(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Ahogy a kormány jövő évi költségvetési tervei nyilvánosságra kerültek, azonnal fel is lángoltak körülötte a viták. Érdekes módon – a szokásos „huhogók” mellett – most a Magyar Nemzeti Bank és a Költségvetési Tanács is kritikus véleményt fogalmazott meg, elsősorban azért, mert a tervek szerint csak kismértékben csökken az államháztartási hiány. Ez a cikk arra keresi a választ, hogy milyen érvek szólnak a kormány tervei mellett, és milyenek ellene. A vizsgálódás igyekszik a közgazdaságtan berkein belül maradni, így a vita politikai és társadalmi vetületei nem kerülnek elő.

Távolról futunk neki a kérdésnek, de ígérem célhoz érünk majd. A gazdasági válságok során koncentráltan vannak jelen a nagy változások mind a gazdaságban, mind pedig a gazdaságpolitikában – így a kettejük kapcsolatának a tanulmányozása igazi csemegének számít a közgazdászok számára. Ezek az időszakok különösen intenzíven támogatják a közgazdasági elméletépítést és -tesztelést, és hozzájárulnak a gazdaság működéséről és az ideális gazdaságpolitikáról alkotott tudományos elképzelések fejlődéséhez.

El kell fogadnunk azonban azt, hogy miként általában a társadalomtudományokban, úgy a közgazdaságtanban sincsenek abszolút igazságok. Előfordulhat, hogy ugyanannak a jelenségnek a megítélése kapcsán eltérő közgazdasági felfogás mentén egymásnak ellentmondó következtetések és gyakorlati gazdaságpolitikai ajánlások születnek.

Mindazonáltal tagadhatatlanul létezik olyan, hogy „mainstream” közgazdasági gondolkodás – ezt nevezzük magyarul fősodornak. Ez azonban idővel és a közgazdaság-tudomány fejlődésével változik, folyamatosan reflektálva a friss gondolatokra. Mindennek nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szempontból is nagy a jelentősége, hiszen az alkalmazott gazdaságpolitikát befolyásolja az, hogy a közgazdaságtan tudománya milyen receptet ajánl, különösen, amikor ezeket az ajánlásokat átveszik, és a saját repertoárjukba illesztik mások mellett a meghatározó kutató- és tanácsadó intézetek, nemzetközi intézmények.

De mi köze van ennek a magyar költségvetéshez? Az, hogy a fentiek megjelennek a nemzetközi szervezeteknek az optimális gazdaságpolitikáról, valamint a válságkezelés kapcsán alkalmazandó gazdaságpolitikai megoldásokról szóló ajánlásaiban, és végül az egyes országokban alkalmazott gazdaságpolitikában is.

Hosszú ideig az anticiklikus gazdaságpolitikai ajánlások voltak a mérvadók a közgazdasági fősodorban. Nagyon röviden ez abból indul ki, hogy a gazdasági növekedést két komponensre lehet bontani: a trendre (avagy a természetes növekedési rátára, arra, ami a termelési tényezőkből „kijön”) és a ciklusra (amit az üzleti ciklusok hozzátesznek a trendhez vagy éppen elvesznek belőle). Ebben a felfogásban az az ideális, ha egy gazdaság minél közelebb van a természetes növekedési pályájához, vagyis a jó gazdaságpolitika feladata az üzleti ciklusok által okozott kilengések csökkentése. Ha pozitív az üzleti ciklus, tehát a trend feletti a növekedés – túlhevül a gazdaság – akkor visszafogja a keresletet (a jegybank kamatot emel, a kormány csökkenti a költségvetési hányt), ha pedig negatív az üzleti ciklus, és elmarad a növekedés a trendtől, akkor élénkíti a keresletet (kamatot csökkent, növeli a költségvetési hiányt). Tehát a ciklussal szembe megy. Ez a szemlélet volt az uralkodó, és ez határozta meg a legutóbbi időkig az Európai Bizottság gondolkodását és így gazdaságpolitikai ajánlásait is.

Bármilyen elegáns is a fenti növekedési elmélet, alkalmazása során több gyakorlati problémával is szembesültek a közgazdászok. Egyrészt a trendnövekedés pontos kiszámítása olyan kihívás, ami ahhoz hasonlít, amikor egy fekete macskát próbálunk lokalizálni egy fekete dobozban – gyakorlatilag lehetetlen. A másik ilyen probléma pedig az, hogy a megfigyelések szerint a ciklus befolyásolja a trendet. Másképpen megfogalmazva nagy hatással van a múlt a jelenre, egy adott gazdaság bizonyos jellemzői meglepő állandóságot mutatnak a gazdasági környezet jelentős mértékű megváltozását követően is. Ha például nagyon magas egy gazdaságban a válság (negatív ciklus) idején a munkanélküliségi ráta, akkor a válság elmúltával a fellendülés idején is viszonylag magas marad – de ez lehet fordítva is. Ezt a jelenséget hiszterézisnek nevezzük. Amennyiben viszont ez igaz, akkor az ideális gazdaságpolitikának arra kell törekednie, hogy amennyire és amennyi ideig csak lehet, tartsa magasan a gazdasági növekedést, alacsonyan a munkanélküliségi rátát és így tovább. Ez a „high pressure”, vagyis a magas nyomású gazdaság elméleti háttere.

Noha már a 1970-es évektől kezdődően cikkeztek róla (Okun, Tobin), a hiszterézis és a magas nyomású gazdaság gondolata a 2008-as pénzügyi válságot követően, a válság elemzése, majd a megfelelő válságkezelési recept utáni kutakodás közben kezdett nagyobb figyelmet kapni. Először az Egyesült Államokban kerültek be a gazdaságpolitika gondolkodásába és eszköztárába azok az elemek, amelyeket a magas nyomású gazdaság elméleti modelljéből eredeztethetünk. A hazai gazdaságpolitikát a 2010-es évek második felétől jellemezi ez a törekvés. Úgy tűnik, hogy a koronavírus-válság kezelésének általános receptje is merít ebből a gondolatkörből.

És már el is jutottunk a hazai jövő évi költségvetési tervekhez. Az idénre tervezett 7,5 százalékos GDP-arányos államháztartási hiány után jövőre a kormány 5,9 százalékot szeretne. Fényévekre vagyunk a válság előtti, 3 százalék alatti szintektől. Ilyen költségvetési politika mellett 2021-2022 ismét a magas nyomású gazdaság jegyében fog telni. Ezzel együtt pedig vissza fog térni a koronavírus-válság előtti időszakra jellemző gazdasági környezet is:

magas gazdasági növekedés, magas beruházási ráta, gyors banki hitelnövekedés, alacsony munkanélküliségi ráta és viszonylag magas infláció.

Az MNB problémája – érthetően – az utóbbival van. Nem valószínű ugyanis, hogy ebben a környezetben, ilyen jelentős kormányzati keresletélénkítés mellet 2022-ben sikerül az inflációt – a célnak megfelelő – 3 százalékon tartani. A Költségvetési Tanács problémája máskeletű, a szó szerinti indoklás a következő: „A Tanács tudomásul veszi, hogy a 3 százalékot meghaladó államháztartási hiányt az EU-s szabályok előreláthatóan lehetővé teszik (…) A hazai szabályozásban az Európai Unió által alkalmazott általános mentesítő záradékhoz hasonló mozgásteret a Stabilitási törvény csak a GDP csökkenése esetére ad.” Ez jogászi, nem pedig közgazdasági érv.

Összességében a magyar makrogazdasági politika fő törekvése a gyors gazdasági növekedés, és ezáltal a gyors felzárkózási pálya megvalósítása. Az elméleti keretrendszer, amelybe illeszkedik, egyre inkább elfogadottá válik, és fokozatosan a közgazdasági fősodor részévé válik. A legnagyobb kockázata a vele járó viszonylag magas infláció. Ilyetén módon a kormány jövő évi költségvetési tervei az MNB számára jelentenek extra kihívást: hogyan kezelje azt a helyzetet, amikor a hitelességének megőrzését (vagy még inkább javítását) és a magas nyomású gazdasági modell támogatását is szeretné egyszerre megvalósítani? Képletesen fogalmazva, a magas nyomású gazdaság „forró krumpliját” a kormány az MNB kezébe dobta. Ez a krumpli pedig a magas tervezett hiány miatt nagyon forró lesz.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkCovid után jön a feketelevesElkerülhetetlennek tűnik, hogy egy évtizednyi rejtőzködés után, a covid-válságot követően visszatérjen a fejlett világba az infláció, ráadásul valószínűleg tartósan.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet költségvetés koronavírus magas nyomású gazdaság Magyar Nemzeti Bank válság Olvasson tovább a kategóriában