Most jött el igazán a véres patthelyzet Ukrajnában

Ha valaki nem nézett rá az utóbbi másfél hónapban az ukrajnai frontvonalak térképére, és most újra megteszi, erősen meresztenie kell a szemét, hogy bármifajta változást észrevegyen. Azóta, hogy az orosz csapatok július 3-án befejezték a legkeletebbi ukrán megye, Luhanszk elfoglalását, a frontvonalak lényegében befagytak, néhány kisebb város és pár falu cserélt gazdát.

De kezdjük egy kicsit messzebbről. A háború február 24-én kezdődött, azaz pár nap híján fél éve tart, és gyakran három részre szokták osztani. Az első április elejéig tartott, amikor az orosz politikai és katonai vezetés kénytelen volt belátni, hogy a Kijev – és az ország nagy részének – elfoglalására indított támadás kudarcot vallott, és kivonta az orosz csapatokat Ukrajna északi és északkeleti részéről, Zsitomir, Kijev, Csernyihiv és Szumi megyékből.

Az ekkor kialakított orosz hivatalos álláspont szerint az egész északi hadművelet csak a megtévesztést és az ukrán erők lekötését szolgálta, valójában a cél mindig is a Luganszki és Donyecki Népköztársaság „felszabadítása” volt. Ezeket Vlagyimir Putyin orosz elnök február 21-én ismerte el önálló államnak Luhanszk és Doneck megye teljes területén. Ennek azért is volt nagy jelentősége, mert az oroszbarát szeparatisták 2015 óta csak az adott megye harmadát-harmadát ellenőrizték.

A háború második szakaszában tehát a megyehatárok elérése volt a hivatalos orosz cél, lehetőleg az itt védekező ukrán alakulatok bekerítésével. Az utóbbi azonban sem nagyobb, sem közepes verzióban nem sikerült. Luhanszk megyét végül úgy tudták elfoglalni, hogy az utolsóként védelmezett ikerváros, Szjeverodoneck és Liszicsanszk utánpótlási vonalait délről folyamatosan lőtte és támadta az orosz hadsereg, plusz lerombolta a két város közötti hidakat. Miután az utánpótlás lényegében ellehetetlenült, és a Szjeverodoneckben védekező csapatok rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek, az ukrán hadsereg feladta ezt a várost. Ezt követően pedig Liszicsanszkot csak napokig tudta tartani.

Luhanszk megye elfoglalását követően a nyugati elemzők várakozása leginkább az volt, hogy az addigi támadást vezető csapatok rotálását, feltöltését, pihentetését követően az orosz támadás továbbgördül Doneck megyében – alapvetően ugyanúgy, ahogyan Luhanszkban zajlott: nem lesznek nagy áttörések és látványos, nagy távolságot felölelő gépesített manőverek, hanem brutális orosz tüzérségi tűzhenger után lépésről lépésre kiszorítják a területről az életben maradt ukrán katonákat. Július elején tehát nem úgy nézett ki, hogy új szakasz jön a háborúban, mégis ez történt, alapvetően három ok miatt.

Halmozódó orosz veszteségek

A háború első két szakaszában az orosz hadsereg döbbenetes veszteségeket szenvedett el. Nyugati értékelések szerint a halottak száma már ekkor is 15-20 ezer körülire volt tehető, a sebesülteké pedig ökölszabály szerint ennek legalább a háromszorosa. Ráadásul ebben felülreprezenáltak voltak a leginkább felkészített, legnagyobb harcértékű alakulatok, például az ejtőernyősök (VDV) és a különleges műveleti egységek (szpecnaz). Nagyon súlyosak voltak a haditechnikai veszteségek is, százával vesztek oda a harckocsik, gyalogsági harcjárművek, gyakran a tapasztalt kezelőikkel együtt.

Ezeket a veszteségeket rövid- és középtávon csak részben tudják pótolni az oroszok, és általában gyengébb minőségben. Egy tíz éve szolgált ejtőernyősnek nem olyan a felkészültsége, mint aki a laktanyából ment a háborúba, ráadásul a pótlás gyakran ennél is sokkal gyengébb, rengeteg a beszámoló és felvétel az akár 50-60 éves „újoncokról”, akik a katonai szerződésük aláírása és minimális felkészítés után kerülnek a frontra. Hasonló a helyzet a haditechnikával: egy sok évnyi vagy akár évtizednyi tárolás után aktivizált harckocsi nem fogja azt a teljesítményt nyújtani, mint egy pár éve gyártott. Még akkor sem, ha tapasztalt személyzetet ültetnek bele, és gyakran ezt sem sikerül biztosítani.

Röviden tehát egyre fogy az a személyi és technikai állomány az orosz hadseregben, amely alkalmas a sikeres támadásra. Közben az ukrán veszteségek is nagyon súlyosak, ám jellemzően tovább lehet sikeresen védekezni gyengébb fegyverekkel és tapasztalatlanabb katonákkal, mint támadni. Legalábbis akkor, ha a katonák morálja megfelelő, ez pedig összességében továbbra is elmondható az ukrán hadseregről.

HIMARS

Ami a háború korábbi szakaszában a török Bayraktar drón volt Ukrajna számára, az a nyár közepe óta az amerikai HIMARS (az angol betűszó szavainak jelentése magyarul nagy mozgékonyságú rakétatüzérségi rendszer) – büszkeség és remény egyszerre, hogy nincs minden veszve, a háború megfordítható. Ezzel, valamint a közeli rokonnak számító brit (M270) és német (MARS) tüzérségi rendszerekkel az ukrán csapatok körülbelül 80 kilométer mélységig mérhetnek – a rakéták műholdas navigációjának köszönhetően – pontos csapást az ellenséges vezetési pontokra, repülőterekre, légvédelmi egységekre, közlekedési csomópontokra és hadianyagraktárakra.

Különösen az utóbbiakról jelentek meg rendkívül látványos felvételek, és ez a pusztítás érdemben csökkenti az orosz tüzérségi tűz intenzitását – ami a luhanszki sikerek elengedhetetlen előfeltétele volt. Igaz, ehhez hozzájárul, hogy az ukránok az új, nyugati tüzérségi felderítő eszközeikkel és lövegeikkel taktikai szinten is nagyobb eséllyel vághatnak vissza az orosz tüzérségnek. Mióta ezek szolgálatba álltak, a harctéri riportok szerint az orosz tüzérek sokkal óvatosabbak, kevesebbet és ritkábban lőnek, túlélésük érdekében kénytelenek gyakrabban tüzelőállást változtatni.

Herszoni veszély

A HIMARS-csapások másik jól dokumentált célpontjai a Dnyeper hídjai Herszon városának közelében, valamint északabbra, Nova Kahovkánál. Ezek jelentik a Dél-Ukrajnában, a Dnyeper jobb (nyugati) partján állomásozó orosz csapatok utánpótlási vonalainak kritikus pontjait: ha ezeket sikerül kiiktatni, akkor, ha el nem is lehetetlenül, de nehézzé válik a csapatok ellátása élelmiszerrel, üzemanyaggal, lőszerrel, alkatrészekkel, továbbá a sebesültek evakuálása, a csapatok rotálása. Megbízhatóan működő közúti és vasúti hidak nélkül pontonhidakra, kompokra és légi szállításra kell támaszkodni. Az utóbbi az ukrán légvédelem miatt veszélyes lehet, és limitált a teljesítőképessége, az előbbiek pedig lassabbak, és szintén ki lehetnek téve a távolsági rakétacsapásoknak.

Emiatt pontonhidat nem is használnak itt az oroszok, pedig jelenleg valószínűleg a három átkelő egyike sem használható nehéz járművekkel – legalábbis nem folyamatosan. Jelenleg úgy tűnik, hogy amint kijavítják valamelyiket az oroszok, már jönnek is az újabb ukrán/amerikai rakéták, amelyekkel nem tud mit kezdeni az orosz légvédelem (amelyet nem is erre a feladatra terveztek).

A herszoni front, pirossal az orosz, fehérrel és kékkel az ukrán ellenőrzés alatt lévő területek. Forrás: Institute for the Study of War

A hidak elleni csapások megindulásával párhuzamosan ukrán katonai és politikai vezetők júliusban elkezdték hangoztatni, hogy hamarosan nagy ellentámadás indul Herszon megyében. Ez elég zavarba ejtő volt, hiszen a támadásokat nem szokták előre bejelenteni, pont hogy elrejteni igyekeznek az előkészületeket, hiszen meglepetés esetén nagyobb a siker esélye. Emiatt ez sok találgatásra adott okot, de ma már egyre több elemző mondja azt, hogy pont a nyilatkozatok voltak megtévesztőek, és miközben egyelőre nem gondolták komolyan a nagy ellentámadást az ukránok, két ok miatt is délre, Herszon megye jobb parti részére akartak csalni jelentős orosz alakulatokat. Ez sikerült is, és végső soron ez vezetett el a háború harmadik szakaszához.

Utánpótlási vonalak

Az egyik ok valószínűleg az, hogy Doneckben szerették volna elkerülni a luhanszki forgatókönyv megismétlődését. Az itteni az ukrán arcvonal legkeletebbi pontja, ide érnek el a leglassabban, legveszélyesebb úton a Nyugat-Ukrajnába belépő nyugati fegyverek, lőszerek, illetve bármifajta utánpótlás az ország belsejéből. Az oroszok szempontjából a dolog pont fordított: Luhanszk után Doneck megyébe tudják a legkönnyebben eljuttatni a csapatokat, fegyvereket, ellátmányt, nemcsak Oroszország közelsége, hanem a Donyec-medencei iparvidék rendkívül sűrű vasúthálózata miatt is. Az orosz katonai logisztika ugyanis hagyományosan vasútalapú, a fronthoz a lehető legközelebb igyekeznek átrakni az ellátmányt teherautókra. Ezekből nyugati mérce szerint nincs is elég, és már több mint 1300 veszett oda a mostani háborúban.

A jobb parti Herszonban ez pont fordított: ide ér el a legkönnyebben az ellátmány Ukrajna nyugati és középső részéből, értelemszerűen a Dnyeperen sem kell átkelni. Orosz szempontból viszont ez a front legnyugatibb pontja, és mivel – az ukránok hajók elleni rakétái miatt – a vízi szállítás nem jöhet szóba, az utánpótlás itt a legnehezebb, különösen a már említett hidak sérülékenysége miatt. Ráadásul a vasúthálózat sokkal ritkásabb, mint a Donbaszban.

De ha ez a helyzet, akkor az offenzíva közhírré tétele helyett az ukránok miért nem indították meg egyszerűen a támadást? Főleg, hogy egy hónappal ezelőtt még kifejezetten gyenge orosz csapatok állomásoztak csak a térségben.

A kérdésre a rövid válasz valószínűleg az, hogy az ukrán csapatok sem voltak felkészülve a támadásra. Ha képesek lettek is volna érdemi előrenyomulásra, azt csak hatalmas áldozatok árát tudták volna megtenni – ezt viszont nem akarta az ukrán vezérkar. Ez a nyugati elemzők részéről is csak egy teória, de a cél a már említett módon kettős lehetett.

Az egyik, hogy elvonjanak annyi orosz csapatot Doneckből, hogy az ott maradók ne legyenek képesek eredményesen támadni. A másik, hogy a jobb parti Herszonban lévő orosz csapatokat az utánpótlásuk (részleges) elvágásával kényszerítsék visszavonulásra – ahogyan az tulajdonképpen Kijev körül történt a tél végén, a tavasz elején. Ezeket az orosz csapatokat ugyanis megállították, de olyan értelemben nem verték meg az ukránok, hogy emiatt kelljen visszavonulniuk. Az ellátó konvojok elleni folyamatos rajtaütések miatt azonban az orosz hadvezetésnek azzal kellett szembenéznie, hogy ha helyben maradnak ezek a csapatok, akkor az elégtelen utánpótlás miatt fel fognak morzsolódni.

Állóháború

A kettős ukrán cél eléréséhez nulladik lépésben persze az kellett, hogy az oroszok „bekapják a csalit”, semlegesen fogalmazva elfogadják a kihívást, azaz mindenképp meg akarják védeni a potenciális ellentámadással szemben a jobb parti Herszont, a megyeszékhellyel, Herszon városával együtt. Ez meg is történt, az utóbbi közel egy hónapban tízezres nagyságrendben irányítottak ide erősítést, a hozzájuk tartozó haditechnikai eszközökkel együtt. Ez így már egy olyan jelentős orosz csoportosítás, amely ellen most már végképp nem sok értelme lenne egy ukrán támadásnak.

De vajon teljesülnek-e ezzel az ukrán remények? Doneck megyében egyelőre nagy vonalakban igen: az orosz csapatok július óta majdnem teljesen eredménytelenül támadják a Sziverszk-Szoledar-Bahmut vonalat, és nem sokkal több sikert tudnak felmutatni attól délre, Horlivka és Doneck városának térségében sem. Pedig jelenleg kitartó és érdemi támadással a jelek szerint csak itt próbálkoznak az oroszok. Harkiv körül és a jobb parti Herszonban is csak olyan kisebb támadásokat vezetnek, amelyekkel az ukrán ellenlökések kibontakozását igyekeznek megakadályozni.

A Harkiv és Doneck megyei front, pirossal az orosz, fehérrel és kékkel az ukrán ellenőrzés alatt lévő területek. Forrás: Institue for the Study of War

Herszonban adja magát a kérdés, hogy ha már ott van ekkora orosz haderő, miért nem támad. A válasz valószínűleg ismét csak a logisztikai helyzetben keresendő: az az ellátmány, ami egy védekező hadsereg számára még épp elegendő, egy nagy támadáshoz már kevés, hiszen sokkal több üzemanyagra és lőszerre van szükség. (Kizárni sem lehet azonban teljesen, hogy mégis megpróbálkoznak egy támadással. Siker esetén a Dnyeper-hidak kívül kerülnének a HIMARS-ok hatótávolságán.)

Arra a kérdésre egyelőre nem lehet válaszolni, hogy a logisztika megnehezítésével visszavonulásra lehet-e kényszeríteni innen az oroszokat. Keveset tudni az orosz döntéshozatalról, de abban szinte biztosak lehetünk, hogy egy ilyen fajsúlyú döntést csak Putyin hozhat meg. Persze ha teljesen ellehetetlenülne a logisztika, neki sem lenne választása (ha nem akarja elveszteni ezt a jelentős erőt), de még messze nem tartanak itt a dolgok, és nem biztos, hogy valaha eljutnak erre a pontra.

Mivel ilyen értékelések már korábban is születtek, és akkor csak aránylag rövid ideig állták meg a helyüket, ezért érdemes óvatosan fogalmazni, mindenesetre

a mostani állapot leginkább patthelyzetként írható le.

Az ukránok nem indítanak nagy támadást, mert nincs esélyük jelentős eredményre nagyon súlyos veszteségek nélkül. Az oroszoknak pedig egyelőre nincs elegendő erejük, hogy – miközben Herszont is képesek megvédeni – érdemben előrejussanak Doneck megyében, és egyelőre nem látszik, hogy ez a helyzet mitől változna meg.

Ahogy azonban már korábbi elemzések is felhívták a figyelmet, ezt a patthelyzetet nem úgy kell elképzelni, mint a befagyott kelet-ukrajnai konfliktust 2015 után, ahol inkább csak szórványos lövöldözések voltak. Ez továbbra is egy rendkívül véres, nagy veszteségekkel járó háború, és nemcsak a frontvonalakon, hanem az orosz rakétatámadások miatt az ukrán hátországban is. De az Ukrajnában a frontoktól távolabb állomásozó orosz katonák sem lehetnek nyugodtak, illetve oroszországi katonai célpontokat is értek már támadások.

Nehéz megmondani, hogy mi mozdíthatja ki a háborút ebből a helyzetből. Orosz oldalról nem látszik, hogy az eddiginél lényegesen több erőforrást akarna a vezetés a háborúba invesztálni. Az emberveszteségeket alapvetően továbbra is önkéntesek toborzásával igyekeznek pótolni, nincsenek részleges mozgósításra utaló jelek. Technikai oldalon talán az iráni drónok beszerzése – ha tényleg megvalósul – javíthat valamit a helyzeten, de érdemben valószínűleg csak akkor, ha képesek lennének levadászni a HIMARS rakétakilövőket. Elég sok jel utal arra, hogy Putyin Ukrajna nyugati támogatóinak kifáradására játszik – egyebek mellett Európa energetikai szorongatásán keresztül –, arra számítva, hogy ha elapad a pénzbeli és katonai támogatás, akkor Ukrajna képtelen lesz folytatni a harcot.

Ukrán oldalon abban bízhatnak, hogy az orosz csapatok gyakran amúgy sem túl acélos morálját kikezdik egyebek mellett a távolsági rakétacsapások, a megfelelő hátországi pihentetés hiánya, a sikerek elmaradása és a frontvonal mögötti partizánrajtaütések. Leegyszerűsítve, ahogy egy hurráoptimista módon ukránbarát elemzés írta: a végén az orosz hadsereg önhatalmúlag hazagyalogol, ahogy sok orosz katona az első világháború vége felé.

Erre azért valószínűleg sokat kellene várni, addig is némi változást az évszakváltás hozhat. A nappali órák számának csökkenése és az őszi esők ugyan még nehezebbé teszik a támadást, de amikor lehullik a fák lombja, sokkal kevésbé lehet majd elrejteni a lövegeket, páncélosokat az erdőkben, fasorokban, ahogyan ezt most mindkét oldal katonái rutinszerűen teszik. Ennek hatására, amelyik fél erősebb felderítésben, tüzérségben és légierőben egy-egy szektorban, nagyobb hatásfokkal pusztíthatja az ellenséget. Vagyis felgyorsulhat a felmorzsolás, a védekező csapatoknak pedig még inkább be kell ásniuk magukat, akár a föld alá, így még erősebben az első világháborúéra emlékeztethet a csatatér. Ez pedig nem jó hír, hiszen akkoriban egy-egy olyan olyan óriási csata – mint a verduni vagy a somme-i – sem tudta megtörni a patthelyzetet, amelyben többen haltak meg, mint amennyien most összesen harcolnak Ukrajnában.