítés a NATO számára; Európa-szerte rekordokat döntenek a korábban elspórolt védelmi kiadások; a közvetlen NATO-parancsnokság alá tartozó erők létszáma megtízszereződött tavaly óta a keleti tagállamokban. A most elfogadott új NATO-stratégia (angolul a teljes szöveg itt olvasható) a gyors reagálású erők számát legalább a hétszeresére, 300 ezer főre növeli, és bár főleg a balti államok ennél többet akartak, a keleti szárny megerősítése így is történelmi jelentőségű. Oroszország már nyílt ellenség.

Az 1990-es kelet-európai rendszerváltások óta nem tűnt olyan erősnek, fontosnak és perspektivikusnak a NATO, mint most. Még nem tudjuk, hogy hosszú távon is felívelő korszak következik-e az Egyesült Államok által vezetett katonai tömb számára, de hogy egyáltalán ennek az esélyéről lehet beszélni, azt mindenekelőtt Vlagyimir Putyinnak köszönheti. Az Ukrajna ellen február 24. óta tartó orosz invázió és a hozzá kapcsolt egzisztenciális fenyegetés újra kézzel fogható értelmet adott a szövetség létének.

Ezt a maguk módján a közvélemény-kutatások is alátámasztják. Németországban több mint tíz, Lengyelországban hét, Amerikában hat, Franciaországban három százalékponttal nőtt a NATO népszerűsége az elmúlt hónapokban. Igaz, ez a háborús hatás nem mindenhol jelentkezik: abban a tagállamban, ahol valószínűleg a legjobban utálják a NATO-t (Görögországról van szó), már a korábbinál is kevesebben (33 százalék) gondolnak pozitívan a szervezetre, és Dél-Európában máshol is esett a NATO népszerűsége. Magyarországon most nem mért a Pew Research, korábbi kutatások szerint nálunk 66–76 százalék szavazna a NATO-tagság mellett. (A csatlakozásról szóló tényleges népszavazáson 1997-ben 85 százalék szavazott igennel, 50 százalék alatti részvétel mellett.)

Az 1949-ben aláírt Észak-Atlanti Szerződés a Truman-doktrínára támaszkodva a Szovjetunió ellenében jött létre. Az ellenség felbomlása után a NATO-határai úgy tolódtak kelet felé, hogy fő ellenfele már nem létezett, és ez némi egzisztenciális krízissel is együtt járt, de a katonapolitikai integráció a gyakorlatban része volt a nyugatosodási csomagnak. A NATO-tagságért a Varsói Szerződés kelet- és közép-európai volt tagjai Lengyelországtól Magyarországon át Bulgáriáig maguk folyamodtak, és hasonlóképpen lett NATO-tag a korábban a Szovjetunióhoz tartozó három balti köztársaság is. A kilencvenes években félkomolyan még az orosz csatlakozásról is gyakran beszéltek, 2002-ben pedig orosz részről Putyin írta alá a NATO-Oroszország Tanács alapító egyezményét a biztonságpolitikai együttműködésről.

Most, hogy a háborút Putyin nem utolsó sorban a NATO szerinte Oroszországot fenyegető keleti terjeszkedésével indokolja, az ukrán hadsereg pedig NATO-tagállamok fegyverzetével harcol, egészen távolinak tűnik a NATO 2010-ben elfogadott, épp most a kukába kerülő stratégiai dokumentuma. Tizenkét éve még tabu volt egy esetleges orosz fenyegetésről beszélni NATO-körökben, és ennek megfelelően az Oroszországgal való kooperációt, a béke, stabilitás és biztonság közös terét hangsúlyozták, külön deklarálva, hogy „a NATO nem jelent fenyegetést Oroszország felé”.

A diplomáciai nyelv finomságai mögött már ekkor is voltak feszültségek a felek között. Putyin 2007-ben mondta el a mostanában sokat idézett müncheni beszédét az Oroszország határai felé közeledő NATO-ról. A szokásos értelmezés szerint ekkor szállt szembe először nyíltan a nyugati világrenddel, néhány hónappal később pedig a Grúzia elleni háború jelezte, hogy itt nem pusztán kardcsörtetésről van szó.

Ennek főleg az orosz veszélyre hagyományosan érzékeny keleti tagállamokban lett erős visszhangja, ezután kezdte el Lengyelország is komolyabban modernizálni a fegyverzetét, aminek mára kezd látványos eredménye lenni. A nyugati tagállamok azonban jórészt érzéketlenek voltak a veszélyjelzésekre. A helyzet 2014-ben, a donbaszi harcok és a Krím elfoglalása után kezdett változni. Nem sokkal korábban Oroszország még a NATO partnereként segítette az afganisztáni (később látványos kudarcba fulladó) missziót, ezután azonban gyakorlatilag felfüggesztették a NATO-orosz kapcsolatokat.

Az Ukrajna elleni február 24-i támadás után ezek nemhogy befagytak, de korábban példátlan módon egy európai hadszíntéren jött létre totális proxy-háború^*Amikor legalább az egyik fél nem közvetlenül vesz részt a harcokban, csak támogatja a másik nagyhatalom ellen küzdő felet, azaz itt az ukránokat. a NATO katonai szövetségébe tartozó tagállamok és a Szovjetuniót saját érdekszférájának és jogos jussának tekintő putyini Oroszország között.

Ezt a drámaian új helyzetet fejezi ki a NATO szerdán nyilvánosságra hozott új hosszú távú stratégiai koncepciója. Ebben a NATO hivatalosan is deklarálta, hogy Oroszországot már nem stratégiai partnernek tekinti, hanem „a legsúlyosabb, közvetlen fenyegetésnek” a tagállamok békéjére és biztonságára. A NATO-diplomácia számára továbbra is fontos, hogy az Ukrajnának adott katonai segítség ne magától a NATO-tól, hanem egyes tagállamoktól érkezzen. Az Oroszországgal való közvetlen szembekerülést pro forma megpróbálják elkerülni, ez is benne van abban, hogy Ukrajnát a Zelenszkij elnök által most újra bedobott kérés ellenére nem akarják felvenni a szervezetbe.

Oroszország azonban már hivatalosan is ellenség, és így a NATO jogosultnak érzi magát arra, hogy ne tartsa be a Moszkvának még 1997-ben tett ígéretet. Ez alapján idáig nem telepítettek állandó NATO-élőerőt a keleti tagállamokba, a balti országokban állomásozó, összesen nagyjából 5000 fős NATO-katonaság állományát is rotálták. Ennek lassan vége: az amerikai 5. hadtest parancsnoksága átkerül Poznanba, Lengyelországba.

Lengyelország számára egyaránt súlyos biztonsági kockázatot jelent a NATO katonailag legérzékenyebb pontja, a Suwalki-folyosó, valamint a belorusz határ, főleg, amióta Belorusz de facto már orosz katonai fennhatóság alá tartozik. Ez is növelte a NATO-orosz közvetlen kontaktzónát, és a két katonai szövetség közötti határvonal a finn NATO-csatlakozással további 1300 kilométerrel nő majd. Az emiatt várhatóan északon majd megerősített orosz hadtesteket részben Kelet-Európából fogják feltehetően kivonni, így a NATO északi szárnyának komoly erősödése fontos a kelet-közép-európai országoknak is, különösen a baltiaknak.

Bár az állandó NATO-haderő száma a baltiak kérése ellenére alacsony marad, a keleti szárny megerősítése a NATO-csúcs egyik fő ígérete. A gyors reagálású NATO-erők idáig 40 ezres kontingensét egy éven belül legalább 300 ezresre növelik – bár nem igazán világos, ez pontosan mit fog jelenteni, a lényeg, hogy ez nem annyira több katonáról, mint inkább a meglévő erők hatékonyabb felhasználásáról szól; ők a saját országaikban, döntően tehát a nyugati tagállamokban maradnak, csak éppen gyorsan bevethetőek lesznek. A keleti tagállamokba közelebbről nem meghatározott fegyver- és lőszerkészleteket visznek.

A NATO-csúcs legnagyobb meglepetése, hogy Törökország az utolsó pillanatban félrerántotta a kormányt, mégsem gördít akadályt Svédország és Finnország csatlakozása elé. Ezt Ankara azzal indokolja, hogy a kurd ügyekkel kapcsolatban megkapta a kért biztonsági garanciákat, ezt Erdogan hazai sajtója madridi győzelemként ünnepli. A törökökkel aláírt háromoldalú memorandumban az északi tagjelöltek megerősítették, hogy a kurd PKK-t terrorszervezetnek tekintik, megígérték, hogy nem támogatják sem a szíriai kurd YPK-t (Amerika eddigi fő szövetségesét), sem a (2016-os állítólagos török puccskísérletért felelősnek tartott) gülenista szervezeteket, megszüntetik a Törökországgal szembeni de facto fegyverembargójukat és megvizsgálják a török kiadatási kéréseket. Utóbbiak ebben a pillanatban 33 kurd nemzetiségű személyre vonatkoznak.

Az északi államok azt hangsúlyozzák, hogy a kiadatásról majd függetelen bíróságok döntenek a svéd/finn jogszabályok alapján, de Erdogan már azzal fenyegetőzik, hogy ha „nem megfelelő” döntés születik, a török országgyűlés nem fogja ratifikálni az egyezményt, vagyis tovább tart a zsarolás. A kurd közösség teljes joggal tarthat attól, hogy a Nyugat sokadszor hagyja őket cserben.

Erdogan valódi vitája az elemzők szerint nem is az észak-európai NATO-aspiránsokkal volt, hanem az Egyesült Államokkal. Bár Biden elnök végig ki akart maradni a tárgyalásokból, a török elnökkel folytatott keddi megbeszélésének komoly szerepe lehetett abban, hogy pár órával később Törökország elállt a vétótól. A NATO számára fontos északi bővülés ára így a török igények nagyjábóli teljesítése volt: ennek hatása lehet a tervezett szíriai török hadműveletekre is, és az sem lenne meglepő, ha ezután Törökország megkapná a vágyott amerikai F-16-osokat.

Eközben több NATO-tagállam is elkezdte komolyabban emelni a védelmi kiadásait. A szervezet által ajánlott két százalékos GDP-arányt a közelmúltban még csak ketten érték el. Most kilencen, de ez a szám tovább fog nőni, Stoltenberg már arról beszél, hogy mostantól inkább ez az új minimum. Magyar részről Orbán Viktor miniszterelnök azt jelentette be, hogy a korábban tervezett 2024-es céldátum helyett a két százalékot már jövőre teljesíti az ország. A fegyverzetmodernizáció különben is az egész kelet-közép-európai térségben intenzíven zajlik. Magyarország ebben leginkább a német hadiipari láncokba való becsatlakozásokkal igyekszik részt venni, de jóval előrébb tart Lengyelország vagy Románia. Az nem kérdés, hogy Kelet-Közép-Európa újrafelfegyverkezését közvetlenül és közvetve az orosz agresszió is hajtja.

Az európai védelmi képességek erősítése fontos, de az Egyesült Államok szerepe a további kapacitásbővítésben is meghatározó. A madridi bejelentések szerint két újabb amerikai rombolót hoznak át a spanyolországi bázisukra, újabb F-35-ösöket Nagy-Britanniába, erősítik a légvédelmet Németországban és Olaszországban, és növelik a védelmi képességeket Romániában és a Baltikumban is. Biden fő madridi üzenete, hogy Oroszország egy négyzetcentiméter megszerzésében sem reménykedhet a NATO-tagállamokban.

„Putyin Európa finlandizációját akarta” – utalt az amerikai elnök a NATO visszaszorítására, a Nyugat és Oroszország közötti ütközőzóna kialakítására vonatkozó orosz elképzelésekre – „ehelyett Európa ’NATO-izálódása’ zajlik. Pontosan ez az, amit nem akart, de ami szükséges Európa biztonságának garantálásához”.

Hogy nem túlzás új globális hidegháborúról beszélni, aligha lehet kérdés. Arról viszont van vita, hogy ki is hosszú távon a Nyugat valódi ellenfele. A NATO új stratégiája ennyire súlyos szavakkal csak Oroszországról beszél, de közben most először megemlítik a dokumentumokban Kínát is, mint új „stratégiai prioritást”. „Kína jelentősen fejleszti a haderejét, nukleáris arzenálját, zaklatja a szomszédjait, fenyegeti Tajvant, orosz hazugságokat és dezinformációkat terjeszt” – mondta Stoltenberg a csúcson, hozzátéve, hogy Kína ugyan nem ellenség, de közelről kell figyelni a súlyos kihívást, amit a politikája jelent.

A hírek szerint a Kínát érintő szövegrésszel kapcsolatban nagy viták voltak a háttérben: az amerikaiak minél erősebb megfogalmazást akartak, és még jobban hangsúlyozták volna, hogy a Kína és Oroszország vezette tömb áll szemben a demokratikus Nyugattal. A megszövegezést az európai tagállamok, többek között Franciaország, Spanyolország puhította fel valamennyire (a magyar kormány is azért lobbizott, hogy a dokumentum ne tegyen utalást orosz-kínai szövetségre, de ez végül bekerült a dokumentumba). Emögött egy NATO-n belüli mélyebb törésvonal látszik: Amerika számára Kína a fő rivális, míg Európa mindig inkább hajlamos volt gazdasági partnert látni a gyorsan fejlődő Kínában.

A Kína-kérdés behozatala a NATO lényegi irányváltásának lehetőségét hordozza magában. A katonai szervezet alapvetően az európai színtér védelmére jött létre, de – még nem hivatalosan – egyre inkább Ázsia felé tolódik el a spektruma. Ezt jelzi, hogy a NATO-csúcsra most először kapott meghívást a nem tag Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea is. Ezt az irányváltást Kína éles kritikával figyeli. Miközben Putyin az észak-európai bővítés kapcsán jelezte, hogy a svédek és a finnek orosz ellenintézkedésekre számíthatnak, Peking főleg azt hangsúlyozza, hogy a NATO-tagok „konfliktusokat provokálnak az ázsiai szárazföldön és a Dél-kínai-tengeren”; a szervezetnek „fel kell adnia a hidegháborús mentalitást, a zéró összegű játszmákat és az ellenségkreálás szokását, és miután „szétszakították Európát, ne próbálják meg káoszba sodorni Ázsiát is”.

Kína hivatalosan semleges az orosz-ukrán háborúban, de a NATO-ellenes retorikájuk nem áll távol a vérontásért a Nyugatot okoló moszkvai propagandaszövegektől. Ők az orosz agressziót a nyugati követelések ellenére nem ítélik el, hosszú távon azonban nagyobb tétje annak lesz, hogy ez a kelet-európai konfliktus hogyan hat majd a Nyugat és Kína viszonyára. Egyelőre úgy tűnik, hogy az orosz fenyegetés az európai országokat Amerika felé lökte, amiből megerősödve került ki a katonai szövetség. A kérdés, hogy a megerősödött NATO-t az Egyesült Államok mennyire lesz képes a Kína elleni nagyhatalmi versengés tartós katonai pillérévé tenni, az ellentmondásos európai érdekek hogyan csatornázódnak majd be a 21. század legfőbb geopolitikai ütközetébe, az Amerika és Kína közötti konfliktusba.