Túléli az őszt az amerikai demokrácia?

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy azokban az országokban, ahol megszűnik a politikai közép, leromlik a közéleti párbeszéd minősége és átpolitizálódnak a független intézmények, a demokrácia a megszűnés felé halad. Az Egyesült Államokban a jelek szerint éppen ez történik. Nehéz megmondani, hogy mennyiben tudható be ez Donald Trump amerikai elnök személyes aknamunkájának, és mennyire volt elkerülhetetlen, hogy az évtizedek óta ható, egyre feszültebb helyzetet eredményező folyamatok ide vezessenek.

Most mindenesetre egyre többen számítanak arra, hogy a novemberi választások körül teljes káosz lesz. Sőt, a dolog ennél egy lépéssel konkrétabb: Trump gyakorlatilag előre bejelentette, hogy nem fog távozni a posztjáról a választás után, és hogy a választásnak nem feltétlenül a leadott szavazatok alapján kell eldőlnie. Azaz tulajdonképpen a választás elcsalására készül. Ez nem egy titkos összeesküvés, az elnök és szövetségeseinek nyilvános nyilatkozataiból kirajzolódik egy teljes akcióterv, aminek eredményeként – az államhatalom teljes arzenáljának bevetésével, információs és utcai káosz szításával, majd az átpolitizált bíróságok végső döntésével – akkor is kísérletet tennének a hatalomváltás megakadályozására, ha a választói akarat egyértelműen efelé mutatna.

Ezekre az eszközökre szükség is lehet, mivel Trump egész elnöki ciklusa alatt példátlanul népszerűtlen volt a korábbi elnökökhöz képest, és ezen szinte semmilyen esemény nem tudott érdemben változtatni. Ez annak fényében nem is lehet teljesen meglepő, hogy kormányzása alatt az általános káosz mellett az volt igazán feltűnő, hogy kizárólag saját bázisa felé tett gesztusokat. Ennek megfelelően demokrata kihívója, Joe Biden (dinamikusnak nem mondható kampánya ellenére) országosan jelentős, 7-8 százalékos előnyben van vele szemben. Csakhogy az amerikai választási rendszer meglepően antidemokratikus beépített jellegzetességei és néhány aktív intézkedés segítségével ezt azt előnyt lényegében le lehet radírozni.

A XX. század második felétől kezdve megszokhattuk, hogy a világ vezető hatalma az USA, és ennek a szuperhatalomnak demokratikus politikai berendezkedése van. Ugyanakkor semmi nem garantálja, hogy ez örökké így is lesz.^*És persze a demokrácia nem egy konstans állapot, és nem is lehet állandó feltételek teljesülésével vizsgálni a meglétét. De általában olyan politikai rendszereket értenek alatta, ahol érvényesül a többség akarata, viszont a kisebbségek jogait is biztosítják. Az USA esetében sok kritika érhette a globális birodalmat életben tartó katonai-hadiipari komplexumot vagy a pénz eltúlzott szerepét, de azzal kapcsolatban nem lehet sok kétség, hogy az ország intézményei általánosságban demokratikusak. A helyzet nem menthetetlen, de szinte biztos, hogy ha a mostani válságot túléli az amerikai demokrácia, akkor sok intézménynek meg kell változnia. Az USA egyértelmű mélyrepülésben van a globális politikai súlya szempontjából, de még így is irányt mutat a világ többi részének, ezért nagyon fontos, hogy hogyan dől el ez a fejezet.

Magyarországról nézve különösen érdekes a helyzet, hiszen sok párhuzamot láthatunk a magyar demokrácia utóbbi évtizedben tapasztalt leromlása és az amerikai visszacsúszás között. Kétségtelen, hogy az amerikai demokratikus intézményrendszer – régebbi hagyományai, mélyebb beágyazottsága és a több, a fontos ügyekbe beleszólni képes szereplő miatt – jobban tartja magát, de van néhány olyan aggasztó tényező, amire talán még Magyarországon is felkapnák a fejüket. Például még Magyarországon sem beszél és viselkedik senki úgy, mint Trump.

A Trump-probléma

Trump elnökről sok minden kiderült az utóbbi években, többek között az is, hogy egyáltalán nem híve a demokratikus politikai berendezkedésnek. Támogatói egyfajta őszinte, pragmatikus realizmusnak tartják, hogy – amerikai elnöktől szokatlan módon – semmiféle tisztelet nincs benne a népakaraton, joguralmon és hatalommegosztáson alapuló rendszerek iránt, ám annál megértőbben beszél a világ összes diktátoráról, beleértve Kim Dzsongunt, Hszi Csin-pinget és Nicolás Madurót. De az amerikai demokratikus hagyományokról, pláne az ebben elért haladásról sem szokott elismerően beszélni.

Ez nem csak egy elméleti vagy retorikai kérdés, bár az nagyon sokat számít, hogy Trump gyakorlatilag minden választást lényegileg elcsaltnak lát. Még azt a választást is, amit 2016-ban ő maga nyert meg: máig rendszeresen szóba hozza, hogy szerinte Kaliforniában „illegálisan tartózkodó idegenek milliói” szavaztak ellene. (Ennek alátámasztására összehívott egy bizottságot, amely néhány hónap után feloszlott, így továbbra sincs semmilyen bizonyíték erre az állításra.^*Egy republikánus ügyvéd adatbázist vezet az utóbbi évtizedek választási csalásairól, de ebben mindössze 1300 egyedi eset szerepel, miközben több milliárd szavazatot adtak le ebben a teljes időszakban. A legtöbb szakértő szerint legfeljebb teljesen elhanyagolható mértékben van választási csalás az USA-ban, és sokkal nagyobb probléma, hogy a csalással szembeni küzdelemre hivatkozva sok választói csoportnak megnehezítik a választásokon való részvételt.) Ez azt jelenti, hogy Trump fejében a saját legitimációja sem a tiszta választásokon kifejeződő népakarat, hanem önmagában a „győzelem”, tehát a hatalom és az erő megnyilvánulása.

Ennek az antidemokratikus hozzáállásnak gyakorlati következményei is voltak. Trump politikai működésének lényege, hogy mesterien találja meg a meglévő törésvonalakat, amelyek mentén radikalizálja saját híveit, de az őt ellenzőket is. Vagy ha nincs ilyen törésvonal, akkor csinál újakat. Emiatt még olyan kérdések is átpolitizálódtak, mint a maszkviselés a koronavírus idején.^*Trump eredetileg a gazdasági sikereire hivatkozva kampányolt volna az újraválasztásáért, ám ez a koronavírus-járvány márciusi megjelenése miatt elúszott. Az elnök ugyanakkor retorikájában végig kicsinyítette veszélyt, ami mögött feltehetően a gazdaság védelme, tehát a fogyasztói és a befektetői hangulat megtámasztása volt a motiváció. Felmérések szerint a republikánusok lényegesen kevésbé hajlandóak maszkot viselni és egymástól távolságot tartani, mint az amerikaiak általában. Ez, tehát hogy a törzsi logika még a járvány elleni védekezést is ellehetetlenítette, már önmagában is a demokrácia válságát mutatja.

Egy másik, ennél is fontosabb gyakorlati következménye Trump demokrácia elleni támadásának, hogy egyre több, korábban függetlennek tekintett intézmény politizálódott át. Ezek közül a legfontosabb talán az igazságügyi minisztérium, ami az amerikai rendszerben többek között az ügyészséget és az FBI-t is magába foglalja, de például a szavazójogi ügyekben szabályozó hatóság is. Ezt a hivatalt William Barr személyén keresztül Trump teljes ellenőrzés alá vonta. Ez teljes szakítás a Nixon elnök bukása óta különösen erős hagyománnyal, ami szerint az igazságügyi miniszter és hivatala a lehető legnagyobb távolságot tartja a politikai hatalomtól.^*Négy éve még az is botrány volt, hogy az akkori igazságügyi miniszter, Loretta Lynch egy reptéren néhány szót váltott Bill Clintonnal, miközben a hivatala nyomozott Hillary Clinton ellen az emailügyekben. Ehhez képest Barr most gyakorlatilag Trump személyes ügyvédjeként jár el, Trumpot magát és szövetségeseit védi a törvényektől, ellenségeiket pedig a jog önkényes felhasználásával fenyegeti.^*Ennek az a fő oka, hogy Barr elkötelezett egy szélsőségesnek tartott alkotmányjogi elmélet, a magyarul egységes végrehajtói elméletként ismert ideológia mellett, ami lényegében egy abszolút monarchia királyához hasonló jogokat ír jóvá a mindenkori elnöknek. Nagyjából úgy, mint Polt Péter Magyarországon, csak Barr hatásköre ennél sokkal nagyobb.

Willam Barr igazságügyi miniszter és Donald Trump elnök a Fehér Házban. (Fotó: Nicholas Kamm / AFP)

Trumpnak úgy sikerült ezt elérnie, hogy a közvetlen környezetéből – tanácsadói, ügyvédje, családtagjai, a stábjának minden tagjával hosszasan beszélő tényfeltáró újságírók könyveiből – származó leírások szerint jó esetben is ösztönös döntéseket hoz, de inkább egy képregényfigurát idézően szűk intellektuális horizonttal intézi ügyeit. Mi lesz, ha legközelebb nem egy bohóc, hanem egy színfalak mögött is kompetens, ravasz, stratégiai gondolkodásra képes operátor kerül ilyen pozícióba, hasonló szándékokkal?

Novemberi félelem

Az alig egy hónap múlva következő választáson viszont ez az inkompetens Trump is egészen súlyos fenyegetést jelenthet az amerikai demokráciára. Ehhez elég megemlíteni néhány nyilatkozatot az utóbbi napokból.

Júliusban Trump egy Fox Newsnak adott interjúban azt mondta, hogy csak a választások után fogja megmondani, hogy elfogadja-e majd a választások eredményét, egyébként pedig azt gondolja, hogy a levélszavazatokat „el fogják csalni”. Néhány napja – a Playboy újságírójának kérdésére – már jóval konkrétabban fejtette ki, hogy csak akkor ismeri el a választás eredményét, ha „kidobják a levélszavazatokat”. Ebben az esetben ráadásul, folytatta, nem is lesz szükség békés (vagy bármilyen) hatalomváltásra, mivel ha nem lesznek levélszavazatok, akkor ő fog nyerni. „Őszintén szólva nem lesz (hatalom)átadás. Folytatódás lesz”, mondta.

Ez önmagában még nem lenne olyan drámai, hiszen Trump a 2016-os választás előtt is ugyanezt mondta, tehát hogy „majd meglátjuk”, elfogadja-e a választás eredményét. Csakhogy most nem kihívóként, hanem a hatalom birtokosaként fenyeget azzal, hogy nem adja át a hatalmát. Ez teljesen más helyzet, hiszen hivatalban lévő elnökként az igazságügyi minisztérium mellett például a hadsereg is az irányítása alatt áll, ezért nagyobb súlya van a szándékainak. Az utóbbi napokban már arról írtak az amerikai újságok, hogy a magas rangú tábornokok nyilatkozatai alapján milyen válasz várható a katonaságtól egy alkotmányos válság esetén – ilyeneket korábban inkább csak külpolitikai, latin-amerikai híreknél olvashattak az USA-ban, saját országukról ebben az évszázadban nem igazán.

Trump hírhedt szövetségese, Roger Stone egyenesen arról beszélt egy rádióműsorban, hogy szerinte a választások után erőszakos utcai zavargások lesznek, ami után Trumpnak ki kell hirdetnie a rendkívüli állapotot, politikai ellenfeleit pedig le kell tartóztatnia. Ugyanebben az időben Trump is úgy válaszolt egy kérdésre, hogy ha zavargások lesznek, akkor azt gyorsan le fogják törni.

Trump közben nagy erővel igyekszik ahhoz szoktatni híveit, hogy a választások estéjén (november 3-án) közzétett (rész)eredményeket tekintsék a legitim eredménynek. Ami pedig később jön, azok az elcsalt levélszavazatok. Nyilatkozataiban Trump igazságügyi minisztere, Barr is alátámasztotta ezt az egyébként minden alap nélküli állítást.

Az egész hátterében az a változás van, hogy a pandémia miatt minden korábbinál többen szeretnének levélben szavazni, hogy elkerüljék a zsúfolt szavazóköröket. Csakhogy ez elsősorban a demokraták szavazóira igaz: ők nagyobb eséllyel élnek városokban, ahol nagy részvétel esetén zsúfoltak a szavazókörök, és mivel az egész járványkérdés át van politizálva, ezért a demokraták azok, akik átlagosan jobban félnek a vírustól.

Emiatt a korábbiaknál lényegesen több levélszavazatra számítanak, amelyek feldolgozására egyáltalán nem biztos, hogy előre felkészültek az egyes államok. Ide tartozik, hogy a nyáron kirobbant egy botrány a posta körül is, a Trump által kinevezett, több szempontból is gyanús^*Louis DeJoy a republikánus párt kampányfinanszírozásában dolgozott korábban. Emellett egy olyan logisztikai cég tulajdonosa, amely szerződésben áll az állami postával, így a posztja nagy eséllyel összeférhetetlen. országos postamester olyan változásokat valósított meg a járvány kedvezőtlen hatásaira hivatkozva, amelyek lelassították a levelek kézbesítését. Ez várhatóan a levélszavazatokat is érinteni fogja.

Ez alapján tényleg nem nehéz elképzelni egy minden elemében valószerű, viszont vérfagyasztóan antidemokratikus forgatókönyvet, ami a következőképpen néz ki:

A választások estéjén közzétett részeredmény szerint – tehát amikor még nem érkeztek be a levélszavazatok, vagy nem dolgozták fel őket – Trump győzelemre áll.
Trump kihirdeti magát győztesnek, az utcán zavargások kezdődnek, a Facebookon tarol a választási csalásokról szóló dezinformáció.
A későn érkező levélszavazatok összesítése a vártnál is lassabban halad, jogi küzdelem kezdődik, a republikánusok a számlálás leállítását követelik csalásra hivatkozva.
A győztes elektorokat fix határidőre ki kell jelölni, ami végső esetben (ha nincs hivatalos végeredménye a választásnak) az adott államok törvényhozásának a feladata.^*Jelenleg mindegyik szoros államban republikánus a többség a helyi törvényhozásban.
A döntés végül a legfelsőbb bíróságra kerül, ahol^*az októberben várhatóan kinevezendő konzervatív főbíróval kiegészülve 6-3 arányban a republikánus elektori kinevezést hozzák ki győztesnek a konzervatív főbírók.
Egy másik lehetőség, hogy végül nem lesz egyértelmű eredménye a választásnak. Ebben az esetben az alsóházi delegációk szavazása dönt, ahol minden állam egy szavazatot kap.

Ehhez remek mintát ad a rossz emlékű 2000-es floridai újraszámlálás. Máig nem tudni, hogy George W. Bush és a demokrata alelnök, Al Gore kapott-e több szavazatot a választást végül eldöntő Floridában, az újraszámlálást ugyanis – kemény jogi ütközetek után – a legfelsőbb bíróság döntése állította le.^*Ironikus módon arra a késedelemre hivatkozva nem engedték folytatni az újraszámlálást, amit maga a legfelsőbb bíróság okozott azzal, hogy felfüggesztette a számlálást, amíg megvitatják a kérdést. A Bush győzelméhez vezető döntést 5-4 szavazatarányban fogadták el, a konzervatív és a liberális főbírók a pártos törésvonal mentén döntötték el a kérdést. Árulkodó, hogy a legfelsőbb bírósági döntés leszögezi, hogy a döntés csak arra a helyzetre vonatkozik, semmiképpen nem jelent precedenst. Vicces csavar: Roger Stone a floridai újraszámlálás körüli machinációk egyik fontos szereplője is volt. Az a választás emlékezetesen szoros volt (a hivatalos eredmény szerint 537 szavazattal nyert Bush, a nem hivatalos különbség a részleges újraszámlálásnál már csak 154 szavazat volt – a majdnem hatmillióból), és rengeteg technikai probléma tette nehézzé a szavazatok számlálását, ezért utólag érthető, hogy csak egy nem teljesen méltányos folyamat végén billent el az állam a republikánusok felé. (Senki nem emlegeti ezt az epizódot a demokrácia diadalmeneteként, de azt sikerként lehetett elkönyvelni, hogy a bíróság döntését végül a vesztes, Al Gore is elfogadta.)

Most viszont az sem kizárt, hogy a republikánus oldal ezt a logikát kiterjesztve még vakmerőbben lépjen fel. Egy hosszú cikkben például arról ír az Atlantic, hogy néhány államban (köztük a most valószínűleg legfontosabb Pennsylvaniában) már aktívan készülnek, és a Trump-kampányközponttal is egyeztetnek arról, hogy a szavazatszámlálás késlekedése miatt a választás eredményét figyelmen kívül hagyva a helyi törvényhozás döntsön a kérdésben.

A dolog annyira nem lehetetlen, hogy a hírek szerint nemcsak Trump, hanem az alsóházi demokrata vezető, Nancy Pelosi is elkezdett az egyértelmű eredmény nélküli választás lehetőségére készülni. Ez az alsóházi kampányforrások elosztásánál is szempont lett. (Jelenleg a republikánusok vezetnek az egy-állam-egy-szavazat alapon, de a demokraták néhány kisebb állam, például Montana és Alaszka egyetlen képviselőjének megnyerésével ezt akár meg is fordíthatják.)

A választási csalással való vádaskodás másik következménye, hogy egyes nagyvárosi szavazóhelyiségek környezetében nagy eséllyel a republikánusokkal szimpatizáló fegyveres csoportok fognak őrködni. Ez azért vált lehetségessé, mert egy negyven évvel ezelőtti ügy nyomán a bíróság jóváhagyására volt szükség ahhoz, hogy a republikánus párt ilyen megfigyelőket vessen be, ez a döntés azonban 2018 végén lejárt. A demokraták szerint az ilyen megfigyelők elriaszthatják a szavazóik egy részét, és különböző incidensekhez vezethetnek.

De ezek csak az új módszerek, amivel a republikánusok kisebb-nagyobb darabokat morzsolnak le a demokrata szavazatokból. A szavazatok elfojtása (voter supression) hosszú hagyományokkal bír az Egyesült Államokban, és ezek a módszerek jellemzően a kisebbségiek szavazókedvét – vagy -jogát – igyekeznek letörni-elvenni. Ilyen módszer a szavazati regisztráció megnehezítése, a regisztrációs listák választás előtti törlése vagy a szavazóigazolványok előírása. De a legegyszerűbb talán az, ha azokban a városias körzetekben, ahol a demokrata szavazók többsége lakik, kevesebb szavazóhelyiséget hoznak létre, így a hosszú sorok rettentik el a szavazókat. Ezek a – sok államban szisztematikusan bevetett – lépések könnyen átbillenthetik a szoros választásokat a republikánusok felé.

Kisebbségi uralom

Az utóbbi öt amerikai elválasztáson (2000, 2004, 2008, 2012, 2016) négyszer a demokrata elnökjelölt kapta a legtöbb szavazatot, de csak kétszer nyerte meg a választást. Két alkalommal a demokrata jelölt (Obama) nyert a szavazatok többségével, egyszer a republikánus jelölt győzött úgy, hogy több szavazatot kapott ellenfelénél (Bush 2004-ben). Kétszer viszont úgy nyert a republikánus elnökjelölt, hogy valójában kevesebb szavazatot kapott, mint ellenfele: Bush 2000-ben és Trump 2016-ban az elektori rendszer sajátosságai miatt győzhetett.^*Az elektori rendszer lényege, hogy az elnökjelöltek minden államban külön versenyt tartanak, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az viszi az összes elektort az adott államból. (Az elektorok számát nagyjából, bár nem pontosan népességarányosan jelölik ki.) Emiatt a kampányban a hangsúly mindig azokon az államokon van, amelyek az egyes jelöltet a legközelebb viszik a 270 elektori szavazathoz. Az utóbbi évtizedekben Florida, Ohio és a Pennsylvania mindig ezek közé a kulcsállamok közé tartoztak, most ezeken kívül Arizona, Wisconsin, Észak-Karolina és Michigan államokért folyik a leghevesebb harc. (A többi államban pedig alig folyik kampány, hiszen szinte biztosra vehető az eredmény.) Ha Trump most novemberben nyerne, akkor is szinte biztos, hogy összességében kevesebb szavazat kapna, mint Biden. A demokrata elnökjelöltnek a mostani állás szerint legalább 3-5 százalékkal meg kell nyernie az országos szavazati arányt, ha az elektori rendszerben is győzni akar.

Ugyanez a helyzet törvényhozás két házában, a szenátusban és a képviselőházban is: 50-50 százalékos szavazatarány mellett szinte biztosan a republikánusok szereznék meg a többséget. A szenátusi többséghez a demokratáknak nagyjából 7 százalékkal több szavazatot kell szerezniük (ráadásul három egymást követő választáson), mint a republikánusoknak. Ennek a beépített republikánus előnynek alapvetően az az oka, hogy a két párt szavazói nem egyenletesen oszlanak el az államokban, illetve a képviselői körzetekben. Ez főleg a városi-vidéki ellentét miatt alakult így, a képviselői körzeteknél pedig a politikusok által húzott körzethatárok (gerrymandering) segített rá erre. Egy wyomingi szenátusi szavazat 68-szor annyit ér, mint egy kaliforniai (mindkét állam két szenátort küld, de az egyik alig fél, a másik viszont 40 milliós).

Az elnökválasztás pedig kizárólag a billegő államokban dől el, ami miatt a demokraták rengeteg szavazatot vesztenek a mélyen feléjük húzó nagy államokban, ahol az eredmény szempontjából minden többletszavazat fölösleges. Hillary Clinton például hiába kapott 2,8 millióval több szavazatot az USA egészében, mint Donald Trump, ha csak Kalifornia államot 4,3 millió szavazat különbséggel nyerte meg. Clinton összesen 10,9 millió szavazatot vesztegetett el a nagy arányban megnyert államokban, míg Trump csak 7,3 milliót.

Ez az aránytalanság a bírói hatalmi ágra is nagy hatással van. Az USA-ban különösen nagy szerepet betöltő, kilenctagú legfelsőbb bíróságban most már két tagot is egy kevesebb szavazattal nyerő elnök javaslatára fogadott el a kevesebb szavazattal többséget szerzett szenátusi oldal,^*Mindkét eset Trump elnöksége alatt történt, és mind a kétszer elkeseredett, normaromboló politikai küzdelem volt a kinevezések körül. és (Ruth Bader Ginsburg főbíró másfél héttel ezelőtti halála után) heteken belül küldhetik a harmadik életre szóló kinevezettet is. A Trump által kinevezett három főbíró kétségtelenül erősen konzervatív irányt adhat a bíróságnak évtizedekig, és még az is lehetséges, hogy hamarosan a hatalmon maradásában is közreműködhetnek. Így aztán a nem túlzottan demokratikus módon választott hatalmi ágak egymás antidemokratikus irányultságát gerjeszthetik egyfajta demokratikus halálspirálban.

Mindezt nem hagyták reakció nélkül a republikánusok sem. Donald Trump nyíltan kimondta egy interjúban, hogy ha olyan sok ember tudna szavazni, amennyit a demokraták szeretnének, akkor soha többet nem választanának meg egy republikánust sem az országban. A republikánus oldalon egyébként is egyre gyakoribb megállapítás, hogy az USA „nem demokrácia, hanem köztársaság“. Ezzel történelmileg az a probléma, hogy a demokráciában jellemző intézmények színleg létezhetnek, ha a működésük logikája nem demokratikus, akkor nem tudják betölteni azt a funkciójukat, ami miatt szükség lenne a létezésükre.^*A republikánusokat ez gyakran nem is zavarja, hiszen szerintük az állami intézmények jelentős részére nincs is szükség. Magyarországon is van például Legfőbb Ügyészség, Gazdasági Versenyhivatal vagy Médiatanács, ezek több szempontból nem látják el azt a szerepet, ami miatt létrehozták őket.

A republikánus párt innen nézve a kisebbségi pozícióból megszerzett hatalmat használja fel arra, hogy még jobban bebetonozza a saját kisebbségi uralmát. Ezért fontos látni, hogy milyen szavazók vannak a két párt mögött. A republikánusok között hagyományosan több a vidéken lakó, idősebb, fehér férfi, de Trump megjelenése óta az iskolai végzettség lett a fő törésvonal a faji mellett. A demokraták között több a fiatal és a nem fehér bőrszínű, illetve a városlakó, és a trumpizmus beköszönése óta egyre nagyobb arányban a jól képzettek és a külvárosi nők is a demokraták hívei közé tartoznak.^*Igaz, Biden éppen azért áll most sokkal jobban Clintonnál, mert az egyetemet nem végzett és az idősebb fehérek körében sokkal kisebb a hátránya.

Ez azt jelenti, hogy a demokratákra szavazó csoportok demográfiai alapon^*Tehát a különböző csoportok termékenysége alapján, a bevándorlás és a szavazónépesség természetes cserélődése miatt. hosszú távon egyre többen lesznek, a republikánusok pedig egyre kevesebben. Ezt a folyamatot sok ideje jósolják az amerikai politikatudósok, és valóban, ha például Texas átfordul biztos republikánusból demokratába, akkor onnantól nehéz lesz republikánusként győzelmi eséllyel indulni. 2016-ban még 9 százalékkal nyerte meg az államot Trump, 2018-ban viszont már csak 2,5 százalékkal nyert a republikánus szenátor. Sok megfigyelő már Barack Obama elnökségénél úgy gondolta, hogy létrejött a fiatal és sokféle etnikumú, ideológiában mérsékelt progresszív liberális tartós többség. Alig néhány éve még az volt a napirenden, hogy hogyan fog a republikánus párt a kisebbségiek és a fiatalok felé nyitni. Akkor még senki nem számított arra, hogy Trump megosztó retorikájával rekordrészvételt húz elő a fehérekből 2016-ban.

Most viszont úgy tűnik, hogy a beépített republikánus előnyök miatt még hosszú ideig éleződhet ez az ellentét. A két párt közötti merev ideológiai törésvonal egyébként egy viszonylag új jelenség, csak az utóbbi néhány évtizedben vált ilyen átjárhatatlanná. Korábban voltak liberális republikánusok és konzervatív demokraták is (annyira, hogy a hatvanas évekig a déli államokban lényegében a fehér fennsőbbrendűségen alapuló egypártrendszert tartott fenn a demokrata párt Dixiecrat szárnya – ez a hatvanas évek végétől a polgárjogi törvények elfogadása után gyorsan átrendeződött).

Arra 2004-ben figyelt fel egy amerikai újságíró, hogy a hasonlóképpen gondolkodó amerikaiak földrajzilag is egyre közelebb költöznek egymáshoz, egyre gyakoribbak a 80-90 százalékban egy irányba szavazó környékek. A fizikai elkülönülésre előbb a hagyományos, aztán a közösségi média tett rá egy lapáttal, így most már teljesen párhuzamos valóságokban élnek az emberek. Egyes kutatások szerint az ideológiai különbségek sokszor másodlagosak a pártidentitáshoz képest – ami meg is magyarázza, hogy miért tud egyben maradni a két, belső ideológiai és érdekellentétekkel terhelt párt.

Szavazóikat követve az utóbbi két-három évtizedben a pártok is egyre távolabb kerültek egymástól. A szavazásokról és nyilvánosan vállalt pozíciókról vezetett adatbázisok szerint egyre kevesebb az átfedés a két párt között, azaz mostanra már gyakorlatilag nincs is. Ez látszik a következő ábrán:

A demokrata (kék) és a republikánus párt (piros) képviselőinek ideológiai eloszlása, fent a mostani, legalul az 1960-as kongresszus. Jól látható, hogy a két párt egyre távolabb került egymástól, semmi átfedés nincsen. Forrás: Voteview Dw-Nominate, thecrosstab

De a kutatások szerint nem a saját párthoz fűződő pozitív identitás az erősebb, és nem ez alapján radikalizálódnak az emberek, hanem a másik párt elutasításáról, a tőle való félelemről szóló negatív identitás az igazi mozgósító erő. A kulturális jellegű sérelmi politizálás sokkal fontosabb lett, mint az, hogy ki milyen álláspontot képvisel egy-egy szakpolitikai témában.

Van tehát két párt, amelynek szavazói nem hogy alig állnak szóba egymással, de a legtöbb esetben soha nem is találkoznak. És ezek közül az egyik – amelynek tábora hosszú távon várhatóan zsugorodni fog – ragaszkodik a kisebbségi hatalmát biztosító, szükségszerűen egyre antidemokratikusabb módszerekhez. A nagyobb tábor nem tudja megvalósítani politikai céljait, a másik pedig kizárólag a hatalom megtartásával, vagy legalább a változások vétózásával foglalkozik. Az egyik oldalon tehát a kormányozhatatlanság, a másik oldalon pedig a legitimációs válság fenyeget.

Mi a megoldás?

Ha esetleg sikerül leváltani Donald Trumpot a novemberi választásokon, rögtön egy kemény dilemmával kell szembenéznie az új kormányzatnak: fellépjen-e a bűnüldözés Trumppal és családjával szemben? Most már gazdagon van dokumentálva, hogy az elnök milyen ügyekben lenne jogilag finoman szólva is támadható az adócsalástól kezdve a kampányfinanszírozási csaláson és a vesztegetésen át egészen a tanúk hamis befolyásolásáig. (Ez persze csak akkor lesz dilemma, ha Trump nem fog az átmenet idején saját magának is kegyelmet adni, mint ahogy ezt korábban kilátásba helyezte.)

Egyik oldalról nyilvánvalóan rossz üzenete lenne a politika további kriminalizálásának, a politikai küzdelem bűnügyi síkra terelésének. Másrészt viszont azzal is lehetne érvelni, hogy ha Trump el szeretné kerülni a bűnügyi felelősségre vonást, akkor egyszerűbb lett volna, ha nem követ el bűncselekményeket. Nem teremt jó ösztönzőt a jövőben a bukott üzletemberből demagóg politikussá válók számára, ha önmagában a politikai siker mentességet ad a bűncselekmények következményei alól.^*Éppen ez történt emlékezetes módon Olaszországban Silvio Berlusconival.

Itt tehát egymásnak feszülhet a joguralom és a demokratikus normák logikája. Valószínűleg érdemes ebből az egészből azt a következtetést levonni, hogy jobb, ha a rendszer idejében fellép a normaszegéssel szemben. Ha például az amerikai adózási rendszer ellenőrzése hatékonyabb lett volna a nyolcvanas évektől a kétezres évekig – és kevesebb kiskaput hagytak volna a milliárdosoknak -, akkor Trump nagy eséllyel nem tudta volna magát eladni sikeres üzletemberként.

Most pedig hiába tűnik úgy, hogy többféle súlyos törvénysértést követett el az elnök, minden ellene irányuló bűnüldözői támadás hatalmas sérelmet váltana ki hívei körében. Akik egyébként is támadva érzik magukat, és ráadásul az amerikai sajátosságok miatt sok esetben állig fel vannak fegyverezve. De egyébként sem lehet civil mederben tartani a demokratikus vitát, ha a vesztes fél börtönbe kerül.

Fotó: Jim Watson / AFP)

Hasonlóak a problémák az amerikai demokrácia helyreállításával is. Minél radikálisabb lépéssel próbálnák a demokraták letörni a kisebbségi uralmat, annál inkább provokációnak és méltánytalanságnak látnák ezeket a másik oldalon. Önmagában a szavazójog kiterjesztése is azt jelentené, hogy a demokrata párt pozíciói erősödnének, így a demokráciareformoknak is pártszínezete van.

Demokrata párti ötletekből nincs hiány, a 2018-ban megválasztott demokrata többségű alsóház első elfogadott törvénye lényegében egy ilyen demokráciareform volt. Ez a törvényjavaslat, amit a republikánus többségű szenátus nem vett napirendre, egyrészt megreformálta volna a kampányfinanszírozást, másrészt megoldotta volna azokat a szavazást nehezítő problémákat, amiket a demokraták hevesen kritizáltak az utóbbi években. Munkaszüneti nappá tette volna a szavazás napját, automatikusan regisztrálta volna a szavazásra jogosultakat, politikusok helyett független bizottságok húzták volna a körzethatárokat, pénzt csoportosított volna arra, hogy az államok több szavazóhelyiséget hozzanak létre.

Ezeken túl egyre többet beszélnek demokrata körökben arról, hogy el kellene törölni a minősített többséget a szenátusban, állami státuszt kellene adni Puerto Ricónak és Washington DC-nek (ez lényegében négy plusz szenátori hely lenne a demokratáknak), meg kellene szüntetni az elektori rendszert, továbbá új tagokat kellene ültetni a totálisan konzervatív többségűvé váló legfelsőbb bíróságba. A szenátus esetében az is szóba jött, hogy például Kalifornia feloszthatná magát több kisebb államra, hogy ezzel több szenátusi képviselethez jusson.^*Ez nem lenne példa nélküli, Észak- és Dél-Dakota állam például a nagyobb szenátusi képviselet miatt vált ketté, amikor 1889-ben csatlakoztak az Egyesült Államokhoz. A két államban együttvéve is csak 1,6 millió ember lakik, igaz, a területük nagy. Barack Obama az egykori polgárjogi harcos, John Lewis temetésén elmondott beszéde arra utal, hogy az intézményes demokrata elit is magáévá tette ezeket a célokat.

Ha Biden győzelme mellett a szenátusi többséget is megszerzik a demokraták, akkor meg is próbálkozhatnak ezekkel. Az ilyen változtatások talán éppen annyira döntenék a pályát a demokraták irányába, hogy az új helyzet rákényszerítse a republikánusokat a nyitottabb, több embert megszólító politikai irányra. A játékszabályok megváltoztatásánál mindig megvan a veszély, hogy az alakító fél visszaél vele – de most a kiinduló helyzet az, hogy minden a republikánusoknak kedvez.

Nagy változástatásokra viszont nincsen esély, az amerikai alkotmányt ugyanis szinte lehetetlen megváltoztatni: az összes állam háromnegyedében el kellene fogadni az alapvető változtatásokat. Mivel az államok erősen polarizáltak politikai szempontból, ez nem egy reális út, és akkor különösen nem, ha valamelyik oldal sérelmével járna. Mind erősen republikánus, mind erősen demokrata államból több van 17-nél az 50-ből, így a nagyobb változtatásokat mindenképpen blokkolni lehet. Alkotmánymódosítás híján pedig a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság akkor is megakadályozhatja vagy felhígíthatja a legtöbb nagy ívű politikai kezdeményezést, ha egyébként nagy társadalmi támogatottság van mögöttük.

A politikai tehetetlenség, a választói akarat folytonos vétója tehát kódolva van a rendszerbe, a többségi akarat nem tud kifejeződni, és ez a tehetetlenség eddig is csak tovább növelte a feszültségeket. Ez nem jó reklám a demokrácia működőképességének. Az utóbbi évek történései mindenképpen hatalmas arcvesztést okoztak az USA-nak és az amerikai demokrácia vonzerejének világszerte.

Trump – aki ezekről a hosszú ideje fennálló intézményi problémákról egyébként nem tehet – paradox módon rengeteget tett azért, hogy az amerikai demokrácia helyreálljon. Felhívta a figyelmet arra, hogy ez a rendszer törékeny. A demokratikus normákat például hatalmi pozícióból nagyon könnyen le lehet rombolni, az intézményeket is meg lehet törni. Amit sokkal nehezebb elpusztítani, azok a demokratikus értékek, hiszen ezeket az állampolgárok egy része – jó esetben többsége – egyéni szinten, belül vallja. Demokratikus értékekre alapozva korábban passzív emberek is be tudnak kapcsolódni a politikai rendszerbe, ha úgy látják, hogy rossz irányba mennek a dolgok.