Hidi János a Cambridge Econometrics fenntartható pénzügyek vezetője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.
A klímaváltozás hatásaival kapcsolatban folyamatosan jelennek meg az egymásnak látszólag ellentmondó hírek és kutatási eredmények. Érdemes ezek mögé nézni mielőtt feladnánk a kedvezőtlen folyamatok megfékezésére tett erőfeszítéseinket.
Egyes kutatók szerint klímakatasztrófa felé tart a világ, ha nem csökkentjük elég gyorsan az üvegházhatású gázok kibocsátását. Közben egyre gyakrabban hallani arról, hogy a 1,5 Celsius fokos felmelegedési célkitűzés idejétmúlt, nem teljesíthető, el kell engedni. Mondják mindezt annak ellenére, hogy – egy harmadik állítás szerint – gazdasági értelemben a felmelegedés 1,5 fok környékén tartásához szükséges gazdasági átmenet leküzdhető kihívást jelent. Miért van az, hogy bár a 1,5 fok tartása elérhető és szükséges, mégis vannak, akik inkább elengednék?
Az IPCC legfrissebb jelentésében arra hívja fel a figyelmet, hogy klímakatasztrófa felé tartunk, ha nem sikerül elég gyorsan csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását ahhoz, hogy a globális felmelegedés jó eséllyel 1,5 fok alatt maradhasson. Ennél nagyobb mértékű felmelegedés visszafordíthatatlan természeti és gazdasági károkat okozhat és minden tizedfoknyi további felmelegedés újabb kockázatokat jelent. A dekarbonizációs – azaz a légkörbe üvegházhatású gázokat juttató tüzelőanyagok leváltását célzó – beruházások üteme azonban elmarad attól, ami a 1,5 fokos felmelegedés szinten tartásához szükséges lenne. Ez az úgynevezett zöld beruházási hiány (a szakirodalomban „net zero investment gap”) elég jelentős: az éves beruházások jelenlegi mértékét nagyjából háromszorosára-hatszorosára kellene növelni a következő évtizedben.
Ehhez képest egyre többször lehet arról hallani, hogy a 1,5-os célkitűzést sok szereplő elérhetetlennek tartja, és a hosszú távú tervezés során a 1,5 fokos kimenetelű forgatókönyveket felváltják a 2-2,5 fokos változatok. Tekintve, hogy már most 1,1 fokos felmelegedésnél tartunk, és a légkörben az üvegházhatású gázok koncentrációja már most is magas – ami folyamatosan kifejti felmelegítő hatását – valóban könnyű elképzelni, hogy az emberiség túllő majd a 1,5 fokon, különösen úgy, hogy a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint a 1,5 fok tartásához nem engedhetnénk meg magunknak további fosszilisalapú beruházásokat. Éppen ezért vannak, akik amellett érvelnek, hogy inkább készüljünk a felmelegedés következményeire, semmint megpróbáljuk azt elkerülni és az a legvalószínűbb, hogy a jelenlegi szabályozási, technológiai feltételek mellett egy 2,5-3,0 Celsius fokos felmelegedés felé tart a világ, a hozzá tartozó katasztrofális következményekkel együtt. Eszerint az érvelés szerint inkább hagyjuk tehát a fékezést, és foglalkozzunk azzal, hogy becsatoljuk a biztonsági övünket és felhúzzuk az ablakot, mielőtt a szakadékba hajtanánk.
A 1,5 fokot tartani viszont nem is olyan költséges, mint sokan gondolják, hiszen lényegében a GDP néhány százalékát kitevő többletberuházásra van szükség a különböző dekarbonizációs megoldások kiépítéséhez, amelyek 70 százalékát a villamosenergia-szektorban kellene megvalósítani (kibocsátásmentes áramtermelésre, hálózatbővítésre és fejlesztésre, az áramhálózat rugalmasságának javítására, ideértve az áramtárolási megoldásokat). A zöld finanszírozási hiány tehát igenis megoldható feladat.
Ezeknek a beruházásoknak jelentős része megtérülő beruházás:
A nemzetközi nagyvállalatokat, köztük ipari kibocsátókat és olajcégeket is képviselő globális szervezet, az Energy Transition Commission friss számítása szerint 2050-ig évente átlagosan 3,5 billió dollárnyi beruházásra lenne szükség a karbonsemleges globális gazdaság kiépítéséhez, amellyel a 1,5 fok tartható lenne. Bár nagy számnak tűnik, ez az összeg a várható globális GDP 1,3 százaléka, ráadásul a beruházásokat javarészt olyan infrastruktúra-fejlesztésekre kellene fordítani, amelyekre akkor is szükség lenne, ha a jelenlegi, fosszilis alapú fejlődési pályánkat szeretnénk fenntartani. Hiszen az áramhálózatok és áramtermelő kapacitások fejlesztése, bővítése, felújítása a gazdaság fosszilis alapú működése mellett is szükséges lesz. Ugyanígy, otthonok és irodaházak az átállástól függetlenül is épülnek, az emberek új autókat vásárolnak, tehát igazából csak arra kellene figyelni, hogy ezek energiahatékony épületek és nulla helyi kibocsátású autók legyenek. Az átmenet során elavulttá váló egyes eszközök miatt nem kell aggódni, a történelemben elég sok elavult termelőeszköz veszítette már el értékét, a lóistállóktól a gőzgépeken át a rozsdaövezetek elhagyott gyárépületeiig elég sok példa akad. Az elsüllyedt költségek veszélye nem kellene, hogy befolyásolja a racionális tervezést.
A recept, amit ehhez követni kell:
Miért tűnik mégis úgy, hogy vesztésre állunk a klímaharcban? Lényegében piaci, intézményi kudarcról beszélhetünk, hiszen bár hosszú távon kedvezőbb és olcsóbb lenne a gyors és azonnali cselekvés, mint a nem cselekvés, a dekarbonizációs beruházásokat és az azokkal járó kiadásokat azonban most kellene felvállalni. Ezzel szemben a nem cselekvés káros következményei nagyrészt később, illetve a világban szétszórtan jelentkeznek.
A fosszilis energia ráadásul élvezi a be nem árazott környezetszennyezési költségekből származó előnyöket és a múltban felépített, és mára már leírt bekerülési költségekből adódó versenyelőnyt. Ehhez vegyük hozzá a kiterjedt és koncentrált érdekek hatalmas lobbierejét – elég csak az OPEC piacbefolyásoló hatására gondolni. Ehhez képest a karbonsemleges megoldásokhoz most kell beruházni, szabályokat alkotni, innoválni, kockáztatni, megszerveződni, infrastruktúrát kiépíteni és a szokásainkat megváltoztatni. Óriási feladat lesz az éves dekarbonizációs beruházásokat 3-6-szorosára növelni a következő években, miközben azok hozadéka távoli és bizonytalan.
Amiben mégis bízhatunk, azok a kedvező technológiai, politikai és gazdasági áttörési pontok, amelyek a rendszerben egymást erősítik és felgyorsíthatják a dekarbonizációs átmenetet, és életben tartják azokat a reményeket, hogy sikerül a felmelegedést 1,5-2 Celsius fok környékén tartani.
Jó példa az ilyen politikai, gazdasági áttörési pontra az ukrajnai háború, amely amellett, hogy átmenetileg növelte ugyan a szénfelhasználást Európában, úgy tűnik, erősítette a politikai, gazdasági elköteleződést a megújulók és az elektrifikáció mellett, hiszen ez egyszerre javítja hosszú távon az energiafüggetlenséget, a külkereskedelmi egyenleget és elhozhatja a tiszta és olcsó energia korát. Ez a törekvés az EU-ban, az Egyesült Államokban és Kínában egyaránt tetten érhető.
A technológiai területen és a gazdaságban várható áttörési pontok azok az egymást erősítő folyamatok, melyek során egyes új technológiák kellően olcsóvá válnak ahhoz, hogy elterjedjenek a piacon, gyártásuk egyre nagyobb mennyiségben történik, ezáltal pedig érvényesülhetnek a mérethozadékban és a tanulási görbében rejlő fejlesztési és költségcsökkentési lehetőségek. Így a termékek tovább javulnak és az áruk tovább csökkenhet. Eközben az új megoldások elterjedésével azok társadalmi elfogadottsága is egyre javul, a befektetők pedig egyre kisebb kockázatot és egyre nagyobb lehetőséget látnak az új technológiában, ami növeli a további beruházások finanszírozási lehetőségeit.
Ezen a technológiai-gazdasági folyamaton már sikeresen átmentek a szél- és naperőművek, amelyek mára a világ nagy részén a legolcsóbb új áramtermelési technológiává léptek elő. A megújulókba, energiahatékonyságba és egyéb dekarbonizációs megoldásokba tavaly már több beruházás történt, mint fosszilis energiába.
Ugyanezen a folyamaton épp most mennek át az akkumulátoros villanyautók, ahol a kezdeti erős szabályozói nyomás következtében felgyorsult a fejlesztés, a termelési költségek csökkentek, a műszaki képességek (mint például hatótávolság) javultak, a kiszolgáló infrastruktúra gyorsan épül, a fogyasztók pedig egyre nyitottabbak az új technológia felé. Mostanra ott tartunk, hogy a kormányzati támogatások egyes országokban már csökkenthetők, miközben a villanyautók piacán túlkereslet tapasztalható. Hamarosan elérhetjük azt a pontot, ahol a tipikus vásárló számára a villanyautó (és villanyteherautó) lesz a költséghatékony választás, ha figyelembe vesszük a teljes élettartamra vetített üzemeltetési, fenntartási költségeket is.
Az áramszektorban a megújulók terjedése és a közlekedésben a villanyautók fejlődése pedig egymást erősíthetik, hiszen minél zöldebb az áram, annál előnyösebb a közlekedés elektrifikációja. Eközben az egyre inkább elterjedő akkumulátoros járműveknek köszönhetően az akkumulátorok ára is csökken, ez pedig elősegíti a szél- és naperőművek ingadozó áramtermelésének kiegyenlítését az akkumulátorok és áramtárolók segítségével. Később akár maguk a villanyautók is az áramhálózat részévé válhatnak és bekapcsolódhatnak az áramtárolásba, így tovább segítik a szél- és naperőművek elterjedését.
Hasonlóképpen, a zöld hidrogén kormányzati támogatása is elindíthat ilyen kedvező mechanizmust. Például az ammóniagyártásban vagy a közlekedésben a zöld hidrogén használatának szabályozói előírása, valamint állami támogatása elindíthatja a zöldhidrogén-gyártó kapacitások kiépítését. Mindez később a mérethatékonyság és a további innovációnak köszönhetően egyre olcsóbbá teszi a zöld hidrogén előállítását, amivel a közlekedés nehezen dekarbonizálható szegmensei (pl. a repülőgépek) mellett az acélgyártás és a mezőgazdaság kibocsátáscsökkentéséhez is hozzájárul. A zöldhidrogén-gyártás elterjedése pedig a hosszú távú áramtárolás lehetőségeit is bővíti, ez pedig ismét visszacsatol a szél- és naperőművek további elterjedéséhez, és idővel kiválthatja az áramhálózat kiegyenlítéséhez használt fosszilisalapú erőműveket. A nagy volumenű zöldhidrogén-termelésnek köszönhetően pedig tovább csökkenhetnek az előállítási költségek és gyorsabban terjedhet a technológia felhasználása.
Ezek a kedvező áttörési pontok megfelelő szabályozói támogatással elindíthatók és gyorsíthatók, és a folyamat során végül gyorsuló ütemben, különösebb gazdasági megrázkódtatás nélkül is megvalósulhat a karbonmentes gazdaság.
Kivéve, ha még azelőtt feladjuk, hogy mindent megpróbáltunk volna.
Világ
Fontos