Az utóbbi években ritka kínálati bőség alakult ki a világrend-piacon, pontosabban a világrendről szóló elmélkedések piacán: 

• Az Egyesült Államok és lojálisabb szövetségesei a “szabályalapú” és/vagy “liberális nemzetközi rend”, leánykori nevén az amerikai/nyugati hegemónia fenntartását hirdetik, és arra próbálják rávenni a világ maradék demokratikus részét, hogy tegyenek hitet a projekt mellett;
• Az amerikai erő relatív csökkenése és az Egyesült Államok és Kína kibékíthetetlennek tűnő nézeteltérései miatt népszerű elképzelés lett, hogy a nyugati hegemónia fenntarthatatlan, a jövő inkább egy új hidegháborúról fog szólni, ahol a “Nyugat” és a “Kelet”, az amerikai és kínai érdekszféra közötti versengés lesz majd a meghatározó;
• Egyes merészebb elképzelések szerint ez a versengés egyértelmű kínai győzelemmel zárul majd, és az amerikai hegemóniát a kínai hegemónia fogja majd felváltani;
• A legvalószínűbb azonban jelenleg az, hogy a fentiek közül egyik verzió sem valósul meg, és egy régi/új hegemónia vagy kétpólusú világrend helyett egy többpólusú (multipoláris) rend alakul majd ki, más szóval kettőnél több hatalmi központ igazgatja majd a nemzetközi politikát és a világgazdaságot.

Hogy ezek a pólusok pontosan hogyan néznek majd ki, illetve hogy a multipoláris renddel jól jár-e a világ lakossága, az ugyanakkor hosszú ideje vitatott kérdés. 

A nyugati hegemónia kedvelői szerint a liberális rend fenntartása a cél, a fejlődő világ pártfogói szerint viszont természetes és üdvözlendő dolog, hogy a világ nagyobb része is beleszólást kaphat a globális ügyek egyengetésébe. Megint mások szerint azonban ez fejetlenséget és jogfosztást szül majd, és még a hidegháború is jobb verzió, mint egy széttartó, többpólusú világ.

Visszasírják a koncertet

A nemzetközi politika strukturális magyarázatainak évtizedek óta visszatérő kérdése, hogy melyik rendszer stabilabb. A “klasszikus realizmus” képviselői, például Hans Morgenthau számára a többpólusú rendszer volt a kívánatos, ahol a nagyhatalmak rugalmasabban és hatásosabban képesek ellensúlyozni és féken tartani egymást. A “jó” multipolaritás egyik visszatérő példája a hosszú 19. század európai koncertrendszere, ahol az öt európai birodalom –  a francia, a brit, a porosz/német, az osztrák-magyar és az orosz – relatíve világos játékszabályok mellett, változó szövetségi rendszerekben próbálta biztosítani, hogy senki ne szerezhessen hegemón hatalmat a kontinens felett – ez pedig a korábbi korokhoz képest kevesebb és kevésbé pusztító nagyhatalmi háborúval járt. 

Lenin és követői később az amerikai akadémiai szférában is népszerűvé vált megfejtése ezzel szemben az volt, hogy a hosszú 19. század relatív békéjét nem a koncertrendszer okozta, hanem az, hogy az európai birodalmak a gyarmatosítással voltak elfoglalva, és a világ többi részének leigázása, lemészárlása és gazdasági kizsákmányolása miatt nem voltak ráutalva, hogy megpróbálják megszerezni egymás európai érdekszféráit.

A strukturális realizmus sem hisz benne, hogy a többpólusú rendszer egyensúlyt biztosít. Az 1970-es években Kenneth Waltz nyomán domináns nézetté vált, hogy a hidegháború kétpólusú világa, az egyértelmű és áthatolhatatlan blokkok és a kölcsönösen biztosított nukleáris megsemmisítés réme egy jóval stabilabb nemzetközi rendszert teremtett, mint az instabil szövetségek miatt kiszámíthatatlan viszonyokhoz vezető, világháborúba torkolló multipoláris időszakok. E nézetnek később is akadtak prominens követői, például az ukrajnai háború során a NATO-t ekéző megszólalásai miatt széles körben ismertté vált John Mearsheimer.

Egy másik verzió, a hegemón stabilitás elmélete szintén az 1970-es években Charles Kindleberger munkásságából nőtt ki, aki az 1929-es pénzügyi válságot kutatta. Kindleberger tézise, hogy a második világháború katasztrófája a válságból, illetve a világgazdaság blokkosodásából fakadt, a válság és a blokkosodás pedig a brit hegemónia megtöréséből és a globális hatalom fragmentációjából. Kindleberger és követői szerint a világgazdaság és globális politika stabilitásának feltétele, hogy legyen egy hegemón állam, amely hajlandó vállalni a rend fenntartásának katonai és pénzügyi költségeit, kulcsvalutát biztosít és végső hitelezőként jár el – ennek híján káosz és regionális hatalmak közti pusztító vetélkedés jön. 

Ezt a verziót Leninhez hasonlóan a későbbi korok marxista teoretikusai sem nagyon kedvelték: a dependencia-elméletek és világrendszer-elméletek szerint a nyugati hegemónia nem a rend és stabilitás fenntartását, hanem a periféria kizsákmányolását szolgálta. Az 1990-es évek után erőre kapott posztmarxista kritikai elméletek pedig azt is elővették, hogy a brit és amerikai hegemóniának tulajdonított jótékony dolgok mögött egy erősen rasszista és férfiközpontú felfogás állt, amely a civilizáltságot és rendet a fehér elit patriarchátusának érdekei mentén határozta meg. De az elmélet konceptuális és empirikus állításai még ettől eltekintve sem igazán állnak meg.

Ennek ellenére a hegemónia jelentette stabilitás nem csak az amerikai gondolkodást hatja át. Kína felemelkedésével manapság egyre nagyobb akadémiai figyelmet kap a kínai birodalom 19 század előtti ázsiai hegemóniája. Az amerikaiakhoz hasonlóan egyes kínai teoretikusok is úgy tekintenek erre az időszakra, mint hogy Kína nagylelkűen megosztotta kulturális és tudományos eredményeit a hálás ázsiai klienseivel, és így békés és kiegyensúlyozott nemzetközi rendet teremtett.  

A poszt-hegemónikus gondolkodás szintén évtizedes múltra tekint vissza, a nemzetközi kapcsolatok egyik legtöbbet hivatkozott elméleti műve, Robert Keohane A hegemónia után című könyve például 1984-ben született, és azt pedzegette, hogy az újonnan felemelkedett európai és ázsiai gazdaságok közös érdekei miatt az amerikai hegemóniát követően is fennmarad majd a második világháború után kialakított liberális nemzetközi rend. Keohane és követői, például napjainkban a liberális rend fő evangelistájává vált John Ikenberry szerint tehát a stabilitás alapja nem a hatalom eloszlása, hanem a nemzetközi játékszabályok (jogi rezsimek) érdekalapú elfogadása. Az érdekalapú megközelítések bírálatából kinőtt konstruktivista megfejtések viszont azt hozták fel, hogy ezek a rendek, rendszerek és érdekek nem objektív dolgok, hanem egyes államok, társadalmak, politikai elitek saját eszmei és elvi megfontolásaik mentén fogalmazzák meg magukat, más szóval más történelmi és kulturális hátterű országok (de akár egymást követő amerikai elnökök) is máshogy viszonyulnak a rend kérdéséhez. 

Névleg feltörekvők, a gyakorlatban nem nagyon

Az alapvető elméleti viták azt is erősen meghatározzák, hogy ki mit vár a jövőtől. 

• A hidegháború-barát Mearsheimer szerint például az Egyesült Államoknak és Európának békét kell kötnie Oroszországgal, és egyesült erővel kell szembefordulniuk Kínával, mert a fő érdekük Kína feltartóztatása és a kínai hegemónia megakadályozása.
• A liberális rend rajongói, mint Joseph Nye vagy Ikenberry ezzel szemben a hatalom fragmentációjának veszélyeit hangsúlyozzák, és azt tartják a fő problémának, hogy a liberalizmus belpolitikai, társadalmi és gazdasági pillérei a nyugati világban megtörtek, az Egyesült Államok politikai elitje is kiábrándult a liberális rendből, és nem hajlandó azt fenntartani.
• A nem nyugati világ (egyes körökben kissé sután “globális Dél” néven összefoglalt) szereplői ezzel szemben a nemzetközi kapcsolatok számukra előnyös “demokratizálásaként” tekintenek a folyamatra, és egyesek már azt pedzegetik, hogy visszatér a hidegháború idejének harmadik blokkja, az el nem kötelezettek mozgalma, akik se Kínával, se a Nyugattal nem paktálnak le. 

A kérdés persze, hogy a gyakorlatban hogyan néz majd ki ez a multipolaritás. Az egyik probléma, hogy a nyugat relatív erejének csökkenése nem jelenti, hogy a Kínán túli világ valóban megerősödött volna. 2021-ben a multipoláris világrend két hangos proponense, Brazília és Oroszország részesedése a globális GDP-ből nem érte el egyenként a 2 százalékot. Az erőviszonyokat jelzi, hogy a 200 milliós Brazília GDP-je alig volt magasabb mint a 25 milliós Ausztráliáé, és elmaradt a 38 milliós Kanadától. Hasonlóképpen Spanyolország gazdaságilag erősebb mint a feltörekvő világ két nagy ígérete, a 130 milliós Mexikó vagy a 270 milliós Indonézia. Ez egyszerre jelzi a feltörekvő országok hatalmas potenciálját, valamint azt is, hogy ezen potenciális beteljesítése nem egyszerű és biztosra vehető dolog:

Brazília, az arab világ vagy a szubszaharai Afrika részesedése a globális GDP-ből az 1970-es években magasabb volt, mint ma.

A másik potenciális probléma a nyugati hegemónia megdöntésével, hogy a változó ütemben felemelkedő gazdaságok nem alkotnak egy egységes csoportot, számos kérdésben nincs köztük érdekközösség, kezdve az indiai–kínai határvillongásoktól a nyersanyagexportőrök és -importőrök közti érdekellentéteken át a külföldi befektetésekért és tőkéért egymással versengő iparosodó országok közti játszmákig.  A harmadik pedig az, hogy az új rend alapjait nem tudják maguk lerakni: Kína ugyan az utóbbi években igyekezett beruházásokkal, új nemzetközi intézmények létrehozásával és a globális Dél érdekeinek retorikai képviseletével a folyamat élére állni, de az utóbbi évek adósságválságai a kínai befolyás és nagylelkűség határait, a Kína és a szegény országok közti érdekellentéteket és a nyugat elengedhetetlen pénzügyi és gazdasági szerepét is megmutatták.

Multiplex

Egy, az ukrajnai háborúval és általában véve a nyugati világgal kapcsolatos globális attitűdöket vizsgáló felméréssel kapcsolatban Timothy Garton Ash oxfordi professzor, Ivan Krastev világmagyarázó politológus és Mark Leonard, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű berlini agytröszt vezetője úgy vélte, hogy a jövő nem a “Kelet és Nyugat” vagy az autokráciák és demokráciák szembenállásáról fog szólni, a felemelkedő középhatalmak, mint India, Törökország vagy Brazília autonóm, önérdekkövető szereplők, amelyek bizonyos kérdésekben és helyzetekben hajlandóak együttműködni a nyugati világgal, más kérdésekben viszont nem. Ezek a feltörekvő országok szerintük sem alkotnak egy koherens csoportot a világban, nincs közös ideológiájuk, érdekeik gyakran egymáséval is ellentétesek. 

Ugyanakkor felemelkedésük megnehezíti az ukrajnai háború során egységesebbé vált „Nyugat” dolgát egy egyre inkább megosztott „poszt-nyugati” világrendben, és rákényszeríti a nyugati világot, hogy az eddigi világrend védelme helyett velük partnerségben próbáljon egy újat létrehozni. Egyes indiai elemzők “aszimmetrikus multipolaritás” néven hasonló gondolatokat pedzegetnek: szerintük a Kínával szembeni érdekellentétek miatt a feltörekvő világ nem alkot majd egy diszkrét csoportot, és a nyugati világ ereje továbbra is megkerülhetetlen marad; ám a világpolitika Nyugat-központusága csökken majd.

A délkelet-ázsiai nemzetközi kapcsolatok kiemelkedő teoretikusa, Amitav Acharya egy korábbi tanulmányában azt állítja, a “liberális hegemóniát” nem egy szimpla többpólusú világrend váltja majd fel, hanem egy, a második világháború előtti többpólusú világtól nagyon eltérő “multiplex világ”, ahol többfajta modernitás lesz kénytelen egymás mellett élni. 

Acharya szerint ez egy politikailag és kulturálisan sokszínű, de gazdaságilag és a nemzetközi intézményrendszer szempontjából összekötött világ lesz, ahol a globalizáció és a liberális eszmék és intézmények fennmaradnak, de a gazdasági folyamatokban jóval nagyobb szerepe lesz a “dél-dél” kapcsolatoknak, az az fejlődő világon belüli kereskedelmi és pénzügyi összefonódásoknak; a liberális politikai elveknek és a hagyományos nyugati nemzetközi intézményeknek, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank vagy az ENSZ pedig meg kell majd osztaniuk a teret más elvekkel és más jellegű intézményekkel, különösen a kínai vezetéssel alakuló új formális és informális intézményekkel. Ez nem egy egységes világrend lesz, hanem az egymással összefonódó – vagy versengő – nemzetközi rendek és globalizációs formák összessége.   

Nem kell félni tőle

Merőben eltérő elemzési keretben, de sok szempontból hasonló következtetésre jut Stephen Walt, az államközi politikára az együttműködést sem kizáró ádáz hatalmi harcként tekintő defenzív realizmus nevű paradigma egyik vezető alakja és a hidegháború utáni amerikai külpolitika egyik leghevesebb bírálója. 

Szerinte két reális lehetőség látszik: vagy a kétpólusú világ, amerikai és kínai vezetésű táborokkal; vagy egy egyenlőtlen multipoláris rend, ahol az Egyesült Államok elveszti primátusát, de mégis első marad a nem teljesen egyenlő nagyhatalmak (Kína, India, Oroszország és mások) között. 

Walt szerint ez utóbbi nem lenne egy rossz helyzet Amerika számára. Az amerikai hegemónia időszaka valójában nem volt különösen jó sem az Egyesült Államok, és főleg nem az Egyesült Államok által feldúlt országok számára: a periódust olyan súlyos katasztrófák és baklövések jellemezték, mint a 2001 szeptember 11-i terrortámadások, az arra válaszul kezdett, drága és kudarcos iraki és afganisztáni háború, az elhibázott rezsimváltások, az amerikai belpolitikát populista irányba terelő 2008-as válság és az amerikai külpolitika hibái segítségével felkapaszkodó Kína megerősödése. 

Ez Walt és elvtársai szerint abból fakad, hogy egy hegemón hatalommal szemben az egyetlen korlát az adott állam önuralma, az Egyesült Államok pedig hagyományosan híján van ennek. Ebből fakadóan az amerikai külpolitika józanságának is jót fog majd tenni, ha Amerika nem tud majd bármit megtenni, de közben nem is neki kell majd rendet tartania a világ minden szegletében, hanem – jó esetben – Európa, India vagy Japán is tevékenyebb részt vállal majd a nemzetközi rend fenntartásában és a kínai ambíciók mérséklésében.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkOrbán Viktor és a fél világ csodálja őket, de népesedésben, nyugdíjban és boldogságban utolsókA Magyarországon is példaországként emlegetett Dél-Korea a növekedés mellett sok negatív csúcsot is tart, a születések, öngyilkosságok, boldogtalanság, az időskori szegénység és a nemek közti egyenlőtlenség terén is.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkElrettentés, megaláztatás vagy kompromisszum: népszerű, de vitatott párhuzam Ukrajnával a kubai rakétaválságAz ukrajnai háborúval kapcsolatos orosz atomfenyegetés hitelességét a történelem eddigi egyetlen nagyhatalmi nukleáris válságának tanulságai alapján is nehéz megítélni, bár vannak párhuzamok 1962 és 2023 között.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ egyesült államok Európai Unió geopolitika Kína külpolitika Olvasson tovább a kategóriában