Szertefoszlottak a téli ukrán ellentámadással kapcsolatos remények

Az utóbbi napokban már egyértelműen egy közelgő nagy orosz támadással kapcsolatos előrejelzések uralják az ukrajnai háborúval kapcsolatos híreket, jelentős részben ukrán politikusok, katonai vezetők nyilatkozataira alapozva. Ebben a háború előtti erőviszonyok alapján nem lenne semmi furcsa, az akkori elemzések alapján az tűnik különösnek, hogy Ukrajna még mindig talpon van, nem az, hogy az oroszok egy új offenzívával próbálják megfordítani az utóbbi fél év kudarcsorozatát.

Az őszi ukrán győzelmi sorozatot követően azonban eléggé elterjedt vélemény volt nyugati elemzői körökben, hogy ha beáll tartósan a hideg, és megfagy a talaj, akkor folytatódhatnak az ukrán ellentámadások. Ennek két helyszínt tippeltek: az egyik Luhanszk megye, ahol egy nagyobb előretörés fontos logisztikai bázisokat hozna az amerikai gyártmányú HIMARS rakéta-sorozatvetők hatótávolságán belülre. Igaz, a hátrány is aránylag nagy lenne: a front jelentősen meghosszabbodna ukrán szempontból, mert ha az Ukrajnán belüli része rövidebb is lenne valamivel, jóval hosszabb államhatárt kellene védelmezni Oroszországgal szemben.

A másik lehetőségnek egy déli előretörés tűnt, amely optimális esetben elvágná az oroszok szárazföldi folyosóját az Azovi-tenger partján, így az oroszok csak a megrongálódott kercsi hídra támaszkodhatnának – a tengeri szállítás mellett – a Krímben, illetve az ukrán előretörés jobbszárnyán ragadt csapataik ellátásában. Emellett az ukránok visszaszerezhetnék az Európa legnagyobbjának számító zaporizzsjai atomerőművet, amely újraindítva (jelenleg minimális kapacitáson működik orosz felügyelet alatt) és a hálózatra csatlakoztatva jelentősen enyhítené az ország áramellátási gondjait. És persze ebben az irányban is új célpontok sora nyílna meg a HIMARS-ok számára.

Ebből azonban egyelőre semmi sem valósult meg. Délen semmilyen támadó hadműveletbe nem kezdtek az ukrán csapatok a cikk megjelenéséig, Luhanszk megyében pedig legfeljebb araszoló előrenyomulásra voltak képesek az egyaránt a Kraszna folyó partján lévő Szvatove és Kreminna irányába. Az utóbbi napokban pedig az orosz csapatok itt már ellentámadásba mentek át, és helyenként valamelyest nyugatabbra is tudták tolni az ukránokat.

Az ukrán csapatok Herszon városának november eleji felszabadítása óta nem próbálkoztak nagyobb támadással – de miért? Íme néhány lehetséges ok:

Időjárás

Egy néhány napos periódust leszámítva a december kifejezetten meleg volt Kelet-Ukrajnában, ha esett is hó, szinte egyből elolvadt, ami sártengerré változtatta a burkolatlan utakat. Ilyen körülmények között gyakran még a lánctalpas járművek is elakadnak, az utánpótlást szállító teherautók mozgatása pedig szinte reménytelen. Január eleje óta viszont a front nagy részén (elsősorban az északabbra fekvő térségekben, azaz Harkiv és Luhanszk megyében, valamint Doneck északi részén) szinte folyamatos fagy van, és már a legnehezebb járművek is szabadon mozoghatnak, nem kényszerülnek a kevés és rossz minőségű burkolt utat használni.

Ez kedvez egy nagyobb, gépesített erőkkel végrehajtott támadásnak, de volt azért pár nap, amikor az átmenetileg enyhébb időben egyes térségekben visszatért a sár. A klímaváltozás miatt az időjárás egyre kevésbé kiszámítható: az orosz invázió tavaly február 24-én indult, ami Kelet-Európában még nem lenne a tél vége, az első héten mégis előfordult, hogy egy egész orosz harckocsioszlop ragadt be egy erdei úton. Elképzelhető, hogy az ukrán vezérkar úgy ítélte meg, nem érdemes kockáztatni, hogy támadása sárba ragadjon, ami különösen egy déli offenzíva esetén fenyegethetne.

Tüzérségi lőszerhiány, hiányzó páncélosok

A lőszerellátás már tavaly ősszel is meghatározta, hogy milyen kiterjedésű offenzívával tervezhetett az ukrán vezérkar. Elképzelhető, hogy azóta még rosszabb a helyzet, és egyszerűen nincs annyi tüzérségi lőszer, amennyi lehetővé tenne egy érdemi támadást. Erről részletesebben is írtunk ebben a cikkben.

Az amerikai Institute of the Study of War (ISW) agytröszt pedig jórészt annak tudja be a korábban általa is várt téli ukrán ellentámadás elmaradását, hogy Ukrajna nyugati támogatói rendre túl későn szánják el magukat bizonyos fegyverek átadására. A nyugati (nem kézből indítható) légvédelmi rakétarendszerek átadása csak akkor kezdődött el, amikor az orosz rakéta- és dróncsapások a teljes összeomlás szélére lökték az ukrán energetikai hálózatot. A nyugati gyártású lövészpáncélosok és harckocsik átadásáról pedig csak akkor született döntés, amikor a napnál világosabbá vált, hogy ezek nélkül nem tudnak előrejutni az ukránok a megerősödött orosz védelemmel szemben.

Ám ezeknek a fegyverrendszereknek a kezelésére ki kell képezni az ukrán katonákat, ami még végletekig feszített tempóban is több hétig tart. Így pedig a télből már ki is futnak.

Nem tél, hanem nyár

Decemberben az Economistnak nyilatkozva az ukrán hadsereg vezérkari főnöke, Valerij Zsaluzsnij hadseregtábornok úgy fogalmazott: „Bocsássanak meg nekem a lövészárkokban harcolók, de jelenleg azoknak az erőforrásoknak az összegyűjtésére kell koncentrálni, amelyekkel meg lehet vívni a 2023-ban várható súlyos és elhúzódó harcokat.” Amikor pedig arról beszélt, hogy mennyire megbízik az ukrán szárazföldi hadsereg főparancsnokában, Olekszandr Szirszkij vezérezredesben, azt mondta: ha azt mondja, hogy szüksége van egy dandárra (a tartalékban lévő csapatokból), akkor arra tényleg szükség van. Mindkét megjegyzés arra utal, hogy az ukrán hadvezetés számára decemberben fontosabb volt a 2023-as harcokat kiszolgáló tartalékok felépítése, mint az azonnali cselekvés. Ebből két dolog adódhat.

Az egyik, hogy az ukrán hadvezetés tényleg készül ellentámadásra, de nem most télen, hanem csak egy későbbi időpontban. Ezzel kapcsolatban sokan beszélnek tavaszi ellentámadásról, de ez – ahogy arra korábban például az ISW felhívta a figyelmet – sokszor vagy tájékozatlanságra utal (nyugati megszólalóknál), vagy szándékos dezinformáció (ukrán nyilatkozóknál). Kelet-Európában a tavasz első felében a hóolvadás, a második felében az esőzések változtatnak mindent sártengerré, ami lényegében lehetetlenné teszi a nagyobb csapatmozgásokat.

Persze ezt is egyre nehezebb kiszámítani, így nem zárható ki, hogy egy kifejezetten száraz tavasz lehetővé teszi a nagyobb hadműveleteket. Erre alapozni a terveket azonban erősen kockázatos. Szóval ha a télen nem lesz nagyobb ukrán hadművelet, akkor jó esély van rá, hogy ennek elindításával egészen júniusig – de minimum májusig – kell várnia a hadvezetésnek.

Felhasznált tartalékok

Egy másik eshetőség az ellentámadásra tartalékolt csapatok kényszerű bevetése: január közepén Szoledár elfoglalásával az oroszok az utóbbi fél év legnagyobb sikerét aratták, ami nehezebbé tette a várostól délre lévő Bahmut védelmét, amely pedig a Doneck megyei ukrán frontvonal egyik legfontosabb pontja. Többen felvetették – különösen nyugati elemzők -, hogy az ukránoknak a makacs védelem helyett érdemesebb lenne a stratégiai jelentőséggel nem igazán rendelkező várost feladni, és nyugatabbra védekezni, mert enélkül olyan felmorzsolásba engedik magukat belerángatni, ami az oroszoknak kedvez.

A visszavonulásnak azonban csak akkor van értelme, ha nyugatabbra kedvezőbb állásokban harcolhatnak, mint a jelenlegi fronton, ami ebben az esetben kétséges, hiszen a városi terep sokkal alkalmasabb a védelemre, mint egy nyílt térség. Mariupolt még teljes bekerítésben is sok héten át védték az ukránok, Bahmutot pedig egyelőre képesek utánpótlással ellátni, még ha egyre nehezebben is.

A Bahmut körüli front helyzete február 6-i, esti állás szerint. Pirossal az orosz ellenőrzés alatt álló terület, a piros nyilak a legutóbbi orosz hadmozdulatokat jelölik. Forrás: Militrayland.net

Ráadásul ha eltávolodik a front, akkor a szoledári bányarendszerben az oroszok kialakíthatnak egy olyan hatalmas hadianyagraktárt, amelyben nem tudnak kárt tenni a HIMARS rakéták. (Korábban az ukrán hadsereg használta erre a célra a járatok egy részét.) Ehhez valószínűleg Bahmutot is el kell foglalniuk, és ehhez a célhoz lassan bár, de az utóbbi hetekben egyre közelebb jutottak.

Az mindenesetre biztos, hogy az utóbbi hetekben az ukrán tartalékok egy részét bevetették Bahmut térségében, és ugyanez mondható el a délebbre lévő, de szintén Doneck megyei Vuhledárról (ahol egyelőre minden orosz támadást sikerült visszaverni). Nem lehet kizárni, hogy ezek hiánya miatt nem indulhatott el az egyébként tervezett ukrán offenzíva. Jack Watling, a Royal United Services Institute védelmi elemzőintézet szakembere nemrég pont arról írt, hogy a téli orosz támadásoknak elsősorban nem is a nagy áttörés elérése a céljuk, hanem hogy felmorzsolják azokat az ukrán tartalékokat, amelyeknek az ellentámadást kellene végrehajtaniuk.

Kedvezőtlenebbé váló erőviszonyok

A szeptemberben elkezdődött mozgósítással az oroszok friss élőerőhöz jutottak, míg a Wagner-csoport a börtönökből toborzottak tömegét hajtotta az ukrán védelem ellen Szoledárnál. Nyugati elemzők úgy vélik, hogy a 300 ezer besorozott nagyjából felét vetették már be Ukrajnában, a másik fele még Oroszországban és Belaruszban kap/kapott kiképzést. Bár a felkészültségük és fegyverzetük így is sok kívánnivalót hagy maga után,

ez az ukrán fegyveres erők nem kis részéről szintén elmondható.

Ezek miatt elképzelhető, hogy az ukrán vezérkar egyszerűen nem lát olyan gyenge pontot az orosz védelemben, amelyet áttörve olyan mély hadműveleti sikert tudna elérni, mint szeptemberben Harkiv megye nagy részének felszabadításakor. Akkor és ott a frontot kimerült, létszámban és fegyverzetben megfogyatkozott orosz csapatok tartották, mögöttük pedig nem volt semmilyen értelmezhető méretű tartalék. Sokféle híradást összefésülve most inkább úgy néz ki, hogy ha a frontot tartó orosz csapatok nem is túl acélosak, mögöttük a feltöltött létszámoknak köszönhetően vannak olyan tartalékok, amelyek elreteszelhetnek egy áttörést. Ha pedig ez a helyzet, akkor érdemesebb lehet mélységi tüzérségi csapásokkal, különleges műveleti egységek rajtaütéseivel morzsolni a hidegtől szenvedő orosz csapatokat, mivel ennek sokkal kedvezőbb a veszteségaránya.

Valerij Zsaluzsnij decemberben arról is beszélt, hogy nincs kétsége afelől, az oroszok újra nagy támadást indítanak, akár Kijev ellen is. Ebben nyugaton sokan kételkednek, mondván, ez messze meghaladja az orosz hadsereg lehetőségeit, és az ukrán főparancsok csak azért beszél erről, hogy további jelentős katonai támogatásra bírja rá Ukrajna nyugati szövetségeseit. Mostanában már az ukrán illetékesek sem beszélnek Kijev ismételt megtámadásáról, Luhanszk és Doneck megyében viszont nagy orosz támadást várnak, és esetleg egy kisebb erejűt – elterelő jelleggel – a déli fronton.

Ukrajna és (barnával) az orosz megszállás alatt lévő területei február 6-án. Forrás: Militaryland.net

Az egyelőre be nem vetett 150 ezer orosz katona létszámát ahhoz érdemes viszonyítani, hogy tavaly februárban az Ukrajna ellen felvonultatott teljes orosz haderő (a haditengerészet, a légierő és az orosz nemzeti gárda egységeit is beleértve) maximum 200 ezer fő volt nyugati becslések szerint. Bár ennek a tavalyi csoportosításnak a felszereltsége és felkészültsége sokkal jobb volt, de egy borzalmasan rossz haditerv alapján támadott, több ezer kilométeres fronton. Ha hamarosan tényleg nagy támadást indítanak az oroszok, akkor azt minden bizonnyal sokkal szűkebb frontszakaszon teszik meg, és nem azzal a feltételezéssel élve, hogy ha jól ráijesztenek az ukrán hadseregre, akkor az napokon belül összeomlik.

Ha az ukrán vezérkar úgy gondolja, hogy ez következik, akkor logikus döntés lehet megvárni ezt az orosz támadást, jobb veszteségarányokkal kecsegtető védekező harcokban felőrölni az erőik nagy részét – mint történt az 2022 első hónapjaiban. Ha pedig ezt követően is marad tartalék, akkor át lehet menni támadásba a vereségtől legyengült, demoralizálódott ellenséggel szemben. Ez egyébként a nyugaton is nagyra tartott szovjet hadművészet hagyományait követné, a sikeres védelmet követő, jól előkészített ellentámadás nagy győzelmeket hozott a második világháborúban például Sztálingrádnál, Kurszknál és Magyarországon is. Az utóbbi esetben a Budapest felmentését célzó három Konrád hadműveletben^*valamint a március eleji, Tavaszi ébredés nevet viselő támadási kísérletben véreztek ki a német csapatok, ezt követően pedig a szovjet hadsereg márciusban egy lendülettel átrobogott a Dunántúl még el nem foglalt részén.