Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. április 18. 04:34 Világ

Elrettentés, megaláztatás vagy kompromisszum: népszerű, de vitatott párhuzam Ukrajnával a kubai rakétaválság

Az ukrajnai válság a hidegháború számos más elfeledett(nek hitt) jelensége mellett az atomfegyverekkel való fenyegetést is visszahozta a nemzetközi politikába. Moszkva a háború kitörése óta felfüggesztette az utolsó amerikai–orosz atomfegyver-korlátozási egyezményt, a START nevű szerződést*A START a stratégiai atomfegyverek számának korlátozásáról, illetve a másik fél atomarzenáljának ellenőrzéséről szól, és legutóbb hetekkel az ukrajnai invázió előtt, 2022 januárjában újították meg. Oroszország februárban közölte, hogy felfüggeszti a paktum által előírt információmegosztást, de a fegyverkorlátozási szintet betartja. 
2019-ben Donald Trump alatt az Egyesült Államok is felmondta a közepes hatótávolságú atomfegyverek korlátozásáról szóló INF-egyezményt, arra hivatkozva, hogy Oroszország amúgy sem tartja be azt.
; bejelentette, hogy atomfegyvereket telepít Belarusz területére; a rezsim különböző figurái pedig időről-időre belengetik, hogy a tűzzel játszik, aki az atomhatalom Oroszországgal húz ujjat. 

Ezen jelzések, valamint az orosz offenzíva kifulladása és az Ukrajnának nyújtott nyugati segítség miatt nyugati fővárosokban, Orbán Viktor miniszterelnök jósdájában és elemzői körökben is visszatérő kérdés, hogy mennyire valós veszély az orosz atomfenyegetés, Vlagyimir Putyin orosz elnök egy végleg szorult helyzetben hajlandó lenne-e atomcsapást mérni Ukrajnára vagy az Ukrajnát támogató országokra. 

Ennek esélyét jelenleg a téma nagyjából minden komoly szakértője teljesen elhanyagolhatónak tartja. Ugyanakkor a nukleáris eszkaláció előrejelzését erősen nehezíti, hogy a kérdés nagyrészt csak elméleti síkon ismert. Az emberiség szerencséjére két atomhatalom még sosem vetett be egymás ellen nukleáris fegyvert, és a nukleáris fenyegetés eddigi egyetlen melegebb epizódja, a kubai rakétaválság sem jelent egyenes történelmi párhuzamot a jelenlegi helyzetre – bár egyes szerzők szerint bőven vannak hasonlóságok.

Racionalitás vs. politikai döntéshozatal

A kubai rakétaválság 1962 októberében “tört ki”, amikor egy amerikai kémrepülőgép felfedezte, hogy a Szovjetunió közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat telepített Kubába, 140 kilométerre az amerikai partoktól. A történet közvetlen előzménye, hogy az Egyesült Államok egy évvel korábban maga is közepes hatótávolságú rakétarendszereket telepített Törökországba és Olaszországba, Kubában pedig az amerikai szolgálatok által finanszírozott kubai emigránsok kíséreltek meg hatalomátvételt a gyorsan meghiúsult disznó-öbölbeli invázió során

A válság klasszikus magyarázata, hogy Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár részben Kuba védelme érdekében, részben az amerikai rakétatelepítéseket ellensúlyozandó döntött arról, hogy rakétákat telepít Kubába (az egyéb faktorok között a Nyugat-Berlin feletti uralom kérdése és a szovjet–kínai elhidegülés is szerepet játszott a lépésben). Ezt október 14-én szúrta ki egy amerikai felderítőgép, amelyet követően John F. Kennedy amerikai elnök – különböző diplomáciai és katonai opciók áttárgyalása után – tengeri blokád alá vonta a szigetet a rakéták Kubába szállításának megakadályozása végett. Tizenhárom nap alkudozás és fenyegetőzés után végül a szovjetek hajlandóak voltak feladni a tervet, cserébe az Egyesült Államok egy titkos megállapodás keretében kivonta rakétáit Törökországból, és nyilvánosan vállalta, hogy nem támadja meg Kubát.    

Nem ez volt a hidegháború egyetlen meleg helyzete, de általában úgy szokás tekinteni a válságra, mint amikor az emberiség a legközelebb állt az atomháborúhoz. Emiatt a kubai rakétaválság azóta is az atomfegyverekkel való fenyegetés legtöbbet tárgyalt epizódja, amelynek vélt tanulságait Joe Biden amerikai elnöktől kismillió elemzőig és akadémikusig az ukrajnai helyzetre is sokan próbálják alkalmazni

Ezt nagyban nehezíti, hogy a válság pontos anatómiája jó ideje vitatott. Az első klasszikus megoldási kísérlet Graham Allison, a Harvard – manapság a hatalmi átmenet egy erősen megkérdőjelezhető, thuküdidészi csapda névre keresztelt elméletének szerzőjeként ismert – tanárának nevéhez fűződik, aki 1971-ben megjelent (és 1999-ben az új információk alapján frissített) könyvében három különböző elemzési keretet húzott rá a rakétaválságra: 

  1. A racionális cselekvésre építő elképzelés szerint a szovjet vezetés az amerikai rakétatelepítések és Kuba fenyegetettsége miatt, az erőviszonyok kiegyenlítése érdekében akart rakétákat telepíteni a szigetre; ám az amerikai fenyegetés miatt a potenciális atomháborút elkerülendő kénytelenek voltak visszavonulót fújni.
  2. Az államszervezet működését elemző megközelítés szerint a válság lefolyását és a döntéseket alapvetően befolyásolták az amerikai és a szovjet államszervezet korlátai: a szovjetek nem rendelkeztek a megfelelő tapasztalattal a külföldi rakétatelepítések elfedésére (ezért vette észre a készülődést a CIA); az amerikaiak nem bíztak eléggé a légierőben a rakétatelepítés kiiktatását illetően (ezért döntöttek a tengeri blokád mellett); a szovjet vezetésnek pedig nem volt válságforgatókönyve az amerikai fenyegetésre – ezért bepánikoltak, és kénytelenek voltak visszavonulni.
  3. A politikai döntéshozatal realitásaiból kiinduló nézet szerint Hruscsov és Kennedy döntéseit alapvetően meghatározta, hogy milyen politikai rendszer, milyen tanácsadói kör és milyen belpolitikai nyomás nehezedett rájuk, eszerint Kennedy keményvonalas környezete és a közelgő választások miatt kénytelen volt kemény és látványos választ adni.   

Allison tézisének a lényege az volt, hogy a “kölcsönösen biztosított megsemmisítés” – azaz hogy két atomhatalom képes percek alatt porig rombolni egymást, emiatt kerülik a konfrontációt – nem tekinthető a nemzetközi politika kőbe vésett törvényének, és a politikai döntéshozatal és az államszervezet működése, illetve az azokban kódolt félreértések és hibák folyományaként az irracionális döntések és akár egy “öngyilkos” atomcsapás megindítása is elképzelhető. Hozzá hasonlóan a politika pszichológián alapuló későbbi elemzések is arra jutottak, hogy a nukleáris döntéshozatalban nem lehet elkerülni az irracionalitás veszélyét.

Thomas Schelling, az Allison által bírált racionális játékelméleti modell közgazdasági Nobel-emlékdíjas megalkotója ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az atomfegyegetés a kölcsönösen biztosított megsemmisülés terhe mellett is lehet hiteles. A felfokozott helyzetekben megnő az esélye, hogy egy kisebb, váratlan és akár véletlen incidens (például egy téves riasztás vagy kommunikációs félreértés) gyors eszkalációhoz vezet. Az ilyen helyzetekben az a fél kerül előnybe, amely nagyobb kockázattűrést tanúsít az instabil helyzetben – az ukrajnai háború során tanusított orosz hangnem is vélhetően ennek szól.

Schelling később azt is felhozta, hogy a kölcsönös elrettentés mellett az atomfegyver-használatra vonatkozó társadalmi tabu is a fegyverek használata ellen szól, bár az minimum vitatott, hogy ez mennyiben fogja vissza az autokratikusabb vezetőket.

Nem tudták, milyen veszélyes volt

Két évtizeddel Allison után hasonlóan aggasztó konklúzióra jutott a hidegháború vége felé indított, és a Szovjetunió felbomlása után véget ért amerikai–kubai–orosz konferenciasorozat, amely a válság hátterének mélyebb feltárást célozta. Ekkor derült ki például, hogy a válság idején már Kubában voltak szovjet taktikai (rövid hatótávolságú és a stratégiai atomfegyverekhez képest kisebb pusztítóerővel bíró) atomfegyverek, és 43 ezer szovjet katonai is – miközben az esetleges katonai csapás latolgatása során a CIA csak 10 ezerre taksálta a kubai orosz erők létszámát. Az pedig csak az ezredforduló után derült ki, hogy a szovjet parancsnokok egy amerikai támadás esetére felhatalmazást kaptak a taktikai atomfegyverek használatára is. 

A másik oldalt is hasonló tévképzetek vezérelték: a szovjet fél nem tartott az amerikai nukleáris ellencsapástól, azaz jelentősen alulértékelte, hogy mennyire veszélyes játékba kezdett. 

A válság kulcsát az irracionalitásban látó elemzésekhez csatlakozik Szergej Radcsenko és Vlagyiszlav Zubok, a John’s Hopkins és London School of Economics történésze. Ők a titkosítás alól nemrég feloldott orosz levéltári dokumentumok alapján azt írták, hogy a Hruscsov döntése mögött nem egy jól kitervelt reálpolitikai stratégia volt, a Kremlt inkább a hübrisz és a nagyhatalmi “megaláztatás” elkerülésének vágya motiválta; a megvalósítás pedig tele volt baklövésekkel, miután a katonai vezetés igyekezett homályban tartani a politikai döntéshozókat arról, hogy irreális elvárásokat támasztottak velük szemben. 

Ezek a jelenségek szerintük az ukrajnai invázióval kapcsolatos döntéshozatalt is meghatározták: Putyin atomfenyegetéseit is a megaláztatás elkerülésének vágya vezérli, és az ő eredeti baklövésében is nagy szerepet játszott, hogy nem volt, aki ellentartson irreális elképzeléseinek. 

Amerikai légi felvétel a kubai létesítményekről 1962 októberéből. A szovjet vezetés úgy gondolta, hogy a pálmafák majd elrejtik a rakétákat az amerikai kémrepülők elől. (HO / AFP)

Allison tavalyi cikke szerint a kubai rakétaválság egyik fő tanulsága a mostani helyzetre nézve, hogy ha két atomhatalom csapatai közvetlen konfrontációba kerülnek, akkor meglepően gyorsan atomháború tornácán találhatják magukat, ahogy Kuba esetében történt. Ez Ukrajna esetében azonban (eddig) nem jött el: az Egyesült Államok és más NATO-tagállamok csapatai nem szálltak be közvetlenül a háborúba, és az Ukrajnának nyújtott nyugati fegyverszállítások ellenére Oroszország is tartózkodott a NATO-val való közvetlen katonai konfrontációtól (bár egyes esetekben a szerencse is kellett ehhez).

A másik meglátása Kennedy nyomán, hogy a nagyhatalmaknak el kell kerülniük, hogy ellenfelüknek a megalázó vereség vagy az atomháború maradjon csak opcióként. 1962-ben John F. Kennedy hajlandó volt mérsékelt stratégiai jelentőségű, de politikailag  eladható engedményeket tenni Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár felé, és Allison szerint a mostani helyzetben is egy hasonló lépés lenne a megoldás kulcsa. 

A keményvonalasabb amerikai szerzők ezzel szemben attól tartanak, hogy ha Joe Biden kormánya nem viszonozza az orosz fenyegetéseket, azzal növeli Putyin eszkalációs étvágyát, és ezzel egy katasztrofális támadás esélyét. Scott Sagan, a Stanford Egyetem professzora szerint ugyanakkor pont hogy óvakodni kell az olyan fenyegetésektől, amelyeket aztán nem hajlandó betartani az adott állam: a kubai rakétaválság egyik rákfenéje szerinte az volt, hogy Kennedy 1962 szeptemberében belpolitikai okokból súlyos ellenlépéseket ígért be – majd egy hónapra rá már arra panaszkodott zárt ajtók mögött, hogy inkább azt kellett volna mondania, nem törődik az orosz rakétákkal. Az amerikai elnök ugyanis valójában nem akart eszkalációt, de közben attól is tartott, hogy ha nem váltja be korábbi fenyegetését, azzal gyengíti Amerika helyzetét, így korábbi nyilatkozataival saját magát hozta lépéskényszerbe.

Sagan ugyanakkor azt is kiemeli, hogy a kubai válságot veszélyessé tevő körülmények közül ma sok nem releváns: az orosz parancsnokok ismereteink szerint nincsenek felhatalmazva atomfegyver indítására; Putyin fenyegetései ellenére az oroszok nem mutatnak semmiféle különleges nukleáris aktivitást; az Egyesült Államok nem ment bele a retorikai adok-kapokba; és korábbi gyakorlatok során az amerikai vezetők egy NATO-tag állam katonai bázisa elleni taktikai atomcsapás esetén sem mértek válaszként atomcsapást Oroszországra, hanem konvencionális megtorlással vagy Belarusz elleni támadással reagáltak, azaz

a jelek szerint Washingtonban elég magas a toleranciaszint az atomfegyver-használatot illetően.

Kiút, de hova?

Biden számára a hírek szerint a kubai rakétaválság tanulsága szintén az, hogy olyan kiutat kell adni Putyin számára a válságból, amelyen az orosz elnök komolyabb belpolitikai- és presztízsveszteség nélkül távozhat Ukrajnából. 

A kérdés persze, hogy a jelen helyzetben hogyan nézne ki a kiút, illetve hogy egyáltalán érdekli-e Putyint egy olyan alku, ahol minimális nyereségeket tud felmutatni egy pusztító háború után. Az orosz elnök mindenesetre a kubai rakétaválságra vonatkozó párhuzamokat illetően sem ért egyet Bidennel. “Nem tudom Hruscsov helyébe képzelni magam” – mondta tavaly októberben, amikor a válság hatvanadik évfordulóján a helyzet áthallásairól kérdezték.

Timothy Naftali, a New York-i Egyetem tanára és a kubai rakétaválság kutatója szerint míg az amerikai gondolkodásban a kubai válság megoldásának kulcsa a háború elkerülésének vágya és a mindkét fél számára arcvesztést lehetővé tevő kiútkeresés volt, addig a szovjet vezetés számára a dolog egy megalázó megfutamodás volt az Egyesült Államok előtt, amely Hruscsov két évvel későbbi bukásához is hozzájárult. Azaz míg Biden számára a kubai válság tanulsága a politikai alku sikere, addig Putyin számára az eset a szovjet vezetés gyengeségének a jele. 

Naftali szerint 1962-ben eleve nem a politikai alku, hanem a szovjet vezetés megtorlástól való félelme jelentette a kiútat: Hruscsov úgy ítélte meg, hogy kisebb bukás számára feladni a kubai terveit, mint megkockáztatni egy amerikai katonai csapást. Ám Putyin Ukrajnában sokkal messzebbre ment és emiatt sokkal nehezebben tudna komolyabb acrvesztés nélkül kijönni a helyzetből, mint annak idején a szovjet pártőtitkár – írta a történész. Scott Sagan pedig hozzá hasonlóan úgy vélte: ahogy 1962-ben Kennedy, most Putyin manőverezte magát csapdába fenyegetéseivel, és nem látszik annak jele, hogy ki akarna jönni ebből. 

Radcsenko és Zubok Naftalival szemben azt írta, hogy a szovjet fél a kubai rakétaválságot eleinte egyáltalán nem stratégiai kudarcként könyvelte el, hanem egy ravasz trükként, ami kis híján be is jött. Csak az 1980-as években, Mihail Gorbacsov lazuló szovjet rendszerében, az amerikai szakirodalom hatására merült fel, hogy a kubai válság egy elfogadhatatlanul veszélyes kaland volt. Zubok szerint a mostani helyzet veszélyét pont az jelenti, hogy míg Washingtonban a kubai tanulságok alapján mindenképpen el akarják kerülni, hogy ismét egy hasonlóan forró helyzetben találják magukat, Moszkvában nem feltétlenül tartják veszélyesnek a fenyegetőzést.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ atomfegyver atomháború nukleáris fegyver orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Oroszország vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Hajdu Miklós
2024. május 22. 13:14 Világ

Nem biztos, hogy jó ötlet megvámolni a kínai autókat Európában

Kína az európai autógyártók harmadik legfontosabb külpiaca, de veszélybe kerülhet az elérése, ha vámháború bontakozik ki a két térség között.

Mészáros R. Tamás
2024. május 22. 05:13 Pénz, Világ

Egyre többen védelmezik a készpénzt, már csak az a kérdés, ki ellen

Magyarországra a Mi Hazánk hozta be, de sok más országban is téma a készpénzhez való jog védelme.

Torontáli Zoltán
2024. május 21. 16:34 Élet, Világ

Nem sietik el a boltokban használt vékony műanyag zacskók betiltását

Az Európai Unió tesz egy nagy lépést a műanyag hulladék csökkentése érdekében, de nagyon lassan és sok szempontból kritizált módon.

Fontos

Torontáli Zoltán
2024. május 23. 05:07 Tech, Vállalat

Három magyar élelmiszerboltlánc kezd kísérletezni a személyzet nélküli nyitva tartással

Nagy az óvatoskodás a témában, mert az indulás erősen kísérleti jellegű lesz.

Váczi István
2024. május 22. 17:06 Közélet, Pénz

Jó üzlet Magyarországnak a kínai hitel? Nagyot lódított Lázár János

Lehet, hogy az autópályák szépen termelik a bevételeket, de attól még nem lesz jobb üzlet a vasúti fuvarozás - márpedig kínai kölcsönből idehaza vasút épül.

Torontáli Zoltán
2024. május 21. 13:03 Közélet, Pénz

Megint romolhat az életszínvonal, ha háttérbe szorul az infláció féken tartása

Egy friss elemzés szerint átmeneti javulásban lehetünk, a választások után középtávon könnyen visszatérhet a mostaninál magasabb infláció.