Indul a pénznyomtatás Kínában, de nem oda kerül, ahova korábban szánták

(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. üzletfejlesztésért és stratégiai fejlesztésért felelős igazgatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Kína végre új hitelt locsol az adósságválságra. Félreértés ne essék, így kell ezt csinálni: pusztán azért, mert ez nem megoldás, attól még nincs más megoldás. Ha a politikai stabilitás gazdasági növekedést követel, de a növekedés motorjai kifulladnak, akkor mindenhol a hitelezés felpörgetésével nyomják tövig a gázt – mindig, mindig, mindig.

A politikai térbe kerülő hitelezés bármely formája pedig az adósságválság valamely formájához vezet, ugyancsak mindig, kivétel nélkül. Lehet ebből a magánadósságok elszállása, az államadósság piaci alapon fenntarthatatlan pályára állása, ezek kombinációja, a hitelezők lehetnek valóságos megtakarítók és pénzt gyártó jegybankok, mindegy, a folyamat triviális számtani korlátokba ütközik. Méghozzá viszonylag gyorsan.

Eljön az a pont, amikor a rengeteg kihelyezett hitel reálértéken már matematikailag garantáltan nem fizethető vissza. Ezt vagy be kell vallani – ez a rendszerszintű csődhullám a maga rettenetes pusztításával -, vagy tovább kell fújni a hitelbuborékot, új hitelekkel. Az utóbbi esetben idővel mód nyílik az adósságállomány elinflálására, egyes elemeinek átstrukturálására, részleges, csendes, fokozatos elengedtetésére, futamidejének hosszabbítására.

Komolyan vehető méretű világháborúk tartós hiányában a második megoldást alkalmazza a civilizációnk, és talán nem egészen véletlenül: lehet, hogy az összefüggés esetleg fordítva is működik – talán jobb is ezzel nem kísérletezni.

Ehhez képest a kínai gazdasági aktivitás idei látványos és ijesztő gyengülése elgondolkodtatta a birodalom teljhatalmú urát és stábját, hogy mitévő legyen – locsolja-e az ilyenkor a szakma szabályai szerint kötelező új hiteleket a gazdaságra, vagy másként kamatoztassa uralkodói bölcsességét.

A gazdasági aktivitás satufékezése, amely az év elejétől talán a nyár végéig tartott, természetesen együtt járt a másfél évtizede fújt és azóta egyébként rendkívül gondosan és szakszerűen menedzselt mesterséges hitelbuborék kritikus állapotba kerülésével. Mielőtt azonban komoly stimuláló intézkedésekre került volna sor, eljátszottak néhány más lehetőség gondolatával is.

Az elmúlt hónapokban szintet lépett a vezér körüli személyi kultusz éppúgy, mint a lakosság hangulatának rendőrállami üzemmódba állítása. Tisztogatás volt, talán még zajlik is a kormányzat legfelső köreiben, továbbá a külpolitika, valamint az ahhoz kapcsolódó propaganda sem éppen konfliktuskerülő lépésekkel járult hozzá a keményedő rendszer összképéhez.

A stimulus problémája körül az alapkérdések nyíltak ki, kifejezetten ideológiai természetűek és praktikusak egyaránt. A piacok nagyon várták a nagy élénkítő csomagot, és egyre idegesebben reagáltak a késlekedésére.

Most, hogy október végén megérkezett, még mindig nem világos, hogy Hszi Csin-ping elnök ezzel a csomaggal csak időt akart-e nyerni, vagy beadta derekát a mai nyugati módinak. Csak egy opciót vett-e arra, hogy tovább építse a zártabb gazdaságot, a stratégiai árukból majd önfenntartó modellt, folytassa a hadigazdálkodásra, a szankciós környezetre való felkészülést, vagy egy, a korszellemnek megfelelő, mennyiségi lazításból finanszírozott költési programot indított-e a gazdaság ciklikus jellege elleni globális lázadáshoz csatlakozva. Majd kiderül.

A méretét tekintve nem igazán nagy program mindenesetre olyan, amilyenek ezek mostanában lenni szoktak, legalábbis a finanszírozás technikája tekintetében. Hszi elnök uralkodása során először személyesen ellátogatott a jegybankba, ahol így – lévén gyors felfogású szakemberek – rögtön megértették, hogy a kormányzat által újonnan kibocsátott kötvényeket a mérlegfőösszegük növelésének terhére meg kell vásárolniuk. Nem terhelik tehát a piacot, holmi valóságos megtakarítókat a kapcsolódó bonyolult befektetési döntésekkel, lesz friss pénz lóvéra, kapitalizmusost játszani, hiszen így döntött a kommunista párt.

A pénz javát helyhatóságok, tartományi kormányzóságok fogják szétosztani, de a nyakig eladósodott ingatlan-ökoszisztéma további, hosszú távon reménytelen kényszerlélegeztetését kifejezetten el akarják kerülni, nem arra szánják – ez bizony bátor, derék. Építőipari kapacitások lekötésére azért jut majd belőle, természeti katasztrófák utáni újjáépítés és nagyszabású árvízvédelmi beruházások formájában.

A fókuszban pedig állítólag a klímavédelmi és energiahatékonysági szempontból fontos iparpolitikai célok finanszírozása áll, ami, ha majd igaznak bizonyul, minimum duplán jó hír, hiszen mehetne a pénz egy az egyben akár a brutálisan megnövekedett katonai kiadások további hizlalására is.

Egy nagyon fontos különbség azért van a közelmúlt nyugati élénkítő programjaihoz képest: a fogyasztó, a lakosság közvetlenül nem kap belőle.

A háztartások fogyasztásának növelése nem cél, annak érdekében nem tesznek többet, minthogy egy kicsit beavatkoznak a hitelezési kondíciókba, amikor a fogyasztás össze akar esni. De a régen, még Hszi előtt tervezett, a fogyasztás felfejlesztésére irányuló, és amúgy nagyon nehezen megvalósítható modellváltás iránya alapvetően megváltozott.

A jelenlegi kínai politika már nem akar nyugati típusú elégedett fogyasztót nevelni a lakosságából, nem erre építi a legitimitását és a politikai berendezkedés stabilitását – rondábban mondva a hatalom birtokosa nem óhajtja ehhez kötni a hatalma fenntartását. Az okos fejedelem fösvény, írta a firenzei mester, több mint fél évezrede, és Kínában miért pont Machiavellit ne tudnák összeházasítani a marxizmussal? Mindenesetre Hszi még most is, amikor hosszú hezitálás után pénzt veret a szennyezett levegőből és aztán ezt osztja szét, most is határozottan egy másik modellt, a modern birodalom modelljét építi, benne a fejlesztő állammal.

Ha az ökológiai kilátásainkat nézzük, akkor ez jó eséllyel csodálatos hír, Hszi pedig államférfi a javából. Ezért azt javaslom, hogy amíg ebben meg nem zavarnak minket, próbáljuk így nézni. Hátha nem csak őrültek zajonganak és őrültségek zajlanak körülöttünk.