A helyiek jelentős része be sem jutott a közmeghallgatásnak nevezett eseményre Nyíregyházán, mert a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kormányhivatal főbejáratát bezárták az érdeklődők előtt.
Az eseményt azért tartották, mert akkumulátorokhoz gyártana takarólemezeket a Boysen-csoport Nyíregyházán. A hírt Szijjártó Péter külügyminiszter jelentette be hétfőn. A beruházás 400 új munkahelyével közepes méretűnek számít. Az állam 5,6 milliárd forintot adna ösztönzőként a német cégcsoportnak, amely így összesen 60 milliárd forint elköltését vállalta. A cél: a BMW-gyár akkumulátorait alkatrészekkel ellátni. A Boysennek ez az első olyan beruházása, amely kizárólag az elektromos hajtású autókat szolgálná ki.
A tervezett üzem a debreceni BMW-beruházáson keresztül kapcsolódik a január 20-i, tettlegességig fajult tiltakozáshoz. Ezen a helyi gazdálkodók saját földjeiket és a helyi ivóvízkészletet féltve léptek fel az elektromos BMW-kbe akkumulátorokat gyártó kínai CATL tervezett beruházásával szemben.
A két, összefüggő eset kapcsán megkérdeztük az egyik ismert debreceni nagyvállalkozót, aki neve titokban tartása mellett járult hozzá véleménye közléséhez. Szerinte a két héttel ezelőtti események után nagyon nehéz lesz visszaülni a tárgyalóasztalhoz, és higgadtan meghallgatni egymást. A párbeszéd azért lenne fontos, hogy kiderüljön, mi a valós, mérhető és bizonyítható kockázata a CATL gyárépítésének, és mik az esetleg indokolatlan félelmek. Ezeket ki kellene beszélni bármilyen döntés előtt. Szerinte a mikepércsi gazdák földjei vannak a legnagyobb veszélynek kitéve, és a debreceni vízbázis egy része is Mikepércs körül van.
Szerinte a nyíregyházi Boysen-beruházás nem hordoz ilyen veszélyeket. A Boysen egy magas technológiai nívón gyártó fejlett gépipari, fémmegmunkáló üzem, ami eleve egy már működő ipari parkban épülhet. Ha ezekről a beruházásokról lemond a környék a CATL-tiltakozás farvizén, akkor azonnal érezhető versenyhátrányba kerülhetünk Romániával, de még inkább Lengyelországgal szemben. Forrásunk felvetette: „miért lenne jobb nekünk, ha a természetes vizeinket károsító beruházások a határ túloldalán épülnének meg, és a Tiszán lecsorogva mérgeznének bennünket?”
A beszélgetésnek két fontos – részben szubjektív – tanulsága volt: egy helyi ipari vállalkozó megerősítette, hogy fejlett technológia ugyan tényleg érkezik az akksigyárakkal Magyarországra, de valódi innováció azért nem sok. Az is kiderült a beszélgetésből, hogy fel sem merül a helyiekben valamiféle összefogás vagy kompromisszumos megoldás, akár a határ romániai oldalán élő városvezetőkkel és iparosokkal, akár a lengyel versenytárs ipari régió(k) képviselőivel, hogy nem kérnek a vizeiket potenciálisan veszélyeztető globális technológiai ipar Magyarországra telepítéséből. Pedig amíg pusztán versenytársként tekint egymásra minden régiós ország, a partnerségi lehetőségek esélyét is kizárva, addig illúzió azt gondolni, hogy Magyarország és tágabban a régió hátat tud fordítani a káros és nem fenntartható összeszerelőüzem-modellnek.
