(A szerző a GKI Gazdaságkutató vezérigazgató-helyettese. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)
Nem volt abban semmi újdonság, hogy a jegybank elnöke pár hete nyilvánosan beszólt a pénzügyminiszternek, ezúttal a 2022-re tervezett költségvetési deficitet nevezve túlzottnak. Az már meglepőbb volt, hogy ezúttal nem egy cikkben, hanem az MNB közleményében, illetve a mindeddig nagyon lojális Költségvetési Tanács állásfoglalásában is kifejezésre juttatta álláspontját. Az pedig kifejezetten meghökkentő volt, hogy olyasmiért, az élénkítésért kritizálta a Pénzügyminisztériumot, amit visszatérő módon, még néhány hónappal korábban is épp ő maga követelt a költségvetési politikától. Tegyük hozzá, ezúttal alapvetően a jegybank elnökének volt igaza, még ha elegánsabb is lett volna ezt némi önkritikával kiegészíteni. Igaz, az MNB bejelentését a monetáris politika szigorításának szándékáról – így a kamatemelés lehetőségéről – közvetve akár önkritikának is tekinthetjük.
Varga és Matolcsy megközelítése hagyományosan eltér egymástól. Az előbbi szárazabb, a kormánypárti politikusok közül talán leginkább technokrata szemléletmódjával szemben Matolcsyt mindig is a víziók jellemezték. Varga a növekedés mellett többnyire nagyobb figyelmet szentelt az egyensúlynak, bár a kormány tagjaként visszatérő módon, főleg az egyes évek végén, végül utat engedett a költekezésnek. Matolcsy viszont jellemzően a kereslet élénkítésének híve volt. A magyar kormányok hajlama a költségvetési költekezésre mindig is erős volt, azt jellemzően csak a kényszerek korlátozták. A Fidesz-kormány már rögtön megalakulása után, 2010-ben a hiány növelhetőségét kérte az EU-tól, s ennek megtagadása fontos szerepet játszott a főleg Matolcsyhoz köthető „unortodox” magyar gazdaságpolitika kialakításában. A GDP-arányosan 3 százalék alatti hiány elérését a túlzottdeficit-eljárás, illetve ennek következtében az EU-transzferektől való elesés veszélye kényszerítette ki.
2019. szeptemberében a kormányzaton belüli vitákban szokatlan keménységgel, nem minden személyeskedés nélkül támadt a pénzügyminiszterre a jegybank elnöke: „Miért is ne lehetne kétségbe vonni egy pénzügyminiszter szavait, ha ellentmondanak a nemzet vágyainak és a hivatalban lévő kormány terveinek?” – tette fel a kérdést már cikke elején. Főleg két dolog dühítette fel: a pénzügyminiszter kiszámítható, stabil árfolyamot igénylő, valamint az aranykor végét prognosztizáló megjegyzése. A vágyak és a tények összekeverése azonban nem szerencsés dolog. A forint folyamatos és regionálisan jelentős gyengülésének számos, valóban káros következménye volt – az infláció gerjesztésétől az exportálók indokolatlan extrajövedelméig -, az aranykor pedig valóban véget ért. Igaz, a járványt akkor még természetesen nem lehetett előre látni, de az a tény, hogy az MNB még 2020 nyarának végén is – egyedüliként – növekedést várt a magyar gazdaságban, jól illusztrálta a vágyvezérelt gondolkodás buktatóit.
2020. szeptemberében Magyarország miniszterelnöke – a járvány miatt elmaradt tusnádfürdői és kötcsei találkozó helyett – a Magyar Nemzet hasábjain fejtette ki az őszi politikai évadra szánt, de egészen a 2022. évi választásokig tartó időszakra programadónak szánt gondolatait. Ennek fő állítása a liberalizmus elleni „élet-halál harc” fontossága volt, de kifejtette azt is, hogy „Reményeim szerint így, egy sikeres járvány elleni védekezéssel, felizmosított egészségüggyel, soha nem látott magasságba lendített gazdasági növekedéssel, teljes foglalkoztatással, még a korábbiakat is túlszárnyaló otthonteremtési boommal és a visszaépítés alatt álló 13. havi nyugdíjjal érkezünk meg a huszonkettes választáshoz.” Konkrétumként csak annyit fűzött hozzá, hogy ez „óriási feladat, ezért lesz Magyarország legkevésbé irigyelt embere 2021-ben Varga Mihály.”
Már ez év januárjában írta a jegybank elnöke a 2020. évi gazdaságpolitika tanulságai – és egyben az MNB irreálisnak bizonyult reményeinek magyarázataként –, hogy „Elmaradt a bravúr, nem tudtunk kanyarban előzni a múlt évben. … Elérhettünk volna jobb teljesítményt, ha képesek lettünk volna ötödével emelni az állami beruházások szintjét, valamint az építőipari és különösen a lakásépítési teljesítményt.” A már a cikk címében is kiemelt „kanyarban előzni” gondolatát a miniszterelnök is megfogalmazta egy március végi facebook bejegyzésében.
A pénzügyminiszter a jegybank elnökével a siker reményében konfrontálódhat, de a miniszterelnökkel aligha. Az ország „legkevésbé irigyelt emberének” egyszerre kellene teljesítenie a választások előtti növekedési siker és az egyensúly követelményét. Ez a konfliktus 2020-ig a viszonylag óvatos évközi költségvetési politikában, majd elképesztő mértékű év végi pénzszórásban (aránytalanul nagy decemberi deficitben), az EU egyik legmagasabb államháztartási hiányában csapódott le. Azzal azonban, hogy a járvány miatt az EU átmenetileg felfüggesztette a tagállamok kötelezettségét a GDP-arányos hiány 3 százalék alatt tartására, a politikai vezetésen belül elszabadultak a kiadásnövelést követelők. Ráadásul a költekezés valójában nem a válságkezelést, hanem a kormányzatnak kedves célok, intézmények és személyek megsegítését szolgálta, ami a 2021. évi költségvetés módosítási javaslataiban is tükröződött.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a Pénzügyminisztérium 2022-re is nagyon magas, 5,9 százalékos államháztartási hiányt tervezett. Ráadásul a hiánycsökkentés mértéke nemcsak az előző évekhez (a 2020. évi 8,1 százalékhoz és a 2021-re tervezett 7,5 százalékhoz) képest nagyon szerény, de a hiány európai összehasonlításban is igen magas, az EU átlaga csak 3,7 százalék, és a magyar lenne a harmadik legmagasabb a régióban. (Az EU egyébként jövőre csak 4,5 százalékos magyar deficitet vár, vagyis szigorúbb költségvetési politikára számít.)
Mindez kiváltotta a Költségvetési Tanács kritikáját. Elismerte, hogy az EU 2022-re is lehetővé teszi a 3 százalékos hiány túllépését, és ezt a felfüggesztett magyar Stabilitási törvény sem akadályozza, azonban azt javasolta, hogy amennyiben a növekedési vagy járványügyi kockázatok nem realizálódnak, akkor az államháztartás hiánya 2022-ben legyen közelebb a GDP 3 százalékához. A kiadások magas szintje ugyanis a gazdaság túlfűtöttségét okozhatja, növelve az inflációs nyomást és veszélyeztetve a külgazdasági egyensúlyt.
Ez a szakmai kritika teljesen indokolt. Az viszont már meglepőbb, hogy mindez a Költségvetési Tanács erős embere, a jegybank-elnök illetve az MNB nézeteinek lenyomata. Ez annyira így van, hogy az MNB külön közleményben is jelezte, hogy elnöke e nézeteket képviselte a Költségvetési Tanács ülésén.
A kritika, pontosabban ennek élessége és forrása feltehetőleg a pénzügyminisztert is meglepte. Erre utal, hogy a bírálatokra egy Portfolio-interjú formájában adott válaszában – már címként is kiugratva – egyértelműen visszautalt Matolcsy korábbi cikkére: „Ha kanyarban akarunk előzni, jobban kell nyomni a gázt.” Vagyis a kereslet költségvetési eszközökkel való előmozdítására van szükség. Majd hozzáfűzte: „Egyetértünk az adósságszint csökkentésében, de 2022 még az újraindítás éve, ezért lassabb a hiány csökkentése. Ebben van eltérés a kormány és a Költségvetési Tanács álláspontja között.”
A megfogalmazás elsődlegesen nem szakmai, hanem politikai szempontokra utal. Magyarország „legkevésbé irigyelt embere” valóban nehéz helyzetbe került, hiszen nyilvánvalóan érti kritikusai közgazdasági igazságát, miközben tartania kellene magát a miniszterelnök által igényelt választási élénkítéshez is. Ugyanakkor a Költségvetési Tanács egy politikailag és PR- szempontból eladható kompromisszumot is kínál a kormánynak. Eszerint: „A magyar kormányzatnak a költségvetési egyensúly helyreállítása iránti elkötelezettségét jól demonstrálná, ha a várható GDP összege 3 százalékának megfelelő összegű kiadási előirányzatot, „feltételhez kötötten felhasználható” előirányzatként jelölne meg a költségvetés.
Így ugyanis ezen kiadások nélkül számolva a kormányzati szektor GDP-arányos hiánya nem érné el a 3 százalékot. Már a GDP 1-1,5 százalékának megfelelő kiadási előirányzat feltételhez kötése is jól mutatná a magyar költségvetési politika elkötelezettségét az államháztartási egyensúly javítása mellett, valamint kifejezné, hogy a széleskörű beoltottsággal a magyar kormányzat megteremtette az egyensúlyt megőrző gazdasági növekedés egyik alapvető feltételét.” Más oldalról a pénzügyminiszter is úgy vélekedett már idézett interjújában, hogy „Az egyeztetéseket folytatni kell a Tanáccsal. Június 15-ig van idő arra, hogy olyan döntéseket, intézkedéseket hozzunk, amelyek akár a Költségvetési Tanácsnak is megnyugtatóak lehetnek.”
Az MNB elnöke sincs könnyű helyzetben, hiszen az általa képviselt ultra laza monetáris politika – vagyis az alacsony kamatok és a jelentősen gyengülő forint alkalmazása – olyan mértékben járult hozzá az áremelkedés gyorsulásához, hogy az infláció idén áprilisban már 5 százalék fölé ugrott. Ráadásul az áremelkedés – már csak az alacsony bázis, a tavalyi év folyamatai miatt is – feltehetőleg májusban sem megy 5 százalék alá. S bár ezt követően csökkenés valószínű, beavatkozás nélkül az MNB által már korábban is 3,8-3,9 százalékosra becsült idei átlagos infláció könnyen 4-es számmal kezdődővé válhat. A cégek áremelési törekvése és a fogyasztók inflációs várakozása ugyanis egyaránt erősödik. Márpedig ez a gazdasági károkon túl a választások előtt jelentősen ronthat a kormánypártok népszerűségén, ezért politikailag aligha elfogadható. Ez a magyarázata, hogy az MNB kamatemelést helyezett kilátásba júniusra.
Mivel a magas és nagyon lassan csökkenő államháztartási hiány a kereslet élénkítésén és az ország befektetői megítélésén keresztül ugyancsak inflációs hatású, érthető, hogy a jegybank immár a deficit csökkentése érdekében is fellépett.
A különféle politikai megfontolások – így a választások előtti élénkítés és a kézben tartott infláció követelménye – tehát ellentétbe kerültek egymással. A választások előtt ugyan nagy gazdaságpolitikai fordulat nem várható, de a növekedés elsődlegessége mellett főleg szavakban, részben pedig tettekben, feltehetőleg szigorodni fog a költségvetési és monetáris politika is.
Pénz
Fontos