Az első világháború kitörésének egy közkeletű narratívája, hogy az a szarajevói merénylet és az ahhoz vezető véletlenek miatt történhetett meg.

Amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse 1914 júniusában Szarajevóba látogatott, boszniai szerb nacionalisták meg akarták gyilkolni, de az eredeti tervük sikertelen maradt, miután többen is elbaltázták a lehetőséget. Ám a sikertelen merényletek után hiába változtatták meg a főherceg útvonalát, a rendőrök és/vagy a sofőr elrontott egy kanyart, és a Ferenc József utcába kanyarodva pont az egyik merénylőbe, Gavrilo Principbe botlottak, aki gyorsan lelőtte a főherceget és feleségét. A merényletre hivatkozva a monarchia hadat üzent Szerbiának, ami a világháború nyitánya lett. Azaz „egy elrontott kanyar vezetett az első háború kitöréséhez”, szól a történet, amelynek kapcsán felmerül, hogy mi lett volna, ha kicsit jobban figyel a sofőr aznap Szarajevóban.

Amire a strukturalista válasz az, hogy semmi nem lett volna: az első világháború nem furcsa véletlenek, hanem a feltörekvő hatalom, a Német Császárság (és fiókcsapata, az Osztrák–Magyar Monarchia) geopolitikai érdekei és a más európai hatalmakkal szembeni érdekellentétei miatt tört ki, és ha a szarajevói merénylet elmarad, más ürüggyel később ugyanúgy kitört volna a háború.

Mindez azért érdekes, mert az ukrán válsággal kapcsolatos elemzések jelentős része is ezen a tengelyen mozog. Az elemzések egyik ága Vlagyimir Putyin orosz elnök személyére, az autokratikus orosz rezsim jellegére fókuszálva próbálja megmagyarázni, hogy mi állhat az orosz csapatösszevonások hátterében. (A legfrissebb fejleményekre még nem reagálhattak, de az orosz elnök az éjjel országa nevében elismerte a két kelet-ukrajnai szakadár köztársaság függetlenségét, majd azon nyomban „békefenntartó” csapatokat küldött a területre.)

Ezzel szemben a strukturalisták, élükön John J. Mearsheimerrel, a Chicagói Egyetem professzorával, valamint a – Soros-alapítvány és a Republikánus Párt libertariánus szárnyához tartozó milliárdos Koch-testvérek által egyaránt támogatott – Quincy Intézet tagjával azt hangoztatják, hogy

nincs itt semmi látnivaló: a NATO és az Európai Unió keleti terjeszkedése stratégiai fenyegetést jelent Oroszország alapvető biztonsági érdekeire nézve, és ez akkor sem lenne másként, ha nem Vlagyimir Putyinnak hívják az orosz elnököt, és az orosz elnök nem egy autokratikus rendszer élén állna.

Egyszerű, mint az egyszer egy

Mearsheimer – akinek gondolatait jellemzően forrásmegjelölés nélkül ugyan, de Magyarországon is gyakran utánközlik – először a Krím félsziget 2014-es orosz elfoglalása után írta meg, hogy minden az Egyesült Államok hibája, és ezen nézetét azóta is hangoztatja. Érvelése röviden arról szól, hogy a hidegháború végével a szovjet vezetés úgy látta, a NATO szerepe innentől elsősorban a potenciálisan újraéledő német nacionalizmus féken tartása lesz majd. Ezzel szemben a NATO és az EU elkezdett keleti irányba terjeszkedni és demokráciát terjeszteni az egykori szovjet érdekszféra államaiban.

A dolog akkor érte el csúcspontját, amikor a Nyugat megérkezett Ukrajnába, amely „a napóleoni Franciaország, a Német Birodalom és a náci Németország ellen is rendkívüli stratégiai jelentőségű pufferzóna volt” a mindenkori Oroszország számára. Mindez tehát „geopolitikai egyszer egy: a nagyhatalmak mindig érzékenyek a potenciális fenyegetésekre a közvetlen környezetükben”.

A mearsheimeri világban Amerika számára nincs értelme az orosz érdekszférában kavarni, mert Oroszország nem jelent globális és/vagy egzisztenciális kihívást az Egyesült Államokra nézve, így egyszerűbb és bölcsebb hagyni az oroszokat, hogy eljátsszanak a saját érdekszférájukban. Ellentétben például Kínával, amely súlyos fenyegetést jelent, és amellyel szemben még keményebben kellene (illetve kellett volna) fellépnie az Egyesült Államoknak.

Stephen Walt, a Harvard Egyetem professzora nagyjából ugyanezeket az érveket hozta fel egy idén januári kommentárjában a Foreign Policy magazinban. Ebben a narratívában a hidegháború után a nyugati liberális elit úgy vélte, a liberális demokrácia, a szabad piac, a joguralom és más liberális elvek elvezetnek majd a tartós békéhez, és véget vetnek a nemzetközi konfliktusoknak. 

Ezen liberális tévképzetek miatt azonban figyelmen kívül hagyták azt az egyszerű tényt, hogy ahogy az Egyesült Államokat is zavarta, amikor a szovjetek kavartak Latin-Amerikában, az oroszok számára is fenyegetést jelent, ha az amerikaiak kavarnak közvetlen szomszédságukban.

Annyira nem is egyszerű

Hogy ez a történet mennyiben felel meg a történelmi valóságnak, az már eleve vitatott, a NATO-bővítés története ennél valamivel bonyolultabb volt. Az ellenkórus egyik tagja, Seva Gunistky, a Torontói Egyetem tanára például Walt cikkére reagálva részletesen végigvette, hogy Oroszország nem egy szenvedő passzív fél volt a történetben, amelyre a gaz Egyesült Államok rárontott, hanem tevékeny szereplő.

Mint Gunistky rámutat, utóbbi pusztán a neorealizmus ezen felfogásából is egyértelmű: ha Mearsheimerhez és Walthoz hasonlóan azt feltételezzük, hogy minden nagyhatalom törvényszerűen hegemóniára törekszik saját térségében, akkor Moszkva mindenképpen elkezdte volna megpróbálni bekebelezni szomszédjait, függetlenül attól, hogy mit tesz az Egyesült Államok vagy az EU.^*Mint Nicholas Miller, a Darthmouth tanára viccnek szánt tweetjében megjegyzi, valójában sosem fogjuk tudni, hogy a NATO-bővítés vezetett-e a mostani helyzethez, mert a NATO-tagság nem véletlenszerűen oszlik el az államok között. Amivel arra utal, hogy manapság azok a politológusok, akik azt szeretnék, hogy komolyan vegyék őket, jellemzően randomizált kontrollált vizsgálatokkal, vagy ha erre nincs lehetőség, egyes változók hatását jól elkülöníthetővé tevő történelmi eseményekből fabrikált természetes kísérletekkel vizsgálják az ok-okozati összefüggéseket, szemben a realisták történelmi bölcsességeivel.

A mearsheimeri és walti megközelítésnek több másik korlátja is van. Az egyik, hogy az szándékosan figyelmen kívül hagyja az állami magatartás és az állami cselekvés számos magyarázó változóját. Mint a megközelítés atyja, Kenneth Waltz (szintén a Chicagói Egyetem néhai professzora) írta, ő nem a külpolitikai döntéshozatal elméletét, hanem a nemzetközi politika alapvető törvényszerűségeit akarta levezetni, utóbbihoz pedig a történelem nagy, ismétlődő jellegzetességein keresztül vezet az út, nem az egyes döntések hátterének feltérképezésén keresztül.

Ebből kiindulva viszont az is vitatott, hogy a NATO-bővítésre valóban ráhúzható-e a realista logika. Oroszország hatalmas konvencionális haderővel rendelkezik, képes nukleáris ellencsapásra, azaz fizikai szempontból biztonságban van. A Putyin által veszélyesnek vélt jelenségek, például az oroszbarát kormányokat megbuktató „színes forradalmak” ezzel szemben nem férnek bele a strukturális realizmus reduktív kereteibe, emelte ki Paul Staniland, szintén a Chicagói Egyetemről.

Egy más jellegű, de gyakori bírálat Mearsheimerrel és Walttal szemben, hogy egyszerre állítják, hogy elméleti keretük a világpolitika általános érvényű pozitivista magyarázatát adja, miközben évtizedek óta bírálják a mindenkori amerikai kormányt, amiért nem realista külpolitikát folytat. Ezért gyakran rájuk sütik, hogy a realizmus általuk képviselt változata valójában egy preskriptív és normatív (azaz nem tudományos, hanem elvi alapokon nyugvó) elmélet.

A realizmus egy másik kiemelkedő alakja, Robert Jervis tavalyi halála előtt megjelent egyik utolsó cikkét pont annak szentelte, hogy ízekre szedje Mearsheimer és Walt amerikai külpolitikával kapcsolatos bírálatait, és rámutasson, hogy két kollégája nem sok szót fecsérel elméleteik igazolására és az alternatív magyarázó tényezőkre, valamint gyakran normatív megállapításokat csomagol tudományos köntösbe.

Nem egyirányú utca

Mindez még a hidegháború vége előtt megszülte ezen hozzáállás alapvető kritikáját, miszerint a nemzetközi rendszer és az azt alkotó cselekvők kölcsönhatásban állnak egymással, azaz a nemzetközi rendszer jellege nem adott, hanem olyan lesz, amilyenné az azt benépesítő államok, emberek teszik.

Ezen bírálatok szerint az offenzív neorealisták által figyelmen kívül hagyott változók, például az elvek és ideológiák vagy a belpolitikai viszonyok nagyon is fontosak tudnak lenni. Az ukrán helyzettel kapcsolatban például nem másodlagos, hogy mit szeretne az ukrán lakosság, ahogy a NATO vagy az EU keleti bővítése esetében sem volt másodlagos, hogy az újonnan csatlakozó tagállamokat milyen érdekek és elvek vezérelték. (Bár ez a mai vitákban már elhomályosul, az 1990-es években Magyarország és szomszédjai jóval lelkesebbek voltak az euroatlanti integráció iránt, mint Nyugat-Európa.)

„Képzeljük el Mearsheimer ideális világát, ahol minden vezető realista. (Joe) Biden (amerikai elnök) véget vetne a NATO bővítésének, Putyin visszavonulna, (Volodimir) Zelenszkij (ukrán elnök) meghúzná magát. És utána? (…) Mit csinálnának azzal a 40 millió ukránnal, akik nagyobb biztonságra és prosperitásra vágynak, amit Moszkva nem tud/akar megadni?” – írta Sam Greene, a King’s College professzora. 

Really feel like @SevaUT wrote an excellent meditation on agency-structure debates in IR but barely even tried to meme it up. Here’s an attempt. https://t.co/CvSH2BG8oB pic.twitter.com/3t6ho9LBzJ

— Jeremy Wallace (@jerometenk) February 11, 2022

Ezzel párhuzamosan az is visszatérő jelenség, hogy a hatalom természetéből levont nagy következtetések gyakran nem jönnek be. Mint Michael McFaul, az Egyesült Államok volt oroszországi nagykövete, a Stanford Egyetem professzora emlékeztet rá, Mearsheimer 30 évvel ezelőtt, a hidegháború végével azt vizionálta, hogy Európa ismét egy konfliktusos hely lesz majd, miután a hidegháború két hatalmi pólusa közti stabilitást felváltja majd a hatalmi rivalizálás – és nem (csak) Oroszország és a Nyugat között, hanem a nyugat-európai, valamint a közép-európai kisebb hatalmak között is. (Az elméletben még az is előkerült, hogy Magyarország szomszédságában atomfegyverkezési verseny alakul ki a térségbeli kisebb államok között.)

McFaul és James Goldeiger – aki szintén a Stanford kutatója – ezzel szemben a demokratizálódás, a konfliktussal szemben ható európai normák és a nemzetközi szervezetek hatását emelte ki, és azt írta, hogy ezek miatt Nyugat- és Közép-Európában békés lesz az új rend.

McFaul értelmezésében a történelem őket igazolta, nem Mearsheimert. „Háborúhoz vezetett Európában (a kétpólusú világ felbomlása)? Nem. Tartós békét biztosított, hogy Európa nagy részén demokratikus kormányok működnek? Igen. Az orosz-ukrán konfliktus pusztán a hatalmi egyensúlyról szól? Nem. Ez a demokratikus Nyugat (beleértve Ukrajnát) és az autokratikus Oroszország konfliktusa? Igen” – írja a liberális McFaul a mostani vitákkal kapcsolatban.

Két lovat egyszerre

A fent már idézett Seva Gunitsky egyszerre két lovat próbál megülni. Egy korábbi cikkében ő is strukturális változókkal magyarázza a konfliktus alapállását. Egyik oldalról ott van a gyerzsavnoszty, azaz az orosz nagyhatalmiság igénye, amely az orosz külpolitika mindenkori alapvetése. Másfelől ott van maga a geopolitikai realitás, amelyben Vlagyimir Putyin Oroszországa egyre periférikusabb szerepbe került, és Moszkvában úgy érzik, még saját közvetlen szomszédságukat is bekerítette a Nyugat.

Azaz a mearhseimeri vagy walti értelmezéshez, illetve az 1917 és 1924 közötti orosz-szovjet helyzethez hasonlóan 1990 óta arról van szó, hogy a pétervári/moszkvai hatalom gyors és váratlan összeomlását a regionális befolyás elvesztése és a birodalmi periférián új államok létrejötte kísérte, amelyeket a lassan újra megerősödő Moszkva idővel megpróbál ismét a befolyása alá vonni. 

Egy idén februári cikkében viszont Adam Casey-vel, a Michigani Egyetem kutatójával már arról írt, hogy Vlagyimir Putyin magatartását jelentős mértékben magyarázza rezsimjének személyközpontú jellege.

• Egyrészt a személyközpontú autokráciákban hosszabb távon romlik az elit szellemi minősége, miután a lojalitás válik a fő rendezőelvvé, és az egyénieskedés csökkenti az eliten belüli túlélési esélyt (amellyel kapcsolatban magyar párhuzamok is adódnak), eközben pedig az egyre inkább egy személyben döntő vezért szorító korlátok is lazulnak.
• Másrészt az autokráciák elnyomásra és erőszakra támaszkodnak, ami miatt a biztonsági szolgálatok a hatalom fontos eszközei és következésképpen a döntéshozatal fontos szereplői.
• Harmadrészt az ilyen rendszerekben a politikai elvárások rontják a döntéshozókhoz eljutó információk megbízhatóságát: senki nem akar a rossz hírek tolmácsa lenni, cserébe a vezérnek nincs lehetősége alternatív csatornákon ellenőrizni a hozzá alulról eljutó információkat. 

Ezekből fakadóan reális a veszélye, hogy Putyin és rezsimje rosszul méri fel helyzetét, és halandó belemenni egy Ukrajna elleni invázióba, dacára annak, hogy ez nem segítene céljai elérésében. 

Gunistky a látszólagos ellentmondást egy közelmúltbeli blogposztjában kísérelte meg feloldani, amelyben azt írta: a struktúra hatásaira érdemes úgy gondolni, mint az egyéni cselekvőkre ható korlátokra. A nemzetközi politika jellege vagy a belföldi lobbicsoportok hatása korlátozza az állami vezető cselekvési autonómiáját, akár jogi, akár normatív szempontból, akár a fizikai erőeloszláson keresztül.

„A struktúra nem visel háborút, nem rombol le városokat és nem tüntet az utcán. Az embereket, akik így tesznek, ugyanakkor minden irányból korlátok befolyásolják – a társadalomban betöltött helyzetük, a fizikai erőforrásokhoz való hozzáférésük, a társadalmi csoportokhoz való tartozásuk vagy nem tartozásuk, mögöttes (és gyakran látens) nézeteik és elképzeléseik” – idézi egy korábbi könyvét.

made this a few years ago and really feels like it’s time for an update pic.twitter.com/KEpJvxyGt7

— Seva (@SevaUT) February 19, 2022

Szerinte az ukrán válság esetében Vlagyimir Putyin opcióit számos ilyen dolog korlátozza, a hadserege méretétől kezdve a rezsimje jellegéig. Azaz hiába lehet igaz, hogy a válság mögött tágabb strukturális tényezők állnak, a konkrét végkimenelben fontos szerepe lesz a putyini rezsim jellegzetességeinek.

Gunitsky egy Twitter-posztjában Mearsheimernek is odaszúrt, az offenzív neorealizmus pápája ugyanis egy friss nyilatkozatában azt mondta a New Yorkernek, azzal lehetne megoldani a válságot, ha a NATO és az Egyesült Államok írásba adná, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag.

A dolog iróniája, hogy Mearsheimer egyik leghíresebb (bár csak mérsékelten koherens) cikke pont arról szól, hogy a nemzetközi jog, a nemzetközi szerződések és intézmények semmit sem érnek, hiszen a hatalmi politikában kizárólag az erő dönt, az adott szó pedig az érdekek változásának fényében múlandó.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin okosabb a háborúnál?Az orosz geopolitikai érdekek érvényesítése nem a háborúval kezdődik, hanem jóval előbb. A külpolitikai célok egy része már meg is valósult, és újabb eredmények vannak kilátásban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMindenki erőt akar mutatni, nehéz lesz feloldani az orosz-ukrán patthelyzetetNem látszik olyan stratégia, amely lehetővé tenné bármelyik félnek az egyértelmű győzelmet. Csak az biztos, hogy bármilyen érdemi oroszellenes szankció fájna Európának.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKorai még fellélegezni, az oroszok a megtévesztés mesterei, hátramenetből is támadtak márNem biztos, hogy sokat jelent, ha egy hadgyakorlat végén a csapatok elindulnak a hazai körleteik felé. Főleg nem akkor, ha a politikai célok még nem teljesültek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ orosz beavatkozás orosz-ukrán konfliktus Oroszország Ukrajna vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában