Az emberrablás költségeit részben vagy egészben fedező biztosítások már az 1930-as évek óta léteznek, de csak a hatvanas évektől kezdve futott fel az üzletág, miután Latin Amerikában és Európában akkoriban egy sor üzletembert raboltak el, sokszor a családtagjaikkal együtt. Hogy mit jelent a biztosítás megléte vagy hiánya, arra a Bunge & Born cég adta az egyik legjobb példát, a hetvenes években Argentínában.

Amikor a Born testvéreket, Juant és Jorge-t elrabolták a gerillák, 100 millió dollár váltságdíjat követeltek, az összeget azonban a fogságban lévő Jorge maga alkudta le, arra hivatkozva, hogy ő pontosan tudja, mennyi pénzt tud mozgósítani a cége. A fivéreket 60 millió dollárért engedték el, de ez az összeg jóval nagyobb volt annál, amennyit profi körülmények között ki kellett volna fizetni, mert a cégnek nem volt biztosítása, és a hozzá kapcsolt szolgáltatásokat sem vette igénybe. Ha lett volna, akkor Bornék egy sokkal kisebb összegért is szabadon távozhattak volna, amit a biztosító utólag ki is fizetett volna.

Egy másik példa is azt mutatja, hogy nem árt szakértő alkuszokra bízni az emberrablások körüli tárgyalást. Teddy Wang hongkongi ingatlanmágnást 1983-ban 11 millió dollár fejében engedték szabadon, de az emberrablók látták, hogy a feleség azonnal és korlátok nélkül fizet, ezért 1990-ben újra elrabolták, ekkor már 60 millió dollárt kaptak a nőtől, de sajnos Wangot azóta sem találták meg.

Ahogy a New York Review of Books több szakkönyv bemutatása kapcsán írja, a biztosításokat egy londoni bróker, Julian Radcliffe fejlesztette ki a hetvenes években. A csomagok tartalmaznak egy preventív részt, a potenciális áldozatokat próbálják védelemmel ellátni például akkor, ha olyan területre utaznak, ahol az emberrablás veszélye nagyobb, arra az esetre pedig, ha bekövetkezik a baj, profi tárgyalókat és ügyintézőket mozgósítanak.

A biztosító emberei nem csak azt tudják, hogy az áldozatnak milyen fizetési lehetőségei vannak, hanem azt is, hogy a világnak mely részén, melyik emberrabló csoport mennyiért szokott elengedni egy embert. Ennél sokkal meglepőbb módon azonban ma már általában az emberrablók is felkészültek: mielőtt a célszemélyt elviszik, alaposan informálódnak róla.

A váltságdíjról való alku ezek után két jól felkészült fél között zajlik le, és jól bevált formája, illetve ütemezése van. Ha a rablók például egymillió dollárt követelnek, de a régióban a legutóbbi esetek 10 ezer dolláros benchmarkot mutatnak, akkor a biztosító emberei általában 5 ezer dollárról indítják az ajánlatukat. Ilyenkor a rablók látják, hogy profi tárgyalókkal találták szembe magukat, és mindkét fél tudja, hogy 10 ezer dollár környékén meg fognak állapodni.

Az emberrablások 90 százaléka olajozottan megoldódik, általában alkuval, kifizetéssel és szabadon engedéssel zárul. A biztosításhoz csatolt ügyintézésnek pedig része az is, ha egy dzsungel közepén egy helikopterről kell ledobni a váltságdíjat.

Becslések szerint az emberrabló csoportok világszerte évente 500 millió – 1,5 milliárd dollár váltságdíjat szednek be, és ennek még mindig csak kis része mögött áll biztosítás. Az emberrablások elsöprő többsége helyi áldozatok ellen történik, a külföldiek aránya legfeljebb 1-2 százalék lehet.

A váltságdíjra utazó rablók általában vigyáznak az áldozat testi épségére, igyekeznek jól tartani a foglyukat. Morbid, de igaz, hogy egy halott test semmit sem ér. A fogvatartottak általában megkapják a gyógyszereiket.

Az Al-Kaida 2010-ben egy francia nőnek még a mellrák miatti kemoterápiás kezelését is megoldotta. A szomáliai kalózoknak nyomtatásban terjesztett kézikönyvük van arról, hogyan kell tartani a foglyokat.

A gondoskodás mögött természetesen üzleti érdek áll, az emberrabló csoportok kínosan ügyelnek rá, hogy megbízható tárgyalópartnerek hírében álljanak, mert csak így biztosíthatják, hogy a váltságdíjakra a jövőben is legyen esélyük. A fogoly el nem engedése, esetleg kínzása üzletileg nem kifizetődő, másrészt az esetet hamar átviheti a bűnügyi kategóriából a terrorizmusba, amely a hadsereg belépését is magával vonhatja.

Az emberrablók általában akkor mennek bele az alkuba, ha a kínált pénz jobb üzlet, mint a fogoly további fogva tartása, és csak akkor durvulnak el, ha ezt záros határidőn belül nem látják elérhetőnek.

A család megtörése érdekében ilyenkor érkezhet egy levágott ujj vagy fül, de egy profi tárgyalásvezetőnek még ebben az esetben is a DNS-teszt elvégzése az első feladata, hátha blöfföl a partner.

A médianyilvánosságot igyekeznek kizárni, és ennek jó oka van. Amikor 2011-ben szomáliai kalózok foglyul ejtették a Leopard dán kereskedőhajó személyzetét, és 10 millió dollárt követeltek, a dán cég azonnal közölte, hogy nincs egy vasa sem, mert a csőd szélén áll. A kalózok lementek 6 millióra, de a dán tévé másnap bemutatta, hogy a cég tulajdonosa egy milliárdos, aki elég nagy lábon él, miközben a tengerészei fogságban vannak. A rablók azonnal 15 millióra emelték a követelésüket, majd ahogy a botrány Dániában egyre nőtt, 35 millióra is felmentek. A krízis csak 839 nap után, 6,9 millió dollár kifizetésével szűnt meg.

Az emberrablás-biznisz legzavaróbb tényezőjét mégis a világ országainak terrorizmus ellenes intézkedései jelentik. Sok helyen jogi különbséget tesznek a bűnügyi esetek és a terrorizmus között, és utóbbinál nem engedik meg (a legális) váltságdíj fizetést. Ennek természetesen az az alapvető oka, hogy nem akarnak a terrorista szervezeteknek ilyen pénzforráshoz asszisztálni.

A terrorista szervezetek logikus válaszlépése a kereskedelmi célú emberrablási alszervezetek létrehozása volt. Nagy kérdés, hogy a váltságdíjról folytatott tárgyalások során lehet-e tisztázni, hogy pontosan ki áll az ügy hátterében. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem ritkán a kormányok is hajlandók fizetni bizonyos emberrablóknak (miközben a legtöbb esetben a terroristáknak való pénzjuttatásnak még az elvi lehetősége is ki van zárva).

A kormányok többnyire túlfizetik az emberrablókat, ezzel pedig inflálják a váltságdíj-piacot. Egy nagy összegű kormányzati kifizetés után a szervezett bűnözői csoportok étvágya megnő, és sokkal rosszabb helyzetbe hozza a következő áldozatokat, a biztosítási díjakat pedig felveri.

Emellett a piacnak egy másik, morális problémával is meg kell küzdenie: időről-időre felmerül ugyanis a vád, hogy a biztosítások megléte gerjeszti a rablásokat. Becslések szerint a világ 500 legnagyobb vállalatából 75 százaléknak van emberrablás ellen biztosítása. A rablók ugyanúgy felmérik a piaci lehetőségeket, mint ahogy a biztosítók beárazzák a kockázatot, ráadásul a biztosított személyeket ez a rendszer sokkal veszélyeztetettebb helyzetbe sodorja.

Amikor 1986-ban elrabolták a Guinness söripari óriás egyik tulajdonosának feleségét, a rablók közölték, hogy azért kérnek 2,6 millió dolláros váltságdíjat, mert tudják, hogy a nőnek biztosítása van.

A biztosítók azt mondják, hogy teljes diszkréciót nyújtanak, és ha a biztosítást egy cég köti az alkalmazottjára, akkor általában még a biztosított személy sem tud a dologról. A konstrukciók preventív szolgáltatása csökkenti a rablás kockázatát, a váltságdíj pedig a szerződés szerint sosem haladhatja meg a felelősségviselő vagyonát. A biztosítói oldal szerint tehát a szolgáltatás nem növeli, hanem csökkenti a kockázatokat.

Olaszország ennek ellenére is kriminalizálta az emberrablás ellen nyújtott biztosítások értékesítését, és magát a váltságdíj kifizetéseket is. Ezzel azonban csak illegalitásba lökték a piacot, az áldozatok ma már nem jelentik be az eseteiket, a váltságdíj kifizetéseket és a tárgyalásokat pedig külföldről intézik el.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Vállalat biztosítás emberrablás terrorizmus váltságdíj Olvasson tovább a kategóriában