A hazai közbeszéd egy visszatérő toposza, hogy a külföldi működőtőkére alapozott gazdasági felzárkózás zsákutca, vagy legalábbis egy bizonyos ponton túl elégtelen a fejlett országgá váláshoz, ez csak az “ázsiai” példa szerint “nemzeti bajnokok”, azaz hazai tulajdonban lévő, versenyképes ipari vállalatok állami támogatással való felemelése által lehetséges.
A nemzeti bajnokok (és az azok élén álló nemzeti tőkésréteg) kitermelése mellett számos érv szól: a külföldi tőkével szemben a világpiacon is versenyképes nemzeti bajnokok több nagyobb hozzáadott értékű, jobban fizető munkakört hoznak létre hazájukban, serkentik a hazai innovációt, a nyereségük nagyobb hányadát hozzák haza vagy tartják otthon, amiből több beruházás születhet és az állam külső egyenlege is javul.
Emiatt a hazai ipar kitermelésére törekvő, és ennek érdekében a gazdaság irányításába tevékenyen belenyúló “fejlesztő állam” tézise már legalább az 1980-as évek óta a politikai gazdaságtan egyik visszatérő slágertémája – mostanság már a korábban az iparpolitikát élesen elítélő Nemzetközi Valutaalap (IMF) elemzései között is találni a stratégiát támogató hangokat.
Az utóbbi években azonban még az iparpolitika korábbi támogatói között is akadtak olyanok, akik szerint a régi recept ma már nehezen alkalmazható, és a siker forrása változóban van.
A nemzeti bajnokok és a hazai tőkésosztály kitermelésével szemben régi bírálat, hogy jellemzően néhány olyan kelet-ázsiai országra fókuszál, amelyek egyedi geopolitikai és külgazdasági körülmények között váltak fejletté, és a nemzetközi helyzet változása és/vagy az eltérő politikai és társadalmi intézmények hatása miatt példájukat már az ázsiai másodvonal sem tudta követni.
Japán és Dél-Korea külföldi tőkebeármalás nélkül, nagyrészt hazai forrásokból, ám az Egyesült Államok hathatós pénzügyi segítségével és az amerikai piachoz való féloldalas hozzáféréssel fejlődött fel. Ezzel szemben a külföldi tőke már Tajvan esetében is fontosabb szerepet játszott a fejlődés beindulásában, míg Malajzia, Thaiföld, Indonézia vagy a Fülöp-szigetek esetében a nemzeti bajnokok kitermelésére tett kísérletek elbuktak, és nem tudták reprodukálni a hazai tőkésekre felhúzott “ázsiai csodát”.
Kínára manapság egyesek a nemzeti tőkésítés mintaországaként hivatkoznak, ám valójában a külföldi tőkebeáramlás Kínába jóval magasabb, mint Japán vagy Dél-Korea esetében volt. A nyugati és ázsiai vállalatok gyárai és az azok köré kiépült kínai beszállítói láncok központi szerepet játszottak a “kínai csoda” első három évtizedében, ezzel szemben az iparpolitikai módszerek relatíve frissek, az elmúlt egy-másfél évtizedben jelentek meg, és hatékonyságuk a kevés empirikus kutatás alapján eleve nem bizonyított. (A gazdasági csodaként említett Hongkong és Szingapúr eleve más tészta, hiszen stratégiai lokációját kihasználó kereskedelmi és pénzügyi gócpontokról, a nemzetközi adóelkerülés fellegvárairól van szó, ahol a külföldi tőkebeáramlás aránya messze veri bármelyik FDI-függő feltörekvő országét.)
Egyesek ezt az eltérő belső körülményekkel magyarázzák, például azzal, hogy a kis- és középbirtokosok között relatíve egyenlő versenyhelyzetet teremtő északkelet-ázsiai földreformokkal szemben Délkelet-Ázsiában a nagybirtokosok fölözték le a mezőgazdasági többletet, tőlük viszont idegen volt a verseny és kevésbé voltak érdekeltek az innovációban és a reformokban. Emellett az állami bürokrácia gyengébb tudásszintje, az etnikai és területi sokszínűség, eltérő kulturális mintázatok is előkerülnek a jellemzően gyenge empirikus lábakon álló elméletek között.
A magyarázatok egy másik csokra a külső tényezőkkel foglalkozik. Csang Hadzsun, a Cambridge-i Egyetem dél-koreai közgazdászának régi elmélete, hogy a fejlett világ ugyanúgy iparpolitikával és merkantilizmussal lett gazdag, mint később Ázsia, de utána “kirúgta maga alól a létrát”. Ahogy az első feltörekvő ázsiai gazdaságok az Egyesült Államok és Európa technológiai riválisává váltak, elkezdték korlátozni a nyugati piacokhoz és főleg a szellemi tulajdonjogokhoz való hozzáférésüket, igyekeztek ellehetetleníteni az iparpolitikai lépéseket, és a “washingtoni konszenzus” liberalizációs és deregulációs programjának keretében megnyittatták a gyengébb fejlődő gazdaságokat erőfölényben lévő hazai vállalataik előtt. Csang szerint ugyanakkor a sikeres felzárkózáshoz a külföldi működőtőke (FDI) kizárása és a hazai tőke felemelése kell.
Kevésbé lánglelkű tavalyi elemzésében hasonló eredményre jut Dani Rodrik és szerzőtársai, akik szerint az ázsiai recept két okból nem releváns felzárkózási program manapság.
Ezeket a különbségeket az utóbbi időben magyar szerzők is felhozták. “A nemzetközi munkamegosztásban az ipar szerepe teljesen más volt a hatvanas években, mint ma. Ma majdhogynem egy posztipari világban élünk. A szolgáltatószektorok, a technológiai hozzáférés, innováció, oktatás mind fontos kérdés, nem pedig a futószalagon gyártott tömegipar, ami egy teljesen válság sújtotta rendszer” – mondta Gerőcs Tamás, a KRTK Világgazdasági Intézetének kutatója egy korábbi G7 podcastban.
Ennél valamivel provokatívabbak azok az angolszász liberális közgazdászok és gazdasági influenszerek, akik azt emelik ki, hogy az utóbbi évtizedek “növekedési bajnokai” a magas tőkebeáramlással felzárkózó kelet-európai és délkelet-ázsiai országok.
Noah Smith akadémikus közgazdászból lett véleményvezér a külföldi elektronikai cégeknek otthont adó, és ennek farvizén például nemzetközi csipgyártó gócponttá váló Malajziát és az iparban a német működőtőkére támaszkodó Lengyelországot hozta fel az utóbbi példájaként. De az 1990-es évek gyorsan fejlődő országai között van az EU teljes keleti szekciója és a gazdaságilag európai orientációjú (a súlyos pénzügyi önsorsrontása ellenére is versenyképes) Törökország is.
Ezek a helyek nagy nemzeti bajnokok nélkül jutottak el egy relatíve magas fejlettségi szintre, és még ha nem is lett belőlük Ausztria, globális összevetésben a leggazdagabb államok között vannak. A lengyel bérek vásárlóértéken lassan beérik a stagnáló japán fizetéseket, a litvánok Dél-Korea közelében vannak (bár a legutóbbi, 2021-es összehasonlító adatokhoz képest az infláció vélhetően jobban megtépázta a balti térség béreit, mint a koreaiakat).
Malajziát a koncepciózusabb értékelések gyakran az ázsiai iparosodás harmadik hullámának bukásaihoz sorolják, ahol a hazai bajnokok kitermelése vagy kudarcos volt (a legismertebb példa a Proton autógyártó), vagy a nem innovatív szektorokban történt (mint a Petronas olajcég). Az ország exportját ma a nemzeti bajnokok helyett leginkább külföldi gyártósorok adják, kiváltképp az elektronikai szektorban: Malajzia több integrált áramkört exportál, mint az Egyesült Államok, számítógép-exportja Dél-Korea szintjén áll.
A helyi jövedelmi szint alapján globális és regionális összevetésben vagyonos helynek számít az ország. Az egy főre eső bruttó hazai termék (GDP) tekintetében vásárlóértéken a legfejlettebb délkelet-ázsiai nagy gazdaság (ha nem számoljuk az olyan, különleges helyzetben lévő miniállamokat, mint Szingapúr és Brunei), messze előzi Kínát, az összes dél-amerikai országot, a Nyugat-Balkánt és Bulgáriát, és nem sokkal marad el Szlovákia mögött – dacára annak, hogy politikai intézményrendszere nem feltétlenül veri a Balkán színvonalát.
Azt Smith is elismeri, hogy az FDI-alapú növekedés plafonja alacsonyabb, mint Dél-Korea esetében, és olyan példákat is felhoz, ahol ez a recept sem vált be, mint Mexikó, ahol a növekedés nagyon egyenetlen maradt; vagy Vietnám, amely ugyan az utóbbi időben az amerikai–kínai kereskedelmi háború nagy nyertese volt a Kínából költöző feldolgozóipar beáramlásán keresztül, ám a termelékenységnövekedés üteme már most lassulni kezdett, ami felveti a veszélyét, hogy egy alacsony szinten ragadhat a nemzetközi munkamegosztásban.
Smith egyik válasza az FDI-alapú növekedés szükségszerű kifulladására és a továbblépés nehézségére, hogy a legtöbb fejlődő ország számára ez sokkal reálisabb út, mint a koreai ipari csoda, és a “közepes jövedelmi csapda” felső fertálya globális összevetésben egyáltalán nem egy rossz pozíció.
A másik érve, hogy az FDI-on felkapaszkodva, egy felső közepes jövedelmű helyzetből könnyebb megteremteni a jövőbeli fejlődés feltételeit, mint például az erős felsőoktatást vagy az innovációt támogató intézményi kereteket, amelyek a tudásintenzív szektorok megerősödéséhez szükségesek. Ezek az érvek a hazai vitákban is megjelennek azon vélemények által, amelyek a nemzeti bajnokok helyett az intézményi reformok fontosságát emelik ki, mint a minőségi fejlődés alapját.
Rodrik és mások, például a nála jóval liberálisabb Richard Baldwin, a nemzetközi kereskedelem egyik kiemelkedő kutatója az utóbbi időben arról elmélkednek, hogy a változó technológiai körülmények között a felzárkózás alapja a jövőben a magasabb hozzáadott értéket és béreket kínáló szolgáltatási szektor lehet, ahol az elmúlt évek technológiai előrelépéseinek köszönhetően szintén beindult a nemzetközi munkamegosztás.
Ez Magyarországon is tetten érhető, ahol az export hozzáadott értékét tekintve az üzleti szolgáltatások messze verik az autóipart, és a budapesti vállalati szolgáltatóközpontok a foglalkoztatás és bérnövekedés terén is kiemelt szerepet játszanak. A gazdagságot ezek sem feltétlenül hozzák majd el, hiszen itt is megvan a külföldi függés és a haszonlefölözés problémája, ráadásul az iparral szemben ezen szektorok munkaerő-felszívó képessége is erősen korlátos.
A “fejlesztő állam” és a második világháború utáni iparpolitika ethoszának huszonegyedik századi prófétái, például Mariana Mazzucato közgazdász számára ugyanakkor az állam szerepe már nem feltétlenül a nemzeti bajnokok megteremtése, hanem a hazai innováció serkentése és az innovatív magánszektor kialakulását lehetővé tevő gazdasági intézmények és kutatások biztosítása.
Ezek a viták persze Magyarországról nézve inkább akadémiai, mint gyakorlati relevanciával bírnak. Bár a rendszer irányítói és egyes elemzői is szeretik az ázsiai példára felhúzni a jelenlegi gazdaságpolitikát, az valójában a koreai (vagy akár a miniszterelnök politikai igazgatója által felhozott tudásintenzív ír és finn) példa szöges ellentéte: a feldolgozóiparban a külföldi tőkét támogatja, a hazai tőkésréteget a nem kompetitív szektorokban pénzeli, és az innováció intézményi alapjait inkább gyengíti.
Világ
Fontos