(A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata. A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense.)

A válság kitörése óta egyre több hazai közgazdász sürget állami beavatkozásokat. Az első körben javasolt mentőcsomagok csak egyes ágazatok és a (kis)vállalkozások megsegítését célozták meg, de az elmúlt napokban nagyon helyesen többen is felvetették a munkavállalók támogatásának szükségességét. Ugyanakkor e javaslatok árnyalásával sokat lehet még javítani azok hatékonyságán.

Miért is kell az állampolgárokat támogatni? Mert ez az állam célja. Az államot nem a vállalatok, a pártok vagy más szervezetek hozták létre, hanem az állam polgárai. Ráadásul munkaerő nélkül a cégek megmentésének sincs sok értelme.

A kérdés persze az, hogy e jóllétet akkor növeljük-e hatékonyan, ha közvetlen támogatást adunk (pénz a zsebbe) vagy ha áttételeset (munkahelymegőrzés, árbefagyasztás). Az előbbi megoldás sokkal gyorsabb és kisebb súrlódási veszteséggel jár, az utóbbi a közvetettség miatt lassabb, nem (csak) a megcélzott bajbajutottakat segíti, és a sok kéz között könnyen elszivároghat. A közvetlen támogatás ugyanakkor nagyobb adminisztrációs termet jelenthet és csökkentheti az ösztönzést arra, hogy a támogatott mielőbb ki akarjon kerülni önerőből is nehéz helyzetéből, ha erre már van lehetőség.

Ahhoz azonban, hogy a bajok elmúltával legyen ilyen kilábalás, bizony a cégek többségének is túl kell élniük. Az emberek kizárólagos támogatása tehát nem lehet megoldás, mert az a válság rendkívüli elhúzódásával járhat. Csakhogy minden céget nem csak hogy nem lehet, de nem is célszerű állami pénzből megmenteni. A vállalati támogatások helyes súlypontozásával a költségvetés most segítheti szelekciót: azokat a társaságokat kell életben tartani, amelyek erősítik a hazai gazdaságot, vagyis magas hozzáadottértékű munkahelyeket tartanak fenn, nem pedig pazarlóan betanított munkára használják a nemzetközi viszonylatban olcsó hazai szakképzett munkaerőt vagy versenyképtelen technológiával próbálnak állami támogatásokból megélni. A pazarlás megszüntetésével mindjárt orvosolni lehet a képzett munkaerő szűkösségét is.

Célszerű lenne emellett a fejlesztési pénzeket az egyszerű munkahelyteremtés és beruházási támogatásokról átcsatornázni a távmunkában (is) ellátható állások kialakítására, a hálózatra kötött, távirányítással is működtethető termelési rendszerek, önvezető járművek beszerzésére és az otthoni munkahelyek kialakítására. Szükség lenne a háztartási internetelérések sávszélességének érezhető bővítésére is, méghozzá nemzetközi összevetésben is méltányos árakon. Aligha indokolható például, hogy nálunk az azonos tartalmú mobiltelefon előfizetés a nyugat-európai duplájába kerül, miközben a szolgáltatók és a technológia ugyanazok. Ezzel – tanulva a mostani helyzetből – válságállóbbá tehetnénk a gazdaságot.

Az ezekben a napokban különösen nagy terheléssel szembenéző egészségügyi dolgozók célzott megsegítése mellett a most jövedelmüket elvesztett emberek támogatása már csak azért is elkerülhetetlen, mert sokuk megtakarítása (különösen, ha több gyermeket nevelnek) biztosan az előtt fog elfogyni, hogy a válság véget érne. Az MNB adatai szerint a háztartások 20 százalékának bruttó vagyona még egyéves jövedelmük szintjét sem éri el, azaz, ha mindenüket eladnák, akkor sem húznák jövedelem nélkül 12 hónapnál tovább. Pedig tudjuk, hogy a hazai viszonyok közt a vagyon oroszlánrészét az otthont adó ingatlan jelenti, amelynek értékesítése szóba sem jöhet, különösen, mivel járvány idején a lakhatási költségek csökkentésére még az összeköltözés sem lehet megoldás.

A helyzet komolyságát az is jól mutatja, hogy az MNB felmérése szerint 2014 őszén a háztartások 40 százalékának nem volt érdemi pénzügyi vagyona, azóta pedig a jövedelmi egyenlőtlenségek csak nőttek. A három havi munkanélküliségi segély így nem sokra elég, hiszen még a legoptimistább várakozások szerint is tovább tart majd ennél a járvány.

A támogatás tehát aligha úszható meg, mert ahol a nagy család nem tud támogatást adni (a nyugdíjas nagyszülők tartsák el az unokákat?), egyre többen szorulnak majd a törvényeken kívülre, ha túl akarnak élni. Ez pedig éppúgy kiadást jelent majd az államnak, mint a segélyezés, miközben mindenki életminőségét komolyan rontaná.

Mi lehet a megoldás? Először is fontos látni, hogy egy szociális támogató rendszer annál hatékonyabb tud lenni, miénél változatosabb és rugalmasabb. Semmilyen eszköz sem lehet tökéletes, így, ha csak egy megoldást alkalmazunk, mindig lesznek kimaradók vagy rosszul járók még a segíteni kívántak körében is. Emiatt az összetett rendszerek jobban teljesíthetnek.

Elég csak a hazai családtámogatási rendszerre gondolni: a kellő jövedelemmel nem rendelkezők nemigen tudták kihasználni a Csok lehetőségeit, az új gyerekek születését támogató kezdeményezések pedig nem segítenék a már korábban is nagycsaládban élőket. De még mindig ott van például a családi adókedvezmény, a sokgyermekes anyák adókedvezménye vagy a gépjárművásárlási támogatás. Azt már azért nehéz elképzelni, hogy nagyon sokan lennének a megcélzott körben olyanok, akiknek ezek egyike sem segítség.

A napokban felvetett megoldások közös vonása a fix, de szerény összegű, minden nagykorúra vonatkozó támogatás. Ez ugyan eléri a továbbra is jövedelemmel rendelkezőket is (akik persze lehetnek vesztesek, hiszen sokan csökkentett bérért dolgoznak), de legalább senki sem marad ki belőle.

Másodszor viszont nagyon fontos lenne, hogy – szemben sok eddigi javaslattal – ne az egyének, hanem a családok szintjén gondolkodjunk. Sajnálatos, hogy a többek által felvetett „szolidaritási” személyi jövedelemadó például automatikusan megbüntetné az egykeresős családokat, ahol a másik szülő munkanélküli vagy a gyerekekkel otthon van. Hiába élnek ugyanazon a szinten ezek az emberek egyetlen, de magasabb keresetből, a két keresős modellben élők összességében jóval kisebb adót fizetnének a javasolt konstrukciókban, szembe menve a szolidaritással. Ez a probléma éppen most különösen égető: az alsóbb jövedelmi osztályokban az megy ritkaság száma, ha nem lett munkanélküli legalább az egyik szülő.

Nem is beszélve arról, ahol az egyik szülő – nem ritkán több helyen is dolgozva – esetleg egyedül neveli a gyerekeket: az ilyen családok nem csak a többlet adó miatt járnának rosszabbul, de még a felnőtt személyenként járó fix támogatást is csak egyszer kapnák meg. Emiatt a jól hangzó „fizessenek a gazdagok” szólamokat feltétlenül árnyalni kellene, legalább az eltartottak számának figyelembevételével.

A gyerekeket nevelőket a családi pótlék lényeges emelésével lehetne támogatni. Ez a lépés nyugodtan tartós is lehet, mivel folyamatos emelés évek óta tartó elmulasztásával a mai összeg reálértéke már csak töredéke az egykorinak. Elég csak arra gondolni, hogy bár az iskolai étkeztetésért most nem kell fizetni, a gyerekek otthoni ellátása a menzánál lényegesen többe kerülhet. Különösen igaz ez akkor, ha eddig az intézményi ellátás költségeit valamilyen okból (fogyatékosság, nagycsalád, hátrányos szociális helyzet) az állam részben átvállalta.

Közben az ingyenes közoktatás az egyik napról a másokra követelte meg az otthoni szélessávú internetkapcsolat és az informatikai eszközök meglétét. Hányan gondoltak arra, hogy a 3-4 gyerekeseknek egy időben kellene ennyi számítógépet előkapni a szekrények mélyéről (hiszen az órák párhuzamosan folynak), miközben a szülők is otthonról kellene, hogy dolgozzanak egy-egy újabb gépen? Egy, az informatikai eszközök beszerzését és internet előfizetését támogató, egykori SuliNethez hasonló program legalább utólag kompenzálhatná azt, hogy sokan saját erőből voltak kénytelenek akár több százezer forintot váratlanul elkölteni.

Természetesen rengeteg embernek további támogatásra is szüksége lehet. Erre megoldást jelenthet a diákhitelhez hasonló, felülről korlátos hitelkonstrukció kiépítése. A válság vége után jövedelemarányos törlesztést lehetne alkalmazni. A korábbi jövedelem jó becslés lehet a jövőbeli keresetre, ráadásul a remények szerint itt nem is kell 3-5 évet várni a törlesztés megkezdésére, és a folyósítás sem tart majd éveken át. E hitelformánál is lehetne a diákhitel rendkívül alacsony kamatozását alkalmazni, és a legalább három gyermeket nevelőknél el is lehetne engedni a törlesztést. Itt ráadásul már van a Diákhitel Központnál kiépített adminisztrációs háttér is, csak létre kell hozni egy új Válsághitel terméket.

Sok esetben arra is szükség lehet, hogy a helyi önkormányzatok koordinálásával a rászorulók (például a korábban közmunkából élők) természetbeni segítséget (tartós élelmiszert, tisztítószereket) kapjanak. Ha az állam vagy a helyi önkormányzat ezeket hazai, lehetőleg helyi gyártóktól, a szokásos közbeszerzési procedúra és az eljárásra jellemző magas felár nélkül venné meg, egyszerre támogathatná a lakosságot, valamint a termelő és fuvarozó vállalkozásokat is.

Végül szerencsés volna, ha minden január elsején elő egészségbiztosítási jogosultság is automatikusan fennmaradna a válsághelyzet végéig. Így az érintetteknek biztosítási jogviszonyuk megszűntével nem létező bevételükből nem kellene havi 8 ezer forintot fizetni azért, hogy orvosi ellátást kaphassanak.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet gazdaságpolitika koronavírus Olvasson tovább a kategóriában