(Trippon Mariann a CIB vezető elemzője. A G7 Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Az elmúlt több mint két hónapban a piaci tudósításokat a koronavírusos fejlemények uralták. Elsősorban a járvány terjedéséről, tetőzéséről, a korlátozásokról, majd azok fokozatos feloldásáról szóló hírek mozgatták az árfolyamokat. Április közepétől a járvánnyal kapcsolatban egyre pozitívabb hírek érkeznek – bár nyilván az majd csak később derül ki, hogy a fény, amit az alagút végén látunk, az tényleg az alagút vége-e, nem pedig a szembejövő vonat -, ami a piaci hangulatra is jótékony hatással volt.

Ennek ellenére az új hónapot eséssel nyitották a vezető részvényindexek, a piaci összefoglalókban pedig a koronavírus helyett egyre többször felbukkant a kereskedelmi háború kifejezés, és megjelentek az USA és Kína – egyelőre – virtuális csörtéjéről szóló hírek: „A vírus egy kínai laborból szabadult ki. – Ez blöff. – Nem blöff, bizonyítékunk van. – Nem igaz. – De igaz. – Kína büntetést érdemel… És… megvan… vámokat vetünk ki!”

Visszatértünk, oda, ahonnan indultunk: az USA és Kína közötti kereskedelmi háború több mint egy év után tavaly egy részleges kereskedelmi megállapodással zárult. De senki sem gondolhatta komolyan, hogy ezzel vége, a feszültségek örökre eltűnnek. Borítékolva volt, hogy az ellenségeskedés időről-időre fellángol. Ami nem véletlen: a kereskedelmi háború nem csak a kereskedelemről szól, a kereskedelem és a vámok csak eszközök két nagyhatalom ideológiai, stratégiai rivalizálásában.

Az elmúlt évtizedben a Nyugat és Kína viszonya alapvetően megváltozott. A megelőző 20-30 évben a Nyugat mindenben támogatta és fogta a kezét abban az illúzióban élve, hogy ha segíti Kínát nyitottabbá, liberálisabbá, piacgazdaságibbá válni, akkor egy idő után a nemzetközi rendszer értékes és felelősségteljes tagjává, jó partnerré válik. Nyilván mindig megvoltak az aktuális közös pontok is, amelyek segítették a „barátkozást”. A 70-es években Nixon alatt a Szovjetunió volt a közös ellenség, a 90-es években a kereskedelem volt a közös pont, amiből mindenki profitált.

Kína azonban felnőtt, már nem kell fogni a kezét. Ma Kína a világ második legnagyobb gazdasága, legnagyobb exportőre, második legnagyobb importőre, kétszer gyorsabban nő, mint az USA, egyre több területen az USA nyakában lohol, vagy már le is hagyta. Ráadásul, ahogy egyre erősebb lett Kína, úgy változott meg a viselkedése is. A korábbi „hide and bide”, konfrontálódásmentes hozzáállást egy sokkal nyíltabb, agresszívabb stratégia váltotta fel.

A Nyugat konvergencia optimizmusa így már a múlté: Kínában egy stratégiai, ideológiai riválist látnak, aki nem tartja be a szabályokat, és „piszkos” módszerektől sem visszariadva terjeszti ki befolyását a világban. Magyarul veszélyezteti az USA (és a többi fejlett gazdaság) érdekeit – ezt meg kell akadályozni.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A nagy nyugati gazdaságok egy skizofrén helyzetben találták magukat: Kína egy nagyon veszélyes ellenfél, de egyben egy óriási és vonzó piac is, a globális beszállítói láncok kikerülhetetlen szereplője. A kínai befolyásolás eszközei nem ismeretlenek, Brazíliától Mexikón át Indiáig több más ország is bevet hasonló eszközöket. Van azonban egy nagy különbség: ha egy mexikói cég nem tartja be a szabályokat, kipenderítem a piacomról. Kínával ezt nem lehet megcsinálni.

Stratégiai rivális, vonzó piac, ráadásul egy csomó más területen (például klímaváltozás, geopolitika) megkerülhetetlen szereplő, akivel együtt kell(ene) működni. Ez a konstelláció garantálja, hogy bármilyen részleges vagy nem részleges megállapodás ellenére az USA és Kína „háborúja” még hosszú évekig velünk marad. Az USA hosszú távú célja megtartani hegemón szerepét, Kínáé pedig, hogy az USA helyébe lépjen.

A hosszú távú célok mellett azonban vannak rövid távú megfontolások is mindkét oldalon: Trump 2020 után is elnök szeretne maradni, Hszi pedig folytatni szeretné a gazdasági szerkezetátalakítást.

Lehet, hogy 2016-ban Donald Trump és stábja lepődött meg a legjobban a győzelmet látva, de az elnök az elmúlt években láthatólag megszerette ezt a szakmát, és mindent elkövet az újraválasztásáért. A versenyben jó startpozícióból indult: erős gazdaság, a II. világháború óta leghosszabb konjunktúra eredményeképpen egészséges munkaerőpiac, történelmi csúcson lévő tőzsdék. James Carville, Clinton kampánytanácsadójának azóta híressé vált mondata (It’s the economy, stupid) szerint jól alakultak a dolgok.

A járvány azonban közbeszólt: mély recesszióval, 20 százalék közelében tetőző munkanélküliségi rátával, több tízmillió munkanélkülivel kell szembenéznie az elnöknek. A legutolsó közvélemény-kutatások sem néznek ki jól Trump szempontjából, ilyenkor pedig mindig jól jön, ha valakire lehet mutogatni. A nap végén azonban mégiscsak a gazdaság állapota lesz a meghatározó, a kereskedelmi háborúskodás pedig nemcsak Kínának, de az Egyesült Államoknak is fáj.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÉlet-halál kérdése a gazdaság újraindítása Trump számáraAz amerikai elnök helyzete nem kedvező, mégis korai őt temetni, hiszen a kampány még csak most kezdődik.

Kínának mások a szempontjai, az elnöknek a politikai jövője miatt nem kell aggódnia, de a gazdaság ott sincs jó bőrben. Az idei évben 0 százalék körüli gazdasági növekedés mellett kellene folytatni a gazdasági szerkezetátalakítását és ezzel párhuzamosan a korábbi egyensúlytalanságok leépítését. A járvány negatív növekedési hatásainak ellentételezésére természetesen Kínában is érkezett a stimulus, de a mozgástérhez képest meglehetősen visszafogottan. Láthatólag az idei növekedési terveket elengedték, és az sem zavarja őket, ha az egy főre eső GDP megduplázása az eredeti határidőnél kicsit később következik be. (Ez a világnak nem a legjobb hír egyébként, hiszen az előző válsággal ellentétben most Kína láthatólag nem vállalja fel a „végső fogyasztó” szerepét.) De azt ők sem szeretnék, ha az egyébként is erősödő Kína-ellenes hangulatban újabb kereskedelmi háborús lépések rontanák még tovább a növekedési képet.

A két nagyhatalom rivalizálása így rövid és hosszú távon is központi téma marad a piacokon, a feszültségek nem múlnak el, de abban talán bízhatunk, hogy rövid távon senkinek sem érdeke túlfeszíteni a húrt, valószínűleg azt mindkét fél látja, hogy ez nem sprint, hanem egy maraton.

A nagy kérdés: hosszú távon ki jön ki győztesen a meccsből?

Erre a kérdésre persze ma nincs biztos válasz, de talán az Economistban olvastam körülbelül egy éve: „Kína az az ország, akinek a sorsa a saját kezében van”.

A lányaim kínaiul tanulnak. Három és fél éve kezdték, a második könyv felénél tartanak (elméletileg egy könyv egyévnyi tananyag). Nyugati szemmel az első két év egy helyben toporgásnak tűnt: napokig ugyanaz az oldal a könyvben, volt, hogy hetekig ugyanazt a fejezetet nyúzták. A mi „haladjunk, pörögjünk, ne tököljünk” ritmusunkhoz viszonyítva aggasztó volt. Komolyan felmerült bennünk, hogy soha nem fogják megtanulni a nyelvet, elvesztegetett idő az egész. Aztán eltelt bő két év, ülök a nyílt órán, és leesik az állam: a gyerekek gond nélkül kommunikálnak a magyarul egy szót sem tudó tanárral. Aztán eltelt még egy év, gond nélkül alapfokú nyelvvizsgát tesznek, most pedig a karanténban minden nap hallom a szomszéd szobából a kínai órát. Nem értem, mit mondanak, de folyamatosan beszél, csacsog mindkettő. Nem siettek sehova, és a végén ők nyertek.

A kínai gondolkodásmódból következik, hogy ők nem sietnek sehova. A gazdaságpolitikát sem sürgetik a választási ciklusok. Lehet, hogy az elmúlt években hangosabban, agresszívebben, nem mindig tiszta módszerekkel, de továbbra is megfontoltan, tudatosan lépegetnek előre. Kína nem rohan.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMagyarország nem nyert a nagyhatalmak háborúján, bezzeg a csehek és a szlovákokBár az Egyesült Államok külkereskedelme elég látványosan átalakult a Kínával folytatott kereskedelmi háború miatt, Magyarország ebből nem tudott profitálni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Donald Trump Hszi Csin-ping kereskedelmi háború Kína usa Olvasson tovább a kategóriában