(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Sorozatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, és kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.

Május 26-án – Kovács Erzsébettel együtt – online előadást tartottam a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályában a humántőke-alapú nyugdíjrendszerről. (Az előadás megtekinthető ide kattintva.) Cikksorozatom olvasói számára ismerős lehet a dolog, hiszen általában ennek a témának különböző speciális vetületeit járom körbe az egyes cikkekben. Az előadást – meglepetésemre – felkapta a sajtó, nagyon sok tudósítás jelent meg róla, és sajnos sok félreértést gerjesztett. Ezek közül kettőre szeretnék reagálni, de előbb a biztonság kedvéért röviden összefoglalom a cikksorozat mondanivalóját – bár mindenkit szeretnék figyelmeztetni, hogy röviden csak nagyon leegyszerűsítve lehetséges beszélni a témáról. (A sorozat korábbi részei a linkekre kattintva olvashatók: első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és hetedik.)

A humántőke-alapú nyugdíjrendszer a modern körülmények között – az ezek miatti szükségszerű módosításokkal – szeretné visszaállítani az úgynevezett hagyományos nyugdíjrendszer logikáját. Ez pedig az, hogy az emberek időskori ellátásáról – kvázi a nyugdíjáról – a gyermekei gondoskodtak, akik ilyen módon adták vissza felnevelésük költségeit. Ez a módszer egyben évezredeken keresztül biztosította azt is, hogy a szülők gyermekvállalási erőfeszítései megtérüljenek, vagyis hogy a gyermeknevelés gazdaságilag is észszerű vállalkozás legyen. A „nyugdíj” ily módon a gyermeknevelési befektetés megtérülésének a „csatornája” volt, és ez a megoldás erős motivációt jelentett a gyermeknevelésre.

A modern gazdaságokban már nincs ilyen csatorna a gyermeknevelési költségek megtérülésének, hiszen a nyugdíj – mind a feltőkésített, egyéni vagy kollektív takarékoskodásra épülő, mind az úgynevezett nem feltőkésített folyó finanszírozású rendszerben – közvetlenül nem épít a gyermeknevelési erőfeszítésekre, és más csatorna sem alakult ki az ilyen erőfeszítések díjazására. Emiatt egy közgazdász számára, aki a pénzügyi, gazdasági ösztönzőket tartja cselekedeteink legfontosabb motiválójának, nem meglepetés, hogy egyre kevesebb gyermek születik, a fejlett világban ez már mindenhol az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szint alatt marad.

Ennek több negatív hatása van, de koncentráljunk csak a nyugdíjrendszerekre. A kétféle – a feltőkésített és a nem feltőkésített – nyugdíjrendszereket, legalábbis az első körben, a termékenység csökkenése különbözőképpen érinti. A feltőkésített rendszerre ez közvetlenül nem hat (de közvetve ott is tud gondot okozni a dolog), a nem feltőkésítettre azonban nagyon negatívan, mert annak konstrukciójában benne van az az implicit feltevés, hogy mindig születik elegendő számú gyermek.

Az általam humántőke-alapúnak nevezett nyugdíjrendszer tulajdonképpen egy vegyes rendszer, amely kombinálja a feltőkésített, a folyó finanszírozású és a hagyományos nyugdíjrendszer elemeit úgy, hogy az – a hagyományos rendszerhez hasonlóan és a két említett modern rendszertől eltérően – ismerje el a gyermeknevelés teljes költségét, és rugalmasan alkalmazkodjon bármilyen, akár csökkenő, akár növekvő népességszámhoz, vagyis semleges lesz a demográfiai hatásokra – eltérően a folyó finanszírozású rendszertől. Ezt azáltal teszi, hogy a mostani járulékot a humántőke-befektetés megtérülésének tekinti, és azok között osztja szét, és olyan arányban, akik ehhez hozzájárultak. Az emiatt a maihoz képest kisebb nyugdíjat kapók számára pedig egy feltőkésített részrendszert létesít, ahova befizethetik a gyermek nem nevelés miatt általuk megtakarított pénzt, amivel kiegészíthetik a nyugdíjukat a gyermekesek által kapott szintre.

Ezzel lényegében már a jelenben, a gyermeknevelés időszakában kiegyenlítődik a gyermeket nevelők és nem nevelők életszínvonala, mindenki olyan anyagi szinten él, mintha gyermekeket nevelne, mindenkinek hasonló lesz a nyugdíja is, de – ellentétben a hagyományos rendszerrel – senki nincs arra kényszerítve, hogy nyugdíja érdekében gyermeket neveljen.

Vagyis a gyermekvállalás továbbra is szabad választás kérdése lesz, de megszűnik veszteséges „üzletnek” lenni.

A reagálók közül a legtöbben két dolgot vetettek fel, ami persze szorosan összefügg egymással, lényegében a rendszerhez való egyéni alkalmazkodás lehetőségét firtatták különböző megközelítésekben.

Az egyik megközelítés – amit főleg az idősebb, gyermektelen megszólalók képviseltek – úgy fogta fel a javaslatomat, mint ami el akarja venni tőlük a már megígért, illetve megkapott nyugdíjat. Erről azonban szó sincs, a tudósítások nem tértek ki arra, és az előadásomban sem jutott sok idő annak kifejtésére, hogy én a bevezetésről szigorúan „felmenő rendszerben” gondolkodom, vagyis teljes egészében csak az olyan korúakra javaslom a rendszert bevezetni, akik még tudnak alkalmazkodni hozzá. Olyanokra, akik akár még gyermeket is tudnak vállalni, illetve akik még csak most alakítják ki az életpályájuk pénzügyi stratégiáját – vagyis a bevezetéskor nagyjából 40-45 év alatt lévőkre. Akik már egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni, vagyis a már nyugdíjasok, illetve a nem sokkal nyugdíj előtt lévők számára egyáltalán nem, ők a mostani rendszer szerint kapnák a nyugdíjat.

A kettő közötti korosztályra pedig részlegesen vonatkozna az új rendszer – minél idősebbek, annál kisebb részben, és annál nagyobb részben a mostani rendszer. Nem véletlen, hogy a cikk eleji állandó fejszöveget választottam cikksorozatomhoz – kifejezetten a fiatalokhoz akarok szólni, az ő távlati nyugdíjrendszerükre teszek javaslatot. Az idősebbektől (saját korosztályomtól és a korábban születettektől) pedig csak egy jóindulatú semlegességet várok javaslatommal kapcsolatban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA nyugdíjrendszer szinte összes elemét újra ki kellene találniBárhová nyúlunk, problémába ütközünk.

A második – tapasztalatom szerint a fiatalabbak számára az első – gondolat a témával kapcsolatban, hogy mi van azokkal, akiknek nem lehet gyermekük. Egyik leghangosabb bírálóm, Farkas András például egyenesen diszkriminációval vádol ezzel kapcsolatban, hiszen nekik az új rendszer a mai rendszerhez képest hátrányosabb lesz, és nem ők tehetnek róla.

Úgy gondolom, hogy a diszkrimináció fogalmával ennél jóval óvatosabban kellene bánni, hiszen nem minden megkülönböztetés diszkrimináció. Megkülönböztetés nélkül nem tudunk élni, hiszen például nem mindenkit vesznek fel a vágyott állásba, vagy éppen nem mindenki kap magas nyugdíjat, és így tovább – vagyis állandóan megkülönböztetik az embereket egymástól. Csak az olyan megkülönböztetés diszkrimináció, ami oda nem illő, nem releváns tényezők szerint különböztet meg. Itt pedig erről szó sincs, hiszen aki nem nevel gyermeket, az nem járul hozzá annyival a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer fenntartásához, mint aki nevel. Tehát, ha eszerint különbséget teszünk a nyugdíjban, akkor egy a témában teljesen releváns tényező szerinti megkülönböztetést alkalmazunk. Ugyanakkor diszkriminációnak tekinthető az is, ha valakit rosszabbul kezelnek, mint ahogyan azt megérdemelné. Pont a jelenlegi nyugdíjrendszerben történik ilyen – a sok (tegyük hozzá: megfelelően iskoláztatott) gyermeket nevelőkkel szemben, hiszen ők ebből a rendszerből érdemeiknél szerényebb nyugdíjat kapnak.

Azért sem jogos a diszkrimináció vádja, mert a gyermektelenek egyrészt nem tehetetlenek ebben a kérdésben, hiszen nyugodtan örökbe is fogadhatnak – vagyis saját gyermek híján, más gyermekének a felnevelésével is szerezhetnek nyugdíjjogosultságot –, vagy megmarad nekik az a jövedelemrészük, amit gyermek híján nem kell elkölteniük a nevelésre. A gyermekesekhez képest pluszjövedelmet is tudnak szerezni, mert nem esnek ki a munkából a gyermeknevelés miatt (ami szintén kemény munka). A javaslatom, hogy ezt a plusz, illetve ki nem esett pénzt tegyék félre, és ebből egészítsék ki a nyugdíjukat a gyermeket nevelők nyugdíjának a szintjére. Az eredmény nem diszkrimináció, hanem méltányos tehermegosztás, olyan társadalom, ahol a gyermeket nevelők és nem nevelők terhei kiegyenlítődnek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyermekvállaláshoz csak két dolog hiányzik, az idő és a pénzAhhoz, hogy legalább az idő meglegyen, hatórás munkaidő, és nem négynapos munkahét kellene - érvel nyugdíjszakértő szerzőnk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKinek kell megfizetnie a gyermekvállalást?Ha az állam erősen támogatja a gyermeknevelést, attól az még nem válik jutalmazott tevékenységgé, csak kevésbé veszteségessé.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA járulék a nyugdíjrendszer befektetési vagy megtérülési ága?A kivándorlás megmutatja, hogy miért hibás a jelenlegi állami nyugdíjrendszer válasza a címben feltett kérdésre.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet gyereknevelés gyerekvállalás nyugdíj nyugdíjrendszer Olvasson tovább a kategóriában