Jó eséllyel csalódni fognak azok, akik a háború utáni Oroszországot úgy képzelik, el, hogy megkerülhetetlen befolyással bíró globális szereplővé válik, de vélhetően azok is csalatkozni fognak, akik hirtelen és látványos gazdasági összeomlásra, politikai vezetőváltásra számítanak. Érdemes azonban a közeljövőt nem a Nyugat aktuális érdekei, esetleges vágyai, sőt, még csak nem is Moszkva jelenlegi célkitűzései, hanem az elmúlt bő húsz év legfőbb orosz külpolitikai ambíciói tükrében vizsgálni.

Nehéz ugyan a háború kimenetelét pontosan megjósolni, de egyre határozottabb kontúrokkal rajzolódik ki, hogy a Kreml még egy katonai győzelmet követően is nagy valószínűséggel olyan helyzetben találhatja magát, amelyben a két évtizeden át védelmezett nemzetközi, regionális és belpolitikai célkitűzései semmissé válnak.

„Gyengeséget mutattunk, és a gyengéket legyőzik”

Hogy megértsük, miért viszi végig a Kreml bármi áron a háborút, fontos látnunk, hogy az erő, illetve az erős állam eszménye mennyire fontos a mai Oroszországban. Vlagyimir Putyin politikájának a legitimitását (igaz ez a háború támogatottságára is) javarészt elnökségének első két ciklusa, illetve a folyamatosan hangoztatott, és tettekben is megnyilvánuló cselekvő állam képe adja. A katasztrofális és megalázó kilencvenes évekhez képest valóságos feltámadásként értékelhető a 2000-2008 közötti időszak.

Az átlagos oroszországi polgár nem csak évről évre jobban élt, de az ország egységét is sikerült megerősíteni például a csecsen szeparatizmus legyőzésével, az oligarchák megregulázásával. A megnövekedett képességekhez

a nemzetközi tisztelet kivívásának vágya, a politikai erő felmutatása és nagyhatalmi külpolitikai ambíciók

is mind gyakrabban társultak. Putyin már a 2000-es elnökválasztási kampánya során fogalmazott úgy a nyugati pénzügyi körökre utalva, hogy „aki megsért minket, nem bírja három napig”.

2004-ben Sztálint idézve kritizálta a korábbi politikai elitet, mondván „gyengeséget mutattunk, és a gyengéket legyőzik”. 2007-ben az elhíresült müncheni beszédében egyértelműen megfogalmazta, hogy Oroszország ismét helyet követel magának a világpolitika fő sodrában.

A külpolitikai eszköztárban a katonai erő használata egyre inkább dominánssá vált a gazdasági és a soft powerhez képest,

amit bizonyít Georgia 2008-as, Ukrajna 2014 óta tartó példája, de a szíriai és különböző afrikai beavatkozások is. Idén februárban, az Ukrajna elleni támadást bejelentő beszédében már úgy fogalmazott Putyin, hogy „az erő az igazságban és a jogban rejlik, ami a mi oldalunkon van… a függetlenség és a szuverenitás alapja az erő és a harcra való készség…”

Mindez korántsem alap nélküli: az erő és igazság az orosz köznyelvben és populáris kultúrában is gyakran együtt jelenik meg. Putyin pozitív hazai megítélésében is az erős, mindent kézben tartó vezető imázsa meghatározó. A közvéleménykutatásokból látni, hogy a válaszadók szerint

február 24-e óta Oroszország nem is Ukrajnával harcol, hanem a teljes Nyugattal

– így a küszöbön álló orosz katonai győzelem épp Nyugatra nézve lesz megalázó. A „különleges katonai művelet” magas oroszországi támogatottsága mögött vélhetően az is meghúzódik, hogy legyen akármennyire kevéssé is kézzelfogható a győzelem, a vereségtől visszavonhatatlanul gyengének látszana Moszkva, amit mindenképpen el kell kerülni.

Hiába áll küszöbön az orosz katonai győzelem, pontosan ez az erő mítoszára épített szerep gyengülhet meg, melyben Oroszország a Kreml döntéshozói és ideológusai szerint a többpólusú világrend egyik egyenrangú nagyhatalma, befolyási övezetének megkérdőjelezhetetlen vezetője, az orosz kultúra és orosz lakosság, sőt, mondhatjuk azt is, hogy a határokon átnyúló orosz civilizáció kétségbevonhatatlan védelmezője.

Marginalizálódás globális szinten

Már a koronavírusjárvány ideje alatt egyértelművé vált a Kreml számára, hogy a világpolitika egyre inkább USA-Kína globális versengése felé halad. Dmitrin Trenyin, a moszkvai Carnegie Központ igazgatója szerint ebben a szembenállásban Moszkvának egy dologra kellett volna ügyelnie: arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt a két szereplő közt, miközben elkerüli egy olyan helyzet kialakulását, melyben egyértelműen oldalt kell választania. Utóbbi esetben ugyanis Oroszország, főleg a gazdasága mérete miatt, mindenképp a másodhegedűs szerepét kaphatná csak. A mostani háborúval viszont elintézte, hogy

ne tudja megőrizni az egyensúlyozói szerepet a Washington vezette Nyugat és Peking között.

Moszkvának a közeljövőben, korábban ritkán látott egységes Európai Unióval és NATO-val kell szembenéznie, mely egységet épp az Ukrajna elleni támadás teremtette meg. Oroszország a transzatlanti ellentéteket szerette volna mélyíteni és a nyugati térnyerést megfékezni. Ehhez képest a svéd és finn csatlakozás nyomán hamarosan a NATO „beltengerévé” válik a Balti-tenger, megduplázódik a védelmi szövetséggel közös orosz határ hossza, miközben Moldova és Ukrajna EU tagjelölti státuszt kapott, és az Unió szintén sorra fogadja el a szankciós csomagokat.

Legyen akármennyire is átmeneti ez a nyugati egység, mindenképpen úgy kell rá tekinteni, mint az „Oroszország által kovácsolta frigyre”. Nem is csoda, hogy minden EU- és NATO-tagállam a barátságtalan országok listáján szerepel. Eközben Moszkva arra készülhet, hogy gazdasági és politikai befolyása jórészt eltűnik a térségben. A nyugati vezetők szemszögéből a jelenlegi orosz politikai elittel nem képzelhető el az együttműködés folytatása.

Tavaly még Putyin úgy fogalmazott, hogy a történelemben sosem voltak ennyire jók az orosz-kínai kapcsolatok.

Peking reakciói február 24. óta ugyanakkor inkább csalódásra adnak okot.

Retorika szintjén sokszor azonosak a nyilatkozataik, de a kínai cégek ugyanúgy kivonulnak az orosz piacról, mint nyugati társaik. Ahogy Andrej Szmjolnakov fogalmaz, Kína prioritása maga Kína és nem Moszkva megmentése. Egyik ország se tekint fő kereskedelmi partnerként a másikra, de a közeljövőben inkább Oroszországnak jelent nagy kihívást, hogy a nyugati irányú külkereskedelmét valahogy átállítsa más irányba. És ezen az sem változtat különösebben, hogy átadták az első jelentős, Kínába menő nem vasúti hidat.

Amíg az exportbevételek közel negyven százaléka a nyersanyagok kiviteléből származik, valamint Oroszország nyugati (és kínai) technológia nélkül képtelen a gazdasági szerkezetváltásra. modernizációról aligha beszélhetünk. Árulkodó az a kínai felajánlás, miszerint segítik fejleszteni a szibériai bányákhoz vezető vasúti infrastruktúrát, cserében ezeken az új vonalakon szállíthat Oroszország nyersanyagokat Pekingnek. Ilyen típusú „kooperáció” legutóbb Európa afrikai gyarmatosító politikáját jellemezte. Csakhogy

az orosz gazdaság a jelenlegi méretével és struktúrájával más minőségű együttműködésre nem alkalmas

Kína – vagy akár egész Ázsia – szemszögéből.

Emiatt a marginalizálódás a valószínű forgatókönyv. Míg Dmitrij Medvegyev elnöksége alatt a gazdasági együttműködéseket a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Nagy-Európa kezdeményezéssel lehetett keretezni, és még 2014 után a Szentpétervár-Sanghaj közötti Nagy-Ázsia terv is grandiózusnak volt mondható, 2022 után legfeljebb a jóval szerényebb Minszk-Biskek (Belarusz-Kirgízia) dimenziónak lehet realitása.

Színlelt barátság regionális szinten

Oroszország az elmúlt két évtizedben katonai és gazdasági integrációra törekedett Közép-Ázsiában, a Kaukázusban és Kelet-Európában. Itt egyrészt a katonai dimenziót felölelő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéről (KBSZSZ) beszélhetünk, melyet Kazahsztánnal, Belarusszal, Kirgizisztánnal, Örményországgal és Tádzsikisztánnal hozott tető alá. Ugyanezekkel az államokkal alkotják az Eurázsiai Gazdasági Uniót.

Jól szemlélteti ezeknek a regionális kapcsolatoknak a minőségét Oroszország ukrajnai inváziójára adott kazah reakciók.

Kazahsztán elnöke Putyin szemébe mondta, hogy nem ismeri el a kelet-ukrajnai szakadár államokat.

Kijelentette, hogy nem támogatja Ukrajna szuverenitásának megsértését, és nem vesz részt Oroszország oldalán a szankciók kijátszásában. Ellenben humanitárius segítséget nyújt Ukrajnának, támogatja a bucsai civilek ellen elkövetett visszaélések kivizsgálását. Továbbá a kirgizekhez hasonlóan betiltotta a „Z” jelet és a győzelem napi felvonulás is elmaradt. Cserében Moszkva ott akadályozza a kazah olajexportot, ahol tudja.

Putyin Kirgizisztánnal és Tadzsikisztánnal sem volt sokkal sikeresebb. Hiába utazott a régióba, semmilyen támogatást nem kapott ahhoz, hogy kikerülje a nyugati szankciókat, és csökkenjen a térség gázexportja az EU-ba. Miközben nyugaton Oroszországot az ukrajnai háború köti le,

a Kaukázusban hatalmi pozíciói gyengülhetnek,

ha Azerbajdzsán a Hegyi-Karabah hovatartozása körüli azeri-örmény konfliktusban teljesen vissza tudja foglalni a karabahi területet. Békefenntartó orosz csapatok egyelőre vannak a régióban, de Azerbajdzsán három év múlva kérheti a kivonulásukat, és így sikerülhet helyreállítania az országa szuverenitását.

Eltolódó etnikai arányok

A háború egyik legsúlyosabb következménye Oroszországra nézve, hogy felerősíti a már egyébként is súlyos demográfiai válságot. A putyini éra fontos célkitűzése volt a népességfogyás megállítása. Ennek ellenére az elmúlt húsz évben csupán három olyan év volt, amikor a lakosságszám növekedett. A kivándorlás ugyanakkor az elmúlt években egyre nagyobb méreteket öltött. A február 24. óta eltelt bő négy hónapban olyannyira felgyorsult, hogy az már a jelcini időszak teljes éves adatait is felülmúlja. Főleg

a társadalom képzettebb rétegei, értelmiségi-középosztálybeli tagjai hagyják el az országot,

akikre a gazdasági modernizációhoz legalább annyira szükség lenne, mint a nyugati import technológiára. Szociológusok szerint a népességfogyásért azonban nem a kivándorlás vagy a háború (az elesettek magas száma) okolható elsősorban, hanem a születésszám drasztikus visszaesése. Utóbbi olyan mértékű, hogy még a recessziós években vagy a koronavírus-járvány idején sem volt ilyen alacsony, és legfeljebb az 1943-44-es háborús évekhez hasonlítható. Ha valamennyi mostani trend folytatódik, akkor a soknemzetiségű országon belül tovább eltolódás várható a nemzetiségi arányokban.

A népességcsökkenés eddig is jobban érintette az orosz nemzetiségű lakosságot, miközben a közép-ázsiai, főleg muszlim népesség száma és lakosságon belüli aránya nő. Nem véletlen, hogy az idei Győzelem napja megemlékezésen az orosz elnök az ország erejét épp a soknemzetiségű társadalmában látta. Az ország multietnikus (nem multikulturális) jellege az elmúlt tíz évben óriási hangsúlyt kapott – miközben a demográfiai adatok szerint

Oroszország lassan elveszítheti „orosz jellegét”.

Ezeket a jeleket orosz nacionalista erők is felismerték. Vannak, akik úgy tekintenek a háborúra, hogy az veszélyesen meggyengíti Moszkvát, főleg, ha sokáig elhúzódik. És vannak, akik a háború mielőbbi befejezése érdekében Ukrajna oldalán is harcolnak. Egy háborúban kimerült országban ezek a kritikus szélsőségek könnyen megerősödhetnek, különösen egy ellenséges nemzetközi környezetben, ahol a külpolitikai lehetőségek beszűkültek, a demográfiai mutatók pedig tragikusak.