Kevesebb mint 12 éve van az emberiségnek, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését az ipari forradalom előtti mértékhez képest legfeljebb 1,5 fok alatt tartsa, és ezzel megakadályozza a klímakatasztrófát. Többek között ezt állítja az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) tavaly év végén megjelent jelentése, ami a korábbiaknál jóval sötétebb képet fest a klímaváltozás hatásairól.

De mit kell tennünk ahhoz, hogy csökkentsük a fenntarthatatlan ütemű széndioxid-kibocsátást? Az egyik lehetőség, hogy egyéni szinten, magunk csinálunk valamit, amivel csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat, például az étrendünk vagy az utazási szokásaink átalakításával.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHa te is dilemmáztál már azon, hogy mit dobhatsz a szelektívbe, itt a segítségHova dobjuk az olajos flakont vagy az elviteles kávéspoharat? És a csokis vagy chipszes zacskót? Vége a bizonytalankodásnak szemétválogatás közben!

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAkkor tehetünk a legegyszerűbben a klímaváltozás ellen, ha átalakítjuk az étrendünket. De hogyan?Mennyire ártalmas a marhahús a klímának? Mi van a sajtokkal? Milyen tenyésztett halat enni ökológiai szempontból? Néhány tanács a klímát féltőknek.

Sokat írtak viszont egy másik szempontról is: többek között a Guardian, a Vox, és a Fast Company^*Ez utóbbit szemlézte a 444.hu is magyar nyelven. is lehozott olyan anyagokat, amik amellett érveltek, hogy tévút egyéni szinten megoldást keresni a klímaváltozás problémájára, ugyanis az ellen csak kollektív cselekvés útján érdemes bármit is tenni. 

Ezek a cikkek mind egy másik, szintén nagyon fontos kutatásra hivatkoztak: a Climate Accountability Institute 2017-es jelentésére, amiből az derült ki, hogy a világ károsanyag-kibocsátásának 70 százaléka 1988 óta mindössze 100 cégtől származott összesen. Ha ezek a cégek, például a Chevron, az Exxonmobil, a Shell és a BP olyan tempóban termelik ki az olajat és a földgázt, mint az elmúlt 30 évben, az nagyjából 4 fokos felmelegedéshez vezet a század végére.

Ha viszont ilyen kevés szereplő ilyen nagy mértékben van hatással erre a folyamatra, akkor miért az embereket nyomasztjuk azzal, hogy egyenek kevesebb marhahúst és repüljenek kevesebbet? Miért nem arra koncentrálunk a kevés szabadidőnkben, hogy például elérjük, hogy olyan pártok kerüljenek hatalomra, amik szigorúbb szabályozással zaboláznák meg ezeket a cégeket, és állami pénzzel segítenék elő a fenntartható technológiák fejlesztésének felgyorsítását, ahelyett, hogy a szén-, kőolaj- és földgáztermelést támogatják.

Nem vagy-vagy, hanem és

A Wired cikkének szerzői szerint ez valójában egy hamis dilemma. Nem azért érdemes kevesebbet repülni, kevesebb húst enni és kevesebb szemetet termelni, mert ez lenne az egyetlen helyes módja az ember számára élhető környezet megóvásának. Hanem azért, mert az egyéni cselekvés a normák megváltoztatásának egyetlen módja, ami viszont a kollektív cselekvés előfeltétele. Számos tudományos kutatás is bizonyította ennek a jelenségnek a létezését.

Az egyik legrégebbi ezek közül két pszichológus, Bibb Latale és John Darley kísérlete a hatvanas évekből. A kísérletben részt vevőknek egy üres szobában kellett kitölteniük egy felmérést, és a szobába hirtelen füst kezdett szivárogni a szellőzőrácson keresztül. Amikor a résztvevők egyedül voltak, egyből elhagyták a szobát, hogy segítséget kérjenek. Amikor viszont többen voltak és a beépített résztvevők nem reagáltak semmit a füstre, nagyobb arányban voltak olyan nem beavatott résztvevők, akik szintén nem csináltak semmit.

A kutatás tanulsága, hogy az emberek “szociális állatok”, ami azt jelenti, hogy nagyon sok helyzetben nem pusztán a tiszta racionalitás, hanem a többi ember viselkedése határozza meg a viselkedésüket.

Ugyanez lehet a helyzet a klímaváltozás esetében is. A Yale pszichológusprofesszora, Gordon T. Kraft-Todd és szerzőtársainak Nature-ben tavaly publikált kutatása 58 egyesült államokbeli városban vizsgált egy olyan programot, ami napkollektorok vásárlásához biztosított állami támogatást. Azokban a városokban, ahol program lebonyolításával megbízott helyi vezetők saját maguk is vettek napkollektort, csaknem kétharmadával több napkollektort vettek.

Egy másik, Stanfordon végzett kísérletben ebédért sorban álló emberekkel többféle szöveget olvastattak el. Az egyik csak arról szólt, hogy egy kísérletben vesznek részt, amiben az étkezési szokásaikat vizsgálják. A másik kettőben viszont az állt, hogy az elmúlt időszakban az amerikaiak 30 százaléka szánta el magát arra, hogy önszántából korlátozza a húsfogyasztását (az egyik szöveg rövidebben, a másik részletesebben taglalta ezt). A hosszabb szöveget elolvasók közül kétszer annyian rendeltek húsmentes ételt, mint a kontrollcsoport tagjai (összesen nagyjából a harmaduk).

AFP / Europress

Hasonló eredményre jutott Steve Westlake, a University of Cardiff pszichológia tanszékének Phd-hallgatója is. A kutatásban több mint 400 embert kérdeztek meg. Minden második megkérdezett, akinek volt olyan ismerőse, aki klímavédelmi okokból nem repül, azt mondta, hogy emiatt ő is kevesebbet repül. Egy repülést kerülő hírességnek még az ismerősöknél is nagyobb hatása lehet: a megkérdezettek kétharmada mondta, hogy egy híresség inspirálta abban, hogy kerülje a légi közlekedést.

Vagy mégsem?

Mindezek ellenére nem minden klímakutató van meggyőződve arról, hogy elég, ha odafigyelünk a fogyasztási szokásainkra, és ezzel példát mutatunk másoknak.

Az önkéntes cselekvés fontosságának túlhangsúlyozása csak csökkenti a nyomást a politikusokon, hogy olyan törvényeket hozzanak, amik alapján környezetszennyező cégeket felelősségre lehet vonni. Egy friss kutatásból például az derült ki, hogy a kisebb léptékű egyéni cselekedetek még csökkentik is az átfogó klímaszabályozások támogatottságát

– írta Michael Mann, a Penn State University klímakutatója nemrég egy véleménycikkben.

A szociálpszichológia és a viselkedési közgazdaságtan több hasonló jelenséget is ismer, amivel az ilyen viselkedést írják le. A szociálpszichológia angolul “moral licencingnek” hívja (magyarul talán erkölcsi feljogosításnak lehetne fordítani), amikor valaki azért cselekszik erkölcstelenül, mert a közelmúltban valamilyen általa erkölcsösnek ítélt dolgot tett.

Hasonló fogalom a “contribution ethic”, amit a viselkedési közgazdaságtan egyik alapítója, Daniel Kahnemann használt arra a jelenségre, amikor az emberek egy közjószág esetében úgy érzik, hogy ha már eléggé hozzájárultak a fenntartásához, így már rosszat is tehetnek. Tehát például valaki azért bliccel a BKV-n mielőtt elmegy nyaralni, mert nyaralás alatt úgysem kéne neki bérlet, és úgy érzi, hogy elég, hogy az év többi hónapjában mindig fizet a szolgáltatásért.

Valójában nem csak a Mann által idézett kutatás, hanem más tanulmányok is alátámasztják, hogy ezek a jelenségek a klímaváltozással kapcsolatos emberi viselkedésben is tapasztalhatóak. Sonya Sachdeva és szerzőtársai például arra kérték a kísérletük résztvevőit, hogy írjanak magukról egy történetet, amiben pozitív vagy negatív tulajdonságaikat hangsúlyozzák ki. Azok, akik a jó tulajdonságaikat hangsúlyozták ki, kisebb arányban egyeztek bele egy egy környezetvédelmi előírás betartásába egy szerepjátékban, amiben egy gyár igazgatójaként kellett döntést hozniuk, mint azok, akik a rossz tulajdonságaikat említették a történetben.

Nina Mazar és Chen-Bo Zhong is hasonló eredményre jutott: ők egy játékot játszattak a kísérletük részt vevőivel, amiben úgy lehetett több pénzt szerezni, ha hazudtak. Azok a résztvevők, akik előtte környezettudatos terméket vásároltak, nagyobb arányban hazudtak a játék során, hogy több pénzt kapjanak. Christian Andreas Klöckner kutatásából pedig az derült ki, hogy a norvég elektromos autók tulajai kevésbé figyelnek oda, hogy mennyit járnak autóval, ami a szerzők szerint arra utal, hogy önmagában az a tudat, hogy valaki megvásárolt egy elektromos autót, csökkenti azt a belső morális nyomást, ami más esetben környezettudatos viselkedéshez vezetne.

A részleteken múlik minden

A Michael Mann által hivatkozott Nature-ben nemrég megjelent tanulmányt átlapozva ugyanakkor az is kiderül, hogy Mann kicsit túloz a véleménycikkében, amikor azt írja, hogy az egyéni cselekvés mindenképpen csökkenti a politikai megoldás iránti igényt. A kutatásban hat különböző kísérletet végeztek el, amikből az derült ki, hogy ha azután kérdezzük meg az embereket, hogy mennyire támogatják a szénadó bevezetését, miután már azt is megkérdeztük tőlük, hogy mennyire támogatják a saját házuk energiaellátásának fenntarthatóvá tételét, akkor kevésbé támogatják a szénadó bevezetését.^*Ha csak a szénadóról kérdezték, akkor a megkérdezettek 70 százaléka támogatta ennek a bevezetését, ha opció volt a saját háztartás energiaellátásának zöldítése, már csak 55 százalékuk támogatta a szénadót.

Az utolsó kísérletből azonban kiderült valami, ami mégis reményt jelenthet. Itt a kutatók külön kihangsúlyozták, hogy a háztartásuk energiellátásának zöldítése önmagában nem elégséges megoldás, vagy elmondták, hogy a szénadóból bejövő bevételt más adók csökkentésére lehetne fordítani. Ez után a szénadó támogatottsága nem csökkent.

Az sem mindegy ugyanakkor, hogy hogyan kommunikáljuk, hogy az egyéni cselekvés önmagában nem elegendő. Toby Bolsen és szerzőtársainak 2014-es kutatása szerint az emberek mind az etikus fogyasztás, mind pedig a kollektív megoldások, például a szénadó estében is nagyobb eséllyel hoznának áldozatokat, ha tudják, hogy mások is meghozzák ezeket. Az kevésbé működik, ha arra hivatkoznak, hogy a tudomány szerint erre van szükség.

AFP/Europress

Úgy tűnik tehát, hogy mégis lehet értelme annak, ha odafigyelünk arra, hogy fogyasztóként minél kevésbé járuljunk hozzá a klímakatasztrófához. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy

azzal, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot, tényleg hozzájárulhatunk a környezettudatosság normává válásához. De fontos, hogy tudatosítsuk és másoknak is kommunikáljuk, hogy ez önmagában nem elég.

És egyébként ebbe az irányba mutat azoknak a tudósoknak az iránymutatása is, akik nem annyira szigorúak, mint Mann.

Az egyéni cselekvés önmagában nem megoldás, de attól még nem kell feleslegesen szennyezned a légkört

– T. Jane Zelikova, a University of Wyoming ökológusa például így fogalmazta meg a Buzzfeed Newsnak a klímaváltozással kapcsolatos filozófiáját. A 100 legnagyobb kibocsátó cégről szóló jelentést készítő Climate Accountability Institute alapítója és vezérigazgatója pedig szintén hasonlóképpen áll a dologhoz.

Nem elég, ha becsavarunk egy energiahatékony izzót, és kijelentjük, hogy akkor én ennyivel járulok hozzá az ügyhöz. Jól kell választanunk a választásokon. A lakossági fogyasztás világszinten komoly része a szennyezésnek, de ezen a szinten önmagában nem lehet kezelni a problémát. Olyan politikusokra van szükségünk, akik megadóztatják a széndioxid-kibocsátást, és akik megfelelő energiapolitikát támogatnak

– mondta Richard Heede a Voxnak.

Ráadásul egyelőre úgy tűnik, hogy az egyéni cselekvésnek nagyobb is hatása: a KMPG 2019-es CEO Outlook nevű felmérésének keretében 1300 nagyvállalat vezetőjét kérdeztek tíz országból, és miközben tavaly még csak negyedik helyen emlegették a kockázatok között a klímaváltozást, idén már ezt ítélték meg a legnagyobb kihívásnak. Ez azonban elsősorban inkább a fogyasztói nyomásnak köszönhető, ugyanis a listán a szabályozási kockázatok csak kevésbé akut problémaként jelennek meg. Addig viszont nincs esélyünk a klímakatasztrófa elkerülésére, amíg ez nem változik meg.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet fogyasztás klímaváltozás környezetvédelem politika szociálpszichológia viselkedési közgazdaságtan Olvasson tovább a kategóriában