Az emberek negyede-ötöde csak karácsonykor, vagy más nagy ünnepeken megy templomba, 40 százalék pedig még ilyenkor sem. Bár Magyarországon a vallást, felekezetet választók 7/10-e a katolikus egyházhoz tartozik, és a katolicizmusban a vasárnapi szentmise-hallgatás elvileg kötelező lenne, a társadalmi felmérések szerint csak az emberek 7-9 százaléka vesz részt heti rendszerességgel szertartáson. További bő tíz százalék havonta legalább egyszer ott van a templomban.

A templomlátogatás visszaesése tágabb nemzetközi trendbe illeszkedik: lényegében egész Európára jellemző a vallási aktivitás csökkenése. Az országok közötti különbségek persze jelentősek. A nagyjából a vallás visszaszorulásaként leírt szekularizációs folyamat a valamikor protestáns Észak-Európában már annyira előrehaladt, hogy ott a további csökkenésnek sincs sok tere már. Ehhez képest a hagyományosan erősen katolikusnak számító íreknél, lengyeleknél, portugáloknál, olaszoknál relatíve nagyobb az aktivitás, bár Lengyelországban például a fiatalabb generációknál az egyházias vallásosság szintén annyira bezuhant, hogy már-már vallási összeomlásról lehet beszélni.

A számos különbség miatt nem lehet egymással közvetlenül összehasonlítani a vallási irányzatokat, hiszen a szertartásokon való részvételre is más parancsok vonatkoznak a pravoszláv, vagy a nyugati kereszténységen belül a katolikus és az ebben éppen kevésbé szigorú protestáns felekezeteknél. A legtöbb mutató alapján azonban igazán vallásosnak inkább csak néhány ortodox ország, főleg Románia és Görögország látszik; de ezekben a hitélet szorosan összefonódik a nemzeti identitással.

Erről tanúskodik ez az “imatérkép” is, mely a European Social Survey vallásosság mutatóira is rákérdező reprezentatív kutatásain alapszik:

Mint látszik, Európában Magyarország a közepesen vallásos-vallástalan, viszonylag kevesebbet imádkozó országok közé tartozik. Ez alapján nálunk nemcsak a lengyeleknél, de a többségében szintén katolikus Szlovákiánál, Horvátországnál, Ausztriánál is kisebb a vallási aktivitás mértéke. A világ egyik “legateistább” társadalmának számító Csehországhoz képest ugyanakkor a magyar társadalom jóval vallásosabb.

A keleti blokk országaiban a szekularizáció az államszocializmus hatására meg is haladta a nyugat-európai mértéket, és bár a rendszerváltás után volt egy ellentrend, ma a vallás személyes életben való jelenléte a kontinens mindkét felén igencsak visszaszorulóban van. Az elvallástalanodás nagy vonalakban összefügg a gazdasági fejlettséggel. Minél nagyobb az egy főre jutó GDP, trendszerűen annál kevesebben járnak egy országban templomba, és annál kevesebben tartják magukat vallásosnak – de hogy nem valamiféle természettörvényről van szó, arra az Európánál jóval vallásossabb Egyesült Államok a bizonyíték.

Mint a decemberben megjelent Társadalmi Riport 2022 vallásszociológiai fejezetének (pdf) szerzői, Rosta Gergely és Máté-Tóth András írják a tanulmánykötetben, az intézményes vallásgyakorlás a rendszerváltás óta Magyarországon is lassan visszaszorult. Igaz, a folyamat mintha megállt volna: a tízes évek közepétől a vallásosság inkább stagnált, talán enyhén emelkedett is. Ezzel együtt, mint a szöveg fogalmaz:

“a társadalom két, nagyjából egyforma méretű, kb. 40–40%-ot kitevő nagyobb tömbje, a soha templomba nem járók, és a vallásukat néha, rendszertelenül gyakorlók mellett a saját bevallásuk szerint rendszeres, legalább havi szertartáslátogatók egy mintegy 20% körüli kisebbséget alkotnak”.

Utóbbiak lennének az egyházias módon vallásosak, vagyis akik egyházuk, felekezetük tanítását igyekeznek követni, és akik több-kevesebb rendszerességgel részt vesznek istentiszteleten, szentmisén is.

A klasszikus szekularizációs tézisből, mely szerint a vallásosság a modernizációval együtt eltűnőfélben van, az a leegyszerűsítő kép rajzolódhat ki, hogy a tipikus vallásgyakorló a vidéki, alacsony végzettségű idős néni, míg a fiatalabb korosztályok és magasabb státusz felé haladva folyamatosan csökken a vallásos emberek aránya. A valóság azonban csak részben felel meg ennek a sztereotípiának.

Míg a 65 év felettieknél a társadalmi felmérések szerint olyan 13 százalék jár hetente legalább egyszer templomba, a 30 alattiaknál valóban már csak nem egész négy százalék. Hogy ez valóban a vallás tartós kiszorulását jelenti a nagy többség életéből, vagy részben csak életkori sajátosságról van szó, és az öregedéssel többen esetleg visszafordulnak-e a vallás felé felé, vitatható – erre is, arra is vannak adatok.

Az egyszerű szekularizációs modellnek ugyanakkor ellentmond az iskolai végzettséggel való összefüggés. Bár valóban a legalacsonyabb végzettségűek között van a legtöbb vallásos, legkevésbé nem a legtanultabbak, hanem a középfokú végzettségűek vallásosak. Hozzájuk képest a diplomások között valamivel már több a hívő.

Úgy tűnik, a vallás nem általában enyészik el vagy szorul vissza szubkulturális zárványokba, inkább a jellege és formája változik meg. Erről tanúskodnak a magyarországi felmérések adatai is. Miközben a vallásgyakorlat és a felekezethez tartozás csökken, a magyarok közül egyre többen hisznek Istenben.

Az istenhit a rendszerváltás utáni 58 százalékról kétharmados szintre emelkedett, és más, alapvetően a kereszténységhez kapcsolódó tanok elterjedtsége szintén emelkedést mutat.

Mint a diagramon is látható, az emberek nem feltétlenül csomagban fogadják vagy utasítják el a vallási tartalmakat: az istenhithez képest jóval kevesebben, 38-40 százaléknyian mondják azt, hogy hisznek a mennyországban vagy a túlvilági életben. Ehhez képest csak 26 százalék hisz a pokolban. Talán ma természetesnek tűnik, hogy a mennyországnak magasabb a népszerűségi indexe a pokolénál, de volt jó néhány évszázad az egyház- és társadalomtörténetben, amikor az elkárhozástól való félelem az egész életet uralta.

A dogmák közötti szemezgető válogatás egyfajta vallási individualizációra utal: az egyházi kínálat jelentősége egyáltalán nem tűnik el, de az egyéni választás szerepe nyilvánvaló. Ez még az egyébként széleskörű istenhitre is vonatkozik. Bár az egyéni vallási stílus és keresés finomságaira a kérdőíves módszerek kevéssé alkalmasak, az még a nagy európai vallástudományi felmérésekből is látszik, hogy itt jelentős jelentésváltozások mennek a háttérben.

“Az emelkedő arányú istenhit nagyobbrészt nem egy Istenbe, mint konkrét személybe vetett hitet jelent – ami összhangban állna a zsidó-keresztény tanokkal –, hanem valamiféle magasabb rendű szellembe vagy életerőbe vetettet” – rögzití a nemzetközi kutatási adatok alapján a Társadalmi Riportban olvasható tanulmány.

Ebből (is) egy elsőre meglepő ellentmondás következik: miközben az istenhívők száma nő, ez a növekedés szinte egyáltalán nem csatornázódott be az egyházakba. A számok ebben elég egyértelműek:

Ma többen hisznek Istenben, de kevesebben járnak templomba.

Az ellentmondást fokozza, hogy az egyházaktól való lassú elfordulás dacára a hagyományos egyházak közéleti szerepe látványosan nő. A közoktatás egyre nagyobb része kerül egyházi fenntartásba, aminek önmagában is jelentős társadalmi hatása van, de a szociális ellátást is egyre inkább egyházaknak szervezi ki az állam. Mint Máté-Tóth András valláskutató jegyzi meg a tanulmányban:

“A keresztény egyházak és a kereszténységre hivatkozó társadalmi szervezetek a kormány politikájának lojális támaszai, a NER társadalomképének és politikai koncepciójának szerves részei. A vallási intézmények és projektek szimbolikus és financiális támogatása a NER iránti lojalitástól függ.”

Azzal, hogy 2010 óta a kormányok bőkezűen támogatják az egyházak tevékenységét, és közben jelentős politikai szerepet is osztanak számukra, “a növekvő esélyek az egyházak képviselőiben növekvő dilemmákkal párosulnak”. Az állam által nyújtott keretek ugyan jobb feltételeket biztosítanak az egyházaknak, de a növekvő átpolitizáltság nem feltétlenül segíti a hitélet elmélyülését.

“A kereszténység ebben az összefüggésben nem vallásgyakorlás vagy áhítat, hanem alternatíva a hanyatló, liberális „Nyugattal”  – olvasható a Társadalmi Riport 2022 tanulmányában. A kereszténység fogalma az uralkodó politikai szótárban sokkal inkább a “jobboldali irányultság megkülönböztető brendjévé, a „mi” és az „ők” közötti határhúzás eszközévé vált” – jegyzik meg a szerzők.

Ez az össztársadalmilag elég kevés gyakorló keresztény szempontjából nem feltétlenül jó hír: bár sokat hivatkoznak rá, de ha a hit instrumentalizált civil vallássá fokozódik le, akkor olyan valláspótlékokkal és evilági üdvtanokkal kerül egy kategóriába, mint a kommunizmus, az ateizmus vagy a nacionalizmus.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat egyház társadalmi riport 2022 vallás vallásosság Olvasson tovább a kategóriában