^*A kettősség nálunk nem a mérsékelt/progresszív irány között van, hanem a baloldali és liberális között, és az amerikai Demokrata pártban is ez a helyzet. A szerző Kovács Krisztián, üzletfejlesztésért és stratégiai tervezésért felelős igazgató, Concorde. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.

Az amerikai kongresszusi választások és a brit politikai káosz egyaránt arra utal, hogy a két mintaadó angolszász demokráciában megnőtt egy baloldali fordulat esélye a következő néhány évben. A brit Munkáspárt eredendően szocialista identitású, az amerikai Demokrata Párt viszont közelítőleg sem az, ehhez képest az előbbi éppen középre tart, az utóbbiban viszont csendes háború zajlik a radikális balratolódás belső törésvonala mentén.

Az új, az előző másfél évtizedben megszokottnál sokkal magasabb inflációs környezetben, az államadósságok kifeszítésével és jegybanki varázslással átmenetileg láthatatlanná tett társadalmi válságok felizzásakor döntő jelentősége lesz annak, hogy a kapitalizmus hitelességének letéteményeseiként számon tartott országokat milyen gazdaságpolitikai elvek mentén kormányozzák a közgazdasági törvények könyörtelen igazságaival való szembesülés után – vagy éppen e szembesülés helyett.

Az amerikai Demokrata Párt balszárnya életveszélyes, Európából nézve különösen

Megtapasztalhattuk, hogy gátlástalanul populista, rasszista, nőellenes, tudományellenes, parttalanul felelőtlen, kormányzásképtelen elnökkel a republikánus párt milyen fenyegetést jelent Európára az atlanti stratégiai partnerség megkérdőjelezése révén, micsoda rombolást tud végbevinni néhány év alatt a szövetségi politikában, a klímakatasztrófa kezelésének esélyeiben, a jó kormányzás politikai fundamentumaiban.

Aki azonban abban bízna, hogy a Demokrata Párt mentes az efféle kockázatoktól, az sajnos súlyosan téved.

A jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenségeknek az elmúlt fél évszázadban látott rendkívüli növekedése, az elitek érdemi korrekciós mechanizmusokra való képtelensége megnyitotta a politikai piacot a baloldali populizmus előtt.

Míg korábban a demokraták balszárnyát a Clinton-féle politika adta, az ő vonalát nevezték informálisan szocialistának a ’90-es években, mára az azzal felfogásában, napirendjében lényegében azonos Obama-Biden adminisztrációk és politikák számítanak mérsékeltnek a párton belül. Az új balszárny nem szocialista, szociáldemokrata, hanem sok esetben kommunisztikus, forradalmi-radikális frazeológiát használ, mozgalmi alapon szerveződik, kapitalizmusellenes, elitellenes, a társadalompolitikai elképzeléseket szabályozási eszköztárral megvalósíthatónak hirdető politikát visz.

Fantasztikusan ügyes és rendkívül sikeres marketingfogásként a Demokrata Párt szélsőbaloldali tömörülése elnevezte magát „progresszívnek”, a továbbiakban így is említem őket, mivel ez a bevett és kizárólagosan használt megnevezésük^*A dichotómia itthon nem a mérsékelt/progresszív irány között van, hanem a baloldali és liberális között, és a Demokrata pártban is ez a helyzet. – és nem azért, mert haladónak tartanám a politikájukat, azzal együtt, hogy számos célkitűzésükben sok fontos probléma kerül elő, amelyekkel már régen kezdeni kellett volna valamit. Az esetleges hatalomra jutásuk két irányból fenyegeti Európát. A fontosabb a külpolitikai izolacionizmusra való igazolt hajlamuk. A tömörülésükben hiánycikk  a külpolitikai szakértelem, és a tudás hiánya ideológiai meghatározottságokkal is párosulva azt eredményezi, hogy a többségük szívesebben látna sokkal kevesebb amerikai külpolitikai erőfeszítést, sokkal kevesebb amerikai felelősségvállalást a nemzetközi térben.

2022. február 24-e után talán senkinek nem kell megmagyarázni Európában, hogy ez miért rettenetes kockázat.

Ennél kevésbé félelmetes lehetőség, de mégsem lebecsülendő, hogy a progresszívnek nevezett irányzat kormányzása, azaz a szocialisztikus ideológiájú, lépten-nyomon túlszabályozó, a populizmus üzemanyagával fűtött voluntarista gazdaságpolitika pontosan úgy vezetne mély, és az egész világon ható gazdasági válsághoz, továbbá pénzügypolitikai katasztrófához, mint mindig, mindenhol. A politikai piacon való megjelenésük ugyanakkor a politikai piac többi szereplőjének alkalmazkodása révén nagyon is hatékonyan segítheti az uralmi rendszer fenntarthatóságát hosszú távon egyedül biztosítani tudó társadalompolitikai fordulatot.

A progresszívek tovább erősödtek, de még nem törtek át

Az új Kongresszusban több lesz progresszívnek nevezett szenátorból és képviselőből is, mint a leköszönőben, de ebben a kampányban már megmutatkoztak az erősödésük első nehézségei is. Miközben egyes körzetekben döntő győzelmeket arattak a progresszív agendát teljes mellszélességgel hirdető demokrata jelöltek, arra is volt több példa, hogy demokrata jelöltek visszautasítsák a progresszívek országosan ismert sztárpolitikusainak segítségét kampányukban, attól tartván, hogy a megjelenésük az ő körzetükben többet visz, mint amennyit hoz. Nem csoda: mivel a progresszívek politikai piacát a társadalmi egyenlőtlenség fenyegető tendenciái teremtették meg, a népszerűségüknek is óhatatlanul van egy társadalom- és gazdaságföldrajzi meghatározottsága.

Mindenesetre az a tény, hogy a Képviselőház demokrata frakciójának közel a fele, immár több mint száz képviselő ehhez az irányzathoz tartozik, világosan jelzi, hogy komoly erőről van szó. Az idei kongresszusi választásokat megelőző, jelöltállító demokrata előválasztásokon ugyan valamivel kisebb lendületet mutattak a progresszívek, mint 2018-ban, de a visszaesésük nem volt szignifikáns, és külön figyelmet érdemel, hogy mi történt azokban a körzetekben, ahol visszavonuló demokrata képviselő helyéért küzdöttek a jelöltállító előválasztásokon. Amikor tehát nem egy hivatalban lévő párttársuk ellen kellett indulniuk, hanem egyszerűen a többi, hasonló erőforrásokkal dolgozó, a jelöltségért küzdő demokrata ellen, akkor az ilyen esetek több mint felében a progresszívek támogatását élvező versenyző nyerte el a demokrata jelöltséget.

Az idő egyelőre nekik dolgozik. A demográfia nem különben.

A fiatal demokrata szavazók körében sokkal népszerűbbek a progresszívek, mint az idősebbek között, és a születésszámok tekintetében sokkal potensebb spanyolajkú közösségben ugyanez a helyzet.

Érdekesek a kampánytechnikai sajátosságaik is. Miközben a mérsékelt demokrata jelöltek a republikánusokhoz hasonlóan jobbára nagyobb donoroktól kapják a kampányaik költségeit fedező pénzadományokat, ha nem is olyan koncentráltan, mint a republikánusok, a progresszívnek nevezett demokraták a nagyon nagyszámú miniadományok gyűjtésében erősek – a politikai profiljuknak teljesen megfelelően. A mérsékelt demokraták – és a hozzájuk ebben is hasonlító republikánusok – a hagyományos média hathatósabb támogatását élvezhetik, miközben a progresszívek hatékonyabban használják a közösségi médiát. A progresszívek az inkább mozgalmi típusú működésmód révén sokkal erősebbek a személyes, fizikai mozgósításban is.

Számolni kell velük.

De mit akarnak a progresszívek?

A politikai program tekintetében óvatosan kell bánni az általánosításokkal, mert az egyes progresszív csoportok és vezéregyéniségek között komoly különbségek adódhatnak, amelyek szétszálazása azonban túlmenne a témánk keretein. Összefoglalva: a többségük nagyobb újraelosztást, sokkal nagyobb állami szociális intézményrendszert, sokkal több munkavállalói jogot, sokkal „szociálisabb” piacgazdaságot szeretne. Természetesen ott vannak a kifejezetten kapitalizmusellenes, nagyvállalat-ellenes, tőkeellenes irányzatok is, de a derékhad követelései is fényévnyi távolságban vannak az amerikai valóságtól, gyors realizálásuk kísérlete forradalommal egyenértékű radikalizmussal ér fel.

Alanyi jogú egészségügyi ellátást mindenkinek, az egészségbiztosítási, a gyógyszergyártási szektorok büntető adóztatása, árszabályozása, választott vezetőkkel működtetett állami egészségbiztosítási rendszer kialakítása (tagállamonként), a vállalatok kizárása a pártfinanszírozásból, a lobbista rendszer alapvető átalakítása, korlátozása, az oktatásban az állam szerepének növelése, a magániskolák súlyának visszaszorítása, a magánvállalkozások kiszorítása a büntetés-végrehajtásból, a klímaváltozás elleni küzdelem részeként a fosszilis energiától mentes energetikai rendszer megalkotásához a második világháború mintáit használó, hadigazdálkodási mintákra épülő, központilag szabályozott iparpolitika.

Vagyonadó. Tehát nemcsak a magas jövedelműeket aránytalanul terhelő jövedelemadó, hanem (emellett) a meglévő vagyont terhelő adó bevezetése, kifejezetten a vagyon eloszlásának szignifikáns megváltoztatásának szándékával. Szociális/megélhetési minimum garantálása, alapjövedelemmel vagy természetbeni juttatásokkal. Megemelt minimálbérek, folyamatosan teljes foglalkoztatás, (nem bírom ki, hogy közbe ne vessem: halvány sejtése nem lehet az infláció természetéről annak, aki ilyet követel), a nyomor és a hajléktalanság megszüntetése szövetségi törvényekkel(!), munkahelyi demokrácia, a szakszervezetek szerepének növelése, a társadalombiztosítási szolgáltatások kiterjesztése, a korábban felvett tandíjhitelek törlése, elengedése (ezügyben már rávették az adminisztrációt egy egyelőre felemásan sikerült kísérletre). A végére valami, amivel viszont csak 100 százalékban egyetérteni lehet: a nők munkahelyi, jövedelmi, gazdasági diszkriminációjának megszüntetését célzó szabályozási változások.

Nem akármivel gurigáznak. Ha egy ilyen célokat követő csapat egyszer beveszi a Demokrata Pártot egészen, aztán egyidejűleg többséget szerez a Kongresszus mindkét házában, és elfoglalja a Fehér Házat, mert előzőleg nem volt elég esze vagy ereje ahhoz senkinek, hogy ellopja a követeléseik egy részét, megossza őket, kifogja a szelet a vitorláikból, ha már egyszer jól kormányozni, méltányos és tisztességes célokat józanul közelíteni évtizedeken át nem sikerült, mert talán nem is sikerülhetett, akkor az tényleg maga forradalom.

És ha az USA-ban esik fél térdre a kapitalizmus, ha ott lesz „okosabb” a terv, mint a kereslet és a kínálat, ha ott helyettesíti törvény és szabály a józanul kalkulált önérdeket, ha ott lesz az innováció és a gazdasági teljesítmény jutalma a jövedelem elvonása és a vagyon elvétele, ha ott válik irányíthatatlanná a modern gazdaság alapegysége, a vállalat, ha ott válnak el a jövedelemtranszferek az államháztartás lehetőségeitől és a gazdasági fundamentumoktól, akkor majd ugyan hol nem?!

A brit Munkáspárt viszont éppen kijózanodik

A sors kiszámíthatatlan útjainak szép példája, hogy talán Boris Johnson végletekig felelőtlen politikájának is köszönhető a brit Munkáspárt kezdődő visszatalálása a kormányzóképes intellektuális minőség világába. Ugyanis Johnson volt az, aki 2019-ben az akkori előrehozott választásokon a Brexit-kínlódás rátermett tematizálásával akkora vereséget mért a Munkáspártra, hogy azt annak elnöke, Jeremy Corbyn nem élhette túl politikailag.

Corbyn pedig egészen konkrétan marxista, számára a kapitalizmus meghaladandó állapot, nála Hugo Chavez vagy Castro dicsérete összefér a nagy-britanniai politizálás hagyományaival. Corbyn nem pusztán a Munkáspárt elnöke lett a balszélről beküzdve magát, hanem képes volt a párt agendáját és kisugárzását is szélsőbalosra programozni. Rendkívül karizmatikus, nagyszerű szónok, érdekes figura, aki hetven felett is éppen a fiatalok között a legnépszerűbb, bukott pártelnökként is komoly tekintélye van a munkáspárti szavazók körében. Ha miniszterelnök lett volna belőle, a pártelnöksége alatt kidolgozott programok megvalósulása esetén az alkalmazottaknak kötelezően adandó, szavazati jogokkal járó részvényekről, a kisvállalkozásokat szinte alanyi jogon finanszírozó kistérségi bankokról, illetve a „rendes” bankok ilyetén kötelezettségeiről is megtanulnánk, hogy működnek a gyakorlatban.

Corbyn bukása óta a mérsékelt, egészen más hátterű, a Brexitet a kezdetektől világosan elutasító Keir Starmer vezeti a Munkáspártot. Starmer egy Oxfordban végzett jogász, emberi jogi esetekre specializálódott büntető ügyvéd, majd ügyész, magas beosztású főügyészként vonult vissza a hivatalviseléstől, amikor politikai pályára lépett. Messze nem olyan karizmatikus, mint Corbyn, a pártot pedig jó ütemben fordítja vissza – középre.

Aminek azért van igen nagy jelentősége, mert ahogy a dolgok most állnak, semmi nem fogja megmenteni attól, hogy néhány éven belül miniszterelnök legyen, és a pártjával kormányozza Nagy-Britanniát – vagy ami addigra marad belőle, egy esetleg jövőre megismételt skót függetlenségi népszavazás és egy esetleges észak-írországi népszavazás után. Jelenleg a Munkáspárt mintegy 20 százalékponttal vezet a toryk előtt a népszerűségi versenyben, de Liz Truss idétlen kalandjának szánalmas heteiben volt ez a különbség 30 százalékpont is.

Vagyonadóra, az energiaszektor, a közlekedési szféra, a közműszolgáltatók kényszerállamosítására, árszabályozásra, a munkavállalói jogok és a szakszervezetek jogosítványainak kiterjesztésére továbbra is számítani kellene egy munkáspárti kormány esetén, de Keir Starmer a legutóbbi, szeptemberi pártkonferencián hangsúlyosan részletezte, hogy hiába a megélhetési válság, hiába a választók vágyakozása egy jóléti fordulat után, ennek most nincs meg a gazdasági fedezete. Néhány éve még ilyen mondatokra kifütyülték volna a szakszervezetekkel szorosan összefonódó párt harsányabb küldöttei a szónokot – Starmer beszédét azonban tizenhárom alkalommal szakította meg „standing ovation”, a küldöttek csak a tapsukkal „zavarták” az árnyékkormány fejét, aki ragaszkodott hozzá, hogy a Munkáspárt történetében először a kongresszuson elénekeljék a nemzeti himnuszt.

Természetesen ez a meccs sem lefutott. Sem a Munkáspárt kormányra kerülése, sem a párton belüli küzdelmek kérdése. Lehet ez még rosszabb, jöhet még ebből irracionális, szocialisztikus ideológiájú, kudarcra ítélt voluntarista gazdaságpolitika.

De a momentum a jó irányba tart: a baloldali fordulat Nagy-Britanniában a jelenlegi felállásban nem a valóságtól való teljes elrugaszkodást eredményezné,

lehetnének kifejezetten jó eredményei is a marhaságokon kívül, ráadásul elkezdődhetne Európa testén a Brexit sebeinek jóakaratú ápolása, talán az összevarrása is.

Egyelőre az óceán mindkét partján vakarják a fejüket a kapuk előtt

A következő évek rengeteg bizonytalansági tényezője közül az egyik legfontosabb jó eséllyel az lesz, hogy pontosan mikor, pontosan milyen körülmények között, pontosan milyen programmal, pontosan milyen alkuk mentén kerülnek közelebb a szocialisták a törvényhozási többséghez és a kormányzati főhatalomhoz az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.

Ahogy az lenni szokott, vannak jó, kellemetlen, és egészen rettenetes forgatókönyvek is, mindegyik bőven a realitások értelmezési tartományán belül.

Olyan jó lenne, ha nem kellene elölről megnézni ezt a filmet, ha egyszer úgyis tudjuk, hogy rossz vége lesz.

Reménykedjünk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHa az volt a cél, hogy szegényebbek legyenek, akkor mindent jól csinálnakAz EU tényleg meg akarja büntetni a stratégiai öngyilkosságot elkövető briteket, de nem is igazán tehet mást. Visszatér a G7 podcast, most a Brexit-témát járjuk körül a Concorde-os Kovács Krisztiánnal.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ demokrata párt egyesült államok gazdaság infláció politika republikánus párt Olvasson tovább a kategóriában