Donald Trump volt amerikai elnök domináns helyzetben van az Republikánus Párt előválasztásán, és a jelen állás szerint majdnem biztos, hogy ő lesz Joe Biden elnök kihívója a 2024. november 5-i elnökválasztáson.

Ez sok minden más mellett az ukrajnai háború menetére és az európai biztonsági rendszerre nézve is hatalmas változást hozhat. Trump az elmúlt hónapokban konzekvensen ellenezte Ukrajna amerikai támogatását, ekézte a NATO európai tagországait, sőt kampányturnéján büszkén mesélte, hogy amikor elnöksége idején egy „nagy ország” vezetője megkérdezte tőle, megvédené-e egy orosz támadástól, ha országa az önkéntes NATO-kritériumnál, azaz a bruttó hazai termék (GDP) két százalékánál kevesebbet költene védelemre, azt felelte, hogy nem, sőt arra biztatná Oroszországot, hogy támadja meg a szövetség ilyen tagjait.

Trumpnak nem ez az első NATO-ellenes kijelentése: elnöki időszaka alatt többször belengette, hogy kilépteti az Egyesült Államokat a védelmi szövetségből. Ez annak idején végül blöffnek bizonyult, de egyes volt tanácsadói szerint ismételt elnökké választása esetén valóban beváltaná a fenyegetést, vagy legalábbis jelentősen csökkentené az Egyesült Államok európai katonai jelenlétét, gyengítené az Európának nyújtott védelmi garanciákat.

Mások szerint csak a régi trumpi zsarolásról van szó. Donald Trump régóta úgy tartja, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi partnerei és szövetségesei élősködnek Amerikán, azaz jóval többet profitálnak az amerikai piachoz való hozzáférésből és az amerikai védelmi garanciákból, mint fordítva. Ebből fakadóan fenyegetései és a NATO gyengítésére tett lépései pusztán azt szolgálják, hogy nagyobb védelmi aktivitásra sarkallja szövetségeseit. Egy tanácsadója a napokban például azt pedzegette, hogy a jövőben Amerika csak azon tagállamokat lenne hajlandó megvédeni, amelyek eleget tesznek a kétszázalékos GDP-arányos költés feltételének.

Ez nem számít kifejezetten új jelenségnek Washingtonban. Az Egyesült Államok elnökei már évtizedek óta hajtogatják, hogy az európai és ázsiai szövetségesek nem költenek eleget saját védelmükre, és ez már tényleg nem mehet tovább.

A probléma, hogy ennek eddig nem sok foganatja volt. Jordan Becker, Sarah Kreps, Paul Poast és Rochelle Terman, a West Point katonai akadémia, valamint a Cornell és a Chicagói Egyetem kutatói egy nemrég megjelent tanulmányban az amerikai elnökök NATO-t illető megnyilatkozásai és az európai NATO-tagállamok védelmi ráfordításai közti kapcsolatot vizsgálva arra jutottak, hogy az elnöki fenyegetések nincsenek hatással Európa kiadásaira, sőt inkább negatív irányba befolyásolják azokat.

Nem működik a nyilvános megszégyenítés

Az európai szövetségesek alacsony védelmi ráfordításaival kapcsolatos amerikai elégedetlenség már a szövetség megalapítása utáni években, 1952-ben előbukkan az amerikai dokumentumokban, és nem sokkal később megjelent a nyilvános diplomáciában is. Azóta ez visszatérő refrén az amerikai elnökök részéről, Dwight D. Eisenhowertől Barack Obamáig.

Ezek a nézeteltérések az utóbbi szűk két évtizedben a kétszázalékos védelmi költségvetési cél körül összpontosultak. Ez először a NATO 2006-os rigai csúcsán került elő, ahol Victoria Nuland, az Egyesült Államok akkori NATO-nagykövete (a magyar kormány későbbi mumusa) arról beszélt, hogy ez a jövőben „nem hivatalos padlóként” szolgál majd a védelmi kiadásokra vonatkozóan. A nem hivatalos elv az Ukrajna elleni orosz beavatkozás kezdetén, 2014-ben került elő újra, amikor a walesi csúcson amerikai nyomásra a tagállamok ígéretet tettek rá, hogy 2024-re büdzséjük eléri majd a két százalékot.

Ezt 2023-ig a harmincegyből tizenegy tagállam érte el. Jens Stoltenberg főtitkár szerint a szám 2024-re 18-ra emelkedhet, bár ezt valamelyest árnyalja, hogy a túlteljesítők döntően kisebb keleti tagállamok, míg Európa legnagyobb gazdaságai közül több is a lemaradók között van, a gazdasági kibocsátása alapján az EU-ban harmadik Olaszország, valamint negyedik és ötödik helyen álló Spanyolország és Hollandia is. Németország pedig tavaly ugyan 1992 óta először ugrotta meg a két százalékot, de ez nagyrészt az ukrajnai háborút követően létrehozott védelmi alap által finanszírozott egyszeri eszközbeszerzéseknek köszönhető, és a német költségvetési helyzet fényében nem világos, hogy fenntartható marad-e a következő években.

Becker és társai ennél valamelyest kifinomultabb eszközökkel nyúltak a témához. Egyrészt összegyűjtötték és kiértékelték az amerikai elnökök NATO-val kapcsolatos összes nyilvános nyilatkozatát 1952 és 2020 között, majd azokat a szövetségre vonatkozó hangnem mentén kódolták. Ezt követően összevetették, hogy a NATO, illetve az európai szövetségesek bírálata, valamint más, a védelmi költségvetést potenciálisan magyarázó faktorok – munkanélküliség, gazdasági növekedés, költségvetési korlátok (például a költségvetési hiányt szabályozó európai uniós maastrichti kritériumok), a külső fenyegetettség – milyen hatással vannak Európa védelmi költésére.

A válasz, hogy az európai NATO-tagok a jelek szerint teljesen közömbösen, sőt inkább enyhén negatívan reagálnak az amerikai fenyegetésre, és védelmi költségvetésük változását elsősorban a gazdasági helyzet és a külső fenyegetések megítélése mozgatja.

Többet ér, mint két százalék

Az egyik potenciális magyarázat a szövetségek politikai gazdaságtanából fakad. A NATO egy klasszikus aszimmetrikus szövetség, ahol kis és közepes hatalmak egy csoportja külpolitikai autonómiájának részleges feláldozásáért cserébe védelmet kap egy szuperhatalomtól. Az előbbiek biztonságban érezhetik magukat, az utóbbi pedig növeli nemzetközi befolyását és globális katonai elérését: Oroszország féken tartása vagy akár a közel-keleti háborúzás logisztikai kiszolgálása elég nehéz lenne az európai bázisok nélkül, ahogy Kínával szembeni amerikai manőverek erejéből is sokat elvenne, ha nem rendelkezne az ország kiterjedt támaszpontrendszerrel Ázsiában.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy a szövetségi rendszer nemzetközi legitimációt adhat a szuperhatalom erőalkalmazásának. Az Egyesült Államok a hidegháború utáni külföldi beavatkozásaira rendszerint egy tágabb koalíciót szervezett, amelyet elsősorban nem katonai, hanem PR-szempontok magyaráznak. A tálibok elleni harc szempontjából nagyjából mindegy volt, hogy vannak-e magyar katonák Afganisztánban, de az akciót imázszempontból jóval eladhatóbbá tette a tág nemzetközi részvétel.

Az amerikai elnökök NATO-val szembeni bírálatainak keménysége (kék telt vonal), a NATO-tagállamok átlagos védelmi költségvetése (vörös szaggatott vonal), valamint a nem NATO-országok átlagos védelmi költése (fekete szaggatott vonal). Becker, Jordan and Kreps, Sarah E. and Poast, Paul Daniel and Terman, Rochelle, Transatlantic Shakedown: Does Presidential ‘Naming and Shaming’ Affect NATO Burden-Sharing? https://ssrn.com/abstract=3493570

Ebben a felállásban a szövetség kisebb és közepes tagjai számára nem sok értelme van fegyverkezni. Egyrészt joggal bízhatnak benne, hogy a szuperhatalom számára a szövetség haszna ellensúlyozza annak költségeit. Másrészt a gyengébb tagok számára a védelmi kiadásaik növelése nem jár jelentős haszonnal. Az Egyesült Államok feletti befolyásuk nem lesz számottevően erősebb, és biztonságuk sem feltétlenül nő: egy Magyarország vagy akár Lengyelország szintű szereplő egymaga soha nem lesz képes megközelíteni az amerikai védőernyő jelentette elrettentést Oroszországgal szemben.

A kollektív védelem költségeinek pontos megoszlására ezzel együtt jó néhány további faktor is hatással lehet. Alapvető magyarázó tényező a nemzetközi biztonsági környezet: mint a fenti grafikonon is látszik, a NATO-tagok védelmi költése a hidegháború végével kezdett erős zuhanásba, majd az orosz birodalmi vágyak ébredezésével kezdett ismét növekedni. A gyengébb államok számára az is a kontribúciójuk emelése felé hathat, ha attól tartanak, hogy az erősebb fél magukra hagyja őket, viszont eltántoríthatja őket a szövetségtől, ha úgy érzik, a domináns fél olyan konfliktusokba rángatja bele őket, amelyek nem állnak érdekükben. A szövetség céljaira és az egyes missziókban való részvételre hatással lehet egy állam „stratégiai kultúrája” is, vagyis az adott társadalom vagy politikai vezetés tágabb és mélyebb nézetei a védelmi politika céljairól, eszközeiről, motivációiról.

Ezek a tényezők egyes időszakokban, egyes missziókban, egyes konkrét fenyegetések esetében más és más hozzáálláshoz vezethetnek az egyes tagállamok esetében; egy 153 korábbi tanulmányt átvizsgáló összefoglaló szerint egyetlen faktor vagy elmélet sem magyarázza kielégítően a tagállamok magatartását, inkább azok kombinációja érvényesül.

Trump egyedi jelenség

Az amerikai nyomás okait illetően egy további érv, hogy a kétszázalékos cél inkább jelképes, mint gyakorlati jelentőséggel bír. Egyáltalán nem egzakt tény, hogy egy ország védelmi költségvetése mikor túl alacsony, és mikor optimális, a GDP-arányos védelmi költségvetés pedig önmagában még nem sokat mond egy hadsereg állapotáról és képességeiről.

Hasonlóan problémás a szövetségek pontos költségének megítélése: egyes kalkulációk szerint az Egyesült Államok minden szövetsége évi 11-21 milliárd dolláros pluszköltéssel jár; más nézőpontból viszont az amerikai védelmi- és biztonságpolitika céljainak és költségvetésének meghatározása a washingtoni törvényhozás szuverén döntése, más szóval Amerika nem a szövetségek költségeit fizeti, hanem saját globális hatalmi ambícióinak árát.

Ebből következik, hogy a pénzbeli ráfordítással kapcsolatos amerikai panaszok nem feltétlenül a NATO-tagok védelmi képességeiről szólnak, hanem a belső publikumot célozzák, és az amerikai külpolitika költségeivel kapcsolatos társadalmi aggodalmakat próbálják ellensúlyozni. Az amerikaiak nagy többsége támogatja a NATO-t, de főleg a republikánusok körében markánsan emelkedik és erős többséget mutat azok aránya, akik szerint az Egyesült Államoknak kevesebbet kellene foglalkoznia a külvilág problémáival; és az is jellemző, hogy a nép szerint az ország a kelleténél többet költ saját maga és mások védelmére. A másik oldalon, Európában a közvélemény szerepe az ellenkező irányba terelte a döntéshozókat: korábban a közvetlen fenyegetés hiányában nem volt népszerű a védelmi költés.

Az is tény viszont, hogy Donald Trump NATO-ellenessége messze kiemelkedik az amerikai elnökök közül. Trump NATO-val kapcsolatos nyilatkozatainak több mint háromnegyede negatív hangvételű és kevesebb mint tizede hordoz pozitív üzenetet, ami példátlanul magas.

A nyilatkozatai alapján második leginkább NATO-szkeptikus amerikai elnök, Lyndon Johnson esetében nagyjából a nyilatkozatok harmada volt negatív. Johnson utódja, Richard Nixon ezzel szemben nagy pávatáncos volt, relatíve kevés jót és rosszat mondott, cserébe nyilatkozatainak döntő része ambivalens volt. Johnson esetében ugyanakkor a számokat részben magyarázza, hogy elnöksége alá esett a NATO 1966–67-es válsága, amikor is Charles de Gaulle francia elnök közölte, hogy országa a „szuverenitása visszaszerzése” végett elhagyja a szövetség katonai struktúráját. A többi elnök döntően pozitívan nyilatkozott a szövetségről, és védelmi költéssel kapcsolatos panaszaikat bőven ellensúlyozta a szövetség tágabb értékébe vetett hit.

It’s not uncommon for US Presidents to complain about “Free riding NATO allies”

But 👇data show that Trump is especially negative when making such comments.

For instance: While Obama was more “I’m not mad, just disappointed”, Trump would actually express anger. pic.twitter.com/BlmyOFnYy5

— Paul Poast (@ProfPaulPoast) February 13, 2024

Donald Trump saját nyilatkozatai, illetve korábbi munkatársaitól és tanácsadóktól származó információk alapján nem osztja ezt: az olyan, konkrét pénzösszegben nehezen kifejezhető, absztrakt politikai előnyökkel járó dolgok, mint az európai támaszpontokhoz való hozzáférés, Oroszország és Kína feltartóztatása, esetleg a Közel-Kelet feletti befolyás vagy akár a szabadkereskedelem biztosítása végett a világtengereken való csendőrködés értékét láthatóan nem tartja nagyra.

Trump költség-haszon elemzései különösen nehezen kifürkészhetők nyilatkozataiból, hiszen a fenti idézett nézetei alapján például nem védené meg a NATO-céltól elmaradó Németországot, amelynek esetleges megtámadása egész Európát magával rántaná, de közben kész lenne beavatkozni a kétszázalékos célt megugró, cserébe elhanyagolható stratégiai értékkel bíró Szlovákia esetében.

Az exelnök és jelenlegi elnökjelölt-aspiráns extrém NATO-ellenes retorikája fényében pedig az a kérdés is felmerül, hogy a republikánus szavazók világtól való elfordulása vajon ok vagy okozat-e: Trump azért lehet ilyen népszerű, mert kihívóival szemben a republikánus tábor látens nézeteit képviseli, vagy pont Trump retorikája formálja a tábor nézeteit és a külpolitikai prioritások megítélését. További potenciális magyarázat lehet, hogy Trump színre lépésével a republikánus szavazótáborban csökkent a korábban a párt szellemi derékhadát adó gazdagabb külvárosi rétegek aránya, és megnőtt a vidéki és alacsonyabb képzettségű választóké, akiket kevésbé érdekelnek a világ ügyei.

Stratégiai szuverenitás 2.0

Miután Trump látszólag jóval radikálisabb elképzeléseket dédelget a NATO-ról, mint elődjei, ahogy 2017 és 2021 közötti elnöki ciklusa idején, úgy most is vannak olyan hangok, amelyek szerint a floridai ingatlantulajdonos kirohanásai végre ráébresztik, illetve elnöki megválasztása esetén rákényszerítik majd Európát, hogy végre saját kezébe vegye sorsát, többet költsön védelemre, felgyorsítsa a megannyi belső súrlódás és érdekellentét által hátráltatott európai uniós védelmi együttműködést.

Trumpra utalva Emmanuel Macron már öt évvel ezelőtt azzal házalt, hogy a NATO-agyhalott, és Európának „stratégiai autonómiára”, önálló védelmi képességekre és elrettentő erőre van szüksége. A francia elnök és más európai politikusok pedig idén év elején, Trump előválasztási győzelmei és a potenciális 2024-es elnökválasztási győzelmét jelző felmérések láttán ismét leporolták ezt a retorikát.

Az európai védelmi ébredést természetesen az ukrajnai háború is indokolja, amely mentén a kontinens keleti fele az utóbbi években jelentős fegyverkezésbe kezdett, és ha lassabban is, de Németországban is beindult valami. Az utóbbi években a közvélemény is jóval támogatóbbá vált a védelmi költés növelése iránt, azaz ha valóban csupán a kétszázalékos védelmi költség kizsarolása Trump célja, akkor a veszély erősen csökken.

Az is bizakodásra ad okot, hogy Trump hagyományosan nem alkalmaz olyan rigorózus elemzést, mint Becker és társai. Elnöksége alatt a NATO-val szembeni fenyegetései közepette gyakran hangoztatta, hogy egyes egyedül neki köszönhető a NATO-tagok védelmi költségvetésének növekedése, dacára annak, hogy ez nem feltétlenül volt igaz. Miután manapság a legtöbb NATO-ország védelmi kiadásai valóban emelkedő tendenciát mutatnak, könnyen lehet, hogy Trump fenyegetéseit megválasztása után vállveregetés váltja majd fel, függetlenül attól, hogy a hatás egyelőre inkább Vlagyimir Putyin orosz elnök érdeme.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkDübörög a magyar fegyverkezés, de mire elég ez Közép-Európában?A kiemelt régiós szerepről szóló elképzeléseket árnyalja, hogy a lengyel, a román és a cseh haderő még erősebb tempóban fejlődik.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPár milliárd eurós vita miatt számít német menekültekre a magyar kormányA német kormány jogászkodással próbálta megkerülni az alkotmányos adósságféket, ám az alkotmánybíróság lecsapott a trükközésre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTrump hajmeresztő kijelentései a NATO-ról rövidtávon még jól is elsülhetnek, de hosszútávon kockázatosakTrump egy kampányrendezvényen azt mondta, nem segítene azoknak a NATO-tagországoknak, akik nem költenek eleget a védelemre.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ biztonságpolitika Donald Trump Európai Unió hadikiadások hadsereg NATO orosz-ukrán háború Oroszország védelmi költés Olvasson tovább a kategóriában