Egészen szokatlan módon egy fizikusoknak szóló szakmai lapban jelent meg nemrég egy tanulmány, amely a demokrácia világszerte tapasztalható hanyatlásának okait boncolgatja. A szerzők többsége a természettudományok területéről érkezett, de a matematikus és a fizikus mellett többek között egy pszichológus és egy filozófus is jegyzi a munkát.
Az ok egyszerű: bármilyen furcsa is első hallásra, a demokratikus intézmények gyengülését vagy erősödését egy alapvetően természettudományos, illetve szociológia módszerrel, a komplex rendszerek elméletével vizsgálták meg. Nálunk például az ELTE Fizika Intézetében van erre szakosodott tanszék, és ahogy a honlapjukon írják, “ez egy új, fiatal tudományterület, ami azt kutatja, hogy egy rendszer részei hogyan hozzák létre az egész rendszer együttes, kollektív viselkedését és a rendszer hogyan hat kölcsön a környezetével”.
A szerzők egy érdekes statisztikával támasztják alá a témaválasztásukat. A Factiva szakmai kereső 1970 és 2010 között, azaz 40 év alatt a világsajtóban körülbelül 1500 olyan cikket talált, amely a demokrácia fenyegetettségét tárgyalta, az azóta eltelt 8 évben viszont 1700-at. 2018 első öt hónapjában már többet foglalkozott ezzel a témával a sajtó, mint tavaly egész évben, vagyis úgy tűnik, hogy a kérdés erősen foglalkoztatja a közvéleményt, talán nem véletlenül.
Néhány ország demokrácia-indexének változása. Fotó: European Journal of Physics
Ahogy a szerzők írják, nagyon sok tanulmány foglalkozott már a demokratikus átalakulásokkal, az ellentétes folyamatról azonban nagyon kevés tudományos munka született. Általában egyes konkrét eseteket szoktak csak feldolgozni, és úgy vizsgálják meg, hogy milyen okok vezettek egy adott országban a demokrácia hanyatlásához, pedig bizonyosan kell lennie olyan általános jellemzőknek is, amelyek globálisan mindenhol értelmezhetőek.
Ezeknek a jellemzőknek a megtalálására jó módszer lehet a komplex rendszerek elmélete. A tanulmány a módszertan két fontos elméletét alkalmazza a demokrácia visszaszorulásának vizsgálatára: a (pozitív és negatív) visszacsatolások és a stabilitás elméletét, illetve a kettő kapcsolatát. A negatív visszacsatolás erősíti egy rendszer stabilitását, míg a pozitív visszacsatolás rombolja azt. Az elméletet úgy lehet a legegyszerűbben elképzelni, mint a fűtőrendszerek termosztátját: ha a mért hőmérséklet egy szobában nem egyezik meg a beállított értékkel (negatív visszajelzés), akkor hűteni vagy fűteni kezd a rendszer, azaz korrigál, és megőrzi a stabilitását, ha viszont épp a kívánt hőfok van a helyiségben (pozitív visszajelzés), akkor nem történik semmi annak érdekében, hogy a stabilitás megmaradjon, és nem is marad meg.
A gazdaságban idealisztikus esetben ehhez hasonlóan működik a kereslet-kínálat dinamikus egyensúlya: ha ez valamiért felborul, akkor elvileg a szabad piac szereplői a tevékenységükkel előbb-utóbb korrigálják az elmozdulást. Ha azonban nagyobb mértékű az egyensúlyt megbontó zavar, akkor öngerjesztő folyamatok indulhatnak be. Ennek jó példája, hogy a melegedő éghajlat miatt a sarkvidéken elolvad a jég, emiatt csökken a napsugárzást nagy mértékben visszaverni képes felület (a jég), ami további melegedést okoz, és ez tovább olvasztja a maradék jeget is.
Ha a demokráciát egy ilyen dinamikus egyensúlyban lévő rendszernek tartjuk, akkor könnyebben megérthetőek azok a folyamatok, amelyek ki tudják mozdítani onnan.
Ezek közül legfontosabb elemként az egyenlőtlenséget emelik ki a szerzők.
Az Egyesült Államokban az elkölthető jövedelem reálértékben nem növekedett a hatvanas évek óta azoknál, akik a jövedelmi skála középső (medián) értékétől lefelé helyezkednek el. A növekedés nagy része a legfelső rétegnél jelentkezett: 1979-ben a legvagyonosabb 1 százaléknál volt az összes jövedelem 10 százaléka, 2013-ban azonban már 20 százalék volt náluk. Az egyenlőtlenség sokkal nagyobb lett 34 év alatt.
A jövedelmi egyenlőtlenség növekedése együtt jár a demokratikus intézményekhez való hozzáférésben lévő különbségek növekedésével. Akik nagyobb mértékben férnek hozzá az anyagi forrásokhoz, azok nagyobb mértékben képesek megváltoztatni az intézményeket, és mivel ezt a saját előnyükre teszik, az egyenlőtlenséget tovább növelik, vagyis a folyamat öngerjesztő. Egy gazdasági válság ráadásul fel is erősítheti ezt, hiszen ilyenkor az eleve jobb helyzetből indulók kevésbé szenvedik meg a következményeket, és az olló tovább nyílik.
A lakosság jelentős része gyakran nem is veszi észre ezt a folyamatot, mert nem követi a politikai eseményeket és nem látja át megfelelő mélységben a demokratikus intézmények működését. Amikor egy válságban sokkal láthatóbbá válnak a különbségek, a többség alapvető sérelmeket szenved, mert szembesül a saját leszakadásával.
Magas egyenlőtlenség mellett a választópolgárok akarata az intézmények működésére kevésbé van hatással, ez sokakat eltántorít a következő választáson való részvételtől, ami a nem demokratikus folyamatok melegágya. Ilyenkor az a döntő kérdés, hogy az elégedetlenség vagy a csalódottság győz-e, előbbi esetben ugyanis olyan demokratikus ellenállás szerveződhet, amely az egyensúly irányába tolja a rendszert.
A megosztottság és az egyet nem értés ezért bizonyos mértékben a demokrácia alapfeltétele, de ha ez a mérték túl naggyá válik, az megint csak a nem demokratikus folyamatoknak kedvez. Ha ugyanis túlzott a megosztottság, akkor még a minimális egyetértés sem jöhet létre a közös érdekekről, és nincs ellenállás.
A tanulmány nagy teret szentel annak a kérdésnek, hogy a közösségi médiának milyen szerepe van a stabilitás megteremtésében vagy aláásásában, de szinte csak negatív példát tud felhozni.
Az emberek annál erősebben képviselnek egy véleményt, minél inkább elhiszik, hogy sokan hozzájuk hasonlóan gondolkodnak. Egy ausztrál felmérésben a résztvevőknek ugyan csak 5-7 százaléka vélekedett úgy, hogy nincs klímaváltozás, de úgy gondolták, hogy a lakosság 43-49 százaléka velük ért egyet. A valóságtól való ilyen (ez esetben 40 százalékpont körüli) eltérést nevezik hamis konszenzusnak, és ez az, ami miatt az emberek nem hajlandóak megváltoztatni a véleményüket, illetve kevésbé hajlamosak bármilyen kompromisszumra.
A közösségi média felerősíti és megkönnyíti a hamis konszenzus kialakulását, mert bármilyen abszurd is legyen egy állítás, a Facebook 1 milliárd felhasználója között például biztosan lesznek olyanok, akik egyetértenek vele. Ez tehát a megosztottságot és az együttműködésre való képtelenséget erősíti.
Másrészt kísérletek bizonyítják, hogy egy algoritmus alaposabban meg tudja határozni egy ember személyiségét 10 Facebook like alapján, mint a saját munkatársai. Ha pedig egy megfelelő programnak 300 like-hoz adnak hozzáférést, akkor pontosabb személyleírást ad az illetőről, mint a házastársa. Ez teszi lehetővé, hogy a közösségi médián keresztül a politikusok az adatokat megvásárolva olyan személyre szabott kampányba kezdjenek, amely pontosan a célszemély befolyásolható pontjaira lesz hatással. Ilyet láthattunk Donald Trump választási kampányában és a Brexit szavazásnál is.
A szerzők szerint a demokrácia egyik alapvető jellemzője, hogy az eltérő álláspontoknak szabadon hozzáférhető “piacteret” biztosít, ahol azokat meg lehet vitatni és lehet róluk dönteni. A vita és a döntés alapfeltétele, hogy az ellenfelek megcáfolhassák egymás érvelését, de ez nem teljesül a közösségi médiában azokban az esetekben, amikor személyre szabott, célzott, és titkos, azaz álcázott formában folytatnak kampányokat. Így ez a gyakorlat is a demokrácia hanyatlását erősíti.
