A globális felmelegedés elleni harc egyik legnehezebben megoldható kérdése, hogy azok az intézkedések, amelyeket meg kell hozni, hogy elkerüljük a klímakatasztrófát, valakinek mindenképpen fájni fognak.
Ha azt szeretnénk, hogy ne váljon a bolygó néhány évtizeden belül teljesen élhetetlenné, sürgősen le kell állni teljes egészében a szén, a kőolaj és a földgáz használatáról. Erre nincs jobb megoldás, mint jól megadóztatni ezeket az energiahordozókat, hogy áruk tükrözze azt a hatalmas költséget, amit égetésük később okozni fog. Ez azonban politikai és gazdaságpolitikai szempontból is nagyon nehéz dolog, hiszen a modern ipar, mezőgazdaság és közlekedés alapja az olcsó és bőséges energia, ezért minden energiát terhelő adó gyorsan átkerül a fogyasztókhoz, vagy a növekedést fogja (közvetlenül legalábbis) mérsékelni.
Ehhez képest a világ kormányai évről évre több száz milliárd dollárral támogatják a fosszilis energiahordozók használatát. Az OECD és a Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2015-ben közel 400 milliárd dollárt költöttek a világ kormányai a szén-, kőolaj- és földgáztermelés és -felhasználás költségvetési támogatására. Ez ugyan jelentős visszaesés a három évvel korábbihoz képest, de még mindig elképesztően sok.
A támogatások fenntartása ellentmond a Párizsban vállalt céloknak is. Nem is meglepő, hogy tavaly tovább emelkedett a légkörbe bocsájtott szén-dioxid mennyisége.
A legnagyobb bűnösök a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) adatgyűjtése szerint természetesen maguk a termelő országok, tehát Irán, Szaúd-Arábia, Venezuela, Üzbegisztán és a többi. Ezekben az országokban gyakorlatilag a társadalmi szerződés része, hogy az elit olcsó vagy akár ingyenes energiával fizet az állampolgárainak a legitimációért cserébe. Ennek mellékhatásaként az irracionális mértékben pazarló hétköznapi energiafogyasztást ösztönzik a kormányok. Az olajtermelő közel-keleti országokban a fosszilis energiafelhasználás felét-kétharmadát, Oroszországban az ötödét fizeti az állam.
Tovább bonyolítja a dolgot, hogy közvetlenül az energiaállamok mögött ott vannak a legnagyobb feltörekvő országok a fosszilis energiahordozók támogatásában. Kínában, Indiában, Indonéziában, Egyiptomban és számos más országban a növekedést támogató iparpolitika részeként igyekszik az állam az energia árát csökkenteni. Bár ezekben az országokban nem olyan nagy része a gazdaságnak a fosszilis szektornak juttatott állami pénz, és az egy fogyasztóra jutó állami támogatás sem olyan magas, mint a termelő országoknál, azért jelentős összegekről beszélhetünk.
Fontos viszont, hogy az IEA nettó értelemben vizsgálja az országokat külön-külön, ezért a fejlett világ országai nem kerültek be az adatbázisba – hiszen itt az adók miatt összességében kifelé vonja a pénzt az állam a fosszilis energiából. Azonban esetenként a fejlett országokban is költenek a kormányok fosszilis energiahordozók termelésének vagy felhasználásának támogatására, összesen évi százmilliárd dollár összegben.
De a fosszilis energiahordozók támogatásának valódi költsége nem is száz, hanem ezermilliárd dollárokban mérhető.
Igaz, ehhez már egy komolyabb elemzési akrobatamutatványt kell végrehajtani. Ha ugyanis nemcsak a támogatásra költött összegeket vesszük számba, hanem azt is, hogy mennyi adót lehetne még beszedni, ha optimális mértékben – tehát a jövőbeli negatív hatásokat, azaz externáliákat figyelembe véve – adóztatnák a fosszilis energiát, és ezen felül még a mostani használat várható következményeinek negatív hatásainak költségeit is beleszámítanák, akkor elég durván elszaladnának az árak.
Ha így nézzük a dolgokat, akkor évi ötezer milliárd dollárral támogatja a világ a fosszilis energiaforrások felhasználását. Erre jutottak David Coady és szerzőtársai egy közelmúltbeli tanulmányukban (ennek a halandók számára elérhető változata itt található pdf-ben). Az évi ötezer milliárd dolláros költség tizede kapcsolódik csak a mai pénzügyekhez, viszont több mint a fele a szén égetése miatti légszennyezésből ered.
Ilyen nagy összegek láttán könnyen gondolhatnánk arra, hogy milyen egyszerű lenne évi ötezer milliárd dollárból megoldani az egész éghajlatváltozás-problémát, például befektetni ezt a pénzt környezetkímélő technológiai eljárások fejlesztésébe vagy a zöld energia támogatásába. A baj csak az, hogy ez javarészt nem olyan pénz, amit ma ki lehetne szedni a szektorból. Hanem valójában rejtett költség, amivel a jövőben fogunk csak szembesülni.
Adat
Nem látszik, hogy ellenzéki vezetés alatt dübörögne a budapesti kerékpáros fejlesztés
A biciklizés aránya már nem nő a fővárosban, és a budapesti infrastruktúra sok összehasonlításban le van maradva, még régiós szinten is.
Lettországban él a legtöbb, Görögországban a legkevesebb gyermek állami gondozásban lakosságarányosan
Magyarországon a 20 463 állami gondozott gyermek 70 százaléka családoknál, 30 százaléka intézményekben élt a 2021-es adatok szerint.
Kozmetikázott adatokkal tupírozza fel Lázár minisztériuma az ország- és vármegyebérletek eredményeit
Megkapargattuk a sikerpropaganda felszínét, ennek nyomán a KSH jelezni fogja, hogy az új adatok nem összehasonlíthatók a korábbiakkal.
Fontos
Ha tíz olcsó zsemle helyett nyolc drágábbat veszünk, akkor gazdasági fordulat van, csak még nem látszik
Gyenge kereskedelmi adatokkal indult az év, amely mögött szakértő szerzőink szerint három fontos tényező állhat, és a számokban talán csak az év második felében látszik majd a kilábalás.
Melyik paradicsom környezetbarátabb, a kiskertből szedett vagy a boltban vett?
Egy amerikai kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdésre nem is olyan egyértelmű a válasz.
A kínai ingatlanpiaci válság Amerikával ellentétben nem fog rendszerszintű krízissé fajulni
Az ország új növekedési modellje már nem az ingatlanpiacra fog támaszkodni, így annak gazdasági súlya tovább csökken, és ez a részvénypiacra is hatással lesz.
