A műgyűjtés olyan, mint nagyszülőnek lenni

A kortárs a globális műkereskedelmi piac 15%-át adja, ami 15 év alatt 2000 százaléknál is nagyobb növekedést jelent. Ez a hatalmas boom a 2000-es évek közepéig igencsak hanyagolt kelet-közép-európai térséget is elérte. A magyar képzőművészek nemzetközi sikereit megalapozó munka azonban jóval korábban, a rendszerváltás után kezdődött és a ’90-es évek végén gyorsult fel igazán.

Ezt a politikai változások mellett társadalmi és gazdasági folyamatok is segítették: így történhetett, hogy még a XX. század második felében is jellemzően hímsoviniszta képzőművészeti kánon (amiben a nyugat-európai és észak-amerikai fehér férfiak domináltak) alapvetően alakult át. A művészeti világ kulcsszereplői (kurátorok, magazinok, múzeumok) nyitottá váltak más földrajzi térségek alkotóira és a női művészekre is.

A folyamat fontos állomása volt, hogy a 2000-es évek közepén meghatározó európai kortárs múzeumok, elsőként a londoni Tate, pár évre rá pedig a francia (állami) Pompidou is kelet-európai akvizíciós bizottságot alapított. Ezzel a nemzetközi térben mozgó legfontosabb kurátorok figyelme már a régiónkra is kiterjedt: az utóbbi 15 évben ez hozta el a nagy lehetőséget a legjelentősebb életművet felépítő magyar művészeknek, köztük talán a két legismertebbnek, Maurer Dórának és Nádler Istvánnak.

Ebben a 20-25 éve tartó művészeti építkezésben fontos szerep jutott egy műgyűjtő házaspárnak, Spengler Katalinnak és Somlói Zsoltnak, akiket a legfontosabb képzőművészeti toplista, a Műértő Power 50 évek óta a legbefolyásosabb magyar műgyűjtőkként tart számon.

“Nem akarunk ebből üzletet csinálni… Mi abban próbálunk építkezni, azt próbáljuk ehhez a területhez hozzáadni, amit a műgyűjtőknek kell. Az építőmunka akkor hoz eredményt, ha mindenki teszi a maga dolgát: a galerista, a múzeum, az aukciósház, a művész és a műgyűjtő összefogva, egymás útját nem keresztezve juthatnak csak előrébb.”

De hogy a műgyűjtés miért olyan, mint nagyszülőnek lenni? A G7 Beszélgetések a Holdonból kiderül.