Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. október 18. 04:34 Világ

Amire magyar cégek panaszkodnak és amit az EU vizsgál, az a gazdaságpolitika alapja Kínában

Az Európai Bizottság nagy fába vágta a fejszéjét, amikor szeptember végén bejelentette, hogy tisztességtelen állami támogatások gyanúja miatt vizsgálatot indít a Kínából származó elektromos autókkal kapcsolatban.

Az eljárás akár jövő őszig is húzódhat, és a kínai termeléskiszervezésben érdekelt európai autóipari lobbi, illetve a kínai megtorlástól való félelem miatt eleve nem biztos, hogy bármiféle büntetőintézkedéssel (például pluszvámok kivetésével) zárul majd. Ugyanakkor a történet jelzi, hogy a kínai import – és a Kínával szembeni európai kereskedelmi hiány – jelentős növekedésével párhuzamosan a kínai árukkal szembeni eljárások is megsokasodtak, és manapság már a gazdasági súlyok miatt stratégiai szektorokat is elérték.

Az autóiparnál kisebb jelentőségű szektorokban már eddig sem volt idegen a kínai import szankcionálása az EU részéről: 2008 óta a bizottság összesen 431 kereskedelmi vizsgálatot indított, amelyből 342 érintette Kínát (ezekből 101 zárult ellenlépés nélkül). Az ázsiai országgal szemben folyó aktív vizsgálatok rendkívül szerteágazó termékcsoportokat érintenek: szélerőműtornyok, asztali és konyhai kerámiaáruk, acélsodronyok, vas és acél kötőelemek, bulbavas, acélhordók, citromsav, polietilén-tereftalát (PET), triklór-izocianursav (TCAA), oxálsav, alkil-foszfát-észterek, egyes mangán-dioxidok, elektromos kerékpárok, optikai kábelek és egyéb üvegszálas termékek, sok más fémipari és vegyipari termék, bőr, papír, mandarin, sőt még a vasalódeszkák esetében is felmerült a kereskedelmi szabályok felrúgása. A korábban vizsgálat és/vagy büntetett termékcsoportok palettája is széles, például a kínai napelemeken, kokszon, egyes nyergeken, kompresszorokon, DVD-ken, cipőkön, modemeken, de még a fagyasztott epreken is volt büntetővám.

Bár az elektromos autók kiemelkedő gazdasági súllyal bírnak ebben a felsorolásban, a jelek szerint nem ez lesz az utolsó nagyobb szektor, ahol Európa nekifeszül majd Kínának. Az uniós intézmények és egyes fajsúlyos tagállamok az utóbbi időben elkezdték átértékelni az európai–kínai gazdasági kapcsolatokat, és miután diplomáciával csak mérsékelt sikereket értek el, újabban szigorodó szabályozói lépésekkel próbálnak tenni a kereskedelmi viszonyok kiegyensúlyozásáért.

Erre a kínai import által érintett szektorok is elkezdtek rájátszani, nemrég a szélenergia-ipar is elkezdte kongatni a vészharangot a kínai konkurencia európai megjelenése miatt, sajtóhírek szerint az acéliparban is vizsgálat készül, de a „stratégiai szuverenitás” és a „gazdaságbiztonság” (azaz valamilyen szintű ipari és technológiai önellátás fenntartásának) ébredező európai ethosza mentén az akkumulátorgyártásra, egyes csúcstechnológiai szektorokra és a zöld átmenet számos további területére is kiterjedhet a bizottsági szigor.

A legtöbb ilyen kereskedelmi vita mögött ugyanakkor nem pusztán piaci nézeteltérések, hanem az uniós és a kínai gazdaság működése közti eltérések, mindenekelőtt a kínai iparpolitikának az uniós szabályozással nehezen összeegyeztethető mechanizmusai állnak. Emiatt viszont az érdekellentéteket nehéz lenne megoldani, és egy politikai kiegyezés egyszerűbbnek tűnik, mint a kínai gazdasági rendszer gyökeres átformálása.  

Dömping, állami támogatás

A kereskedelmi vitákban az EU általában kétfajta okból szokott vizsgálódni a kínai import iránt: vagy dömpingárak, vagy állami támogatások miatt. A dömping azt jelenti, amikor egy termelő a külpiacokon olcsóbban ad egy árut, mint a hazai piacán, sőt esetenként akár a termelési ár alatt. Ez jellemzően a piacszerzés eszköze, bár Kína esetében újabban az alacsony belső kereslettel párosuló ipari túltermelés is hozzájárul a dömpinghez: az ingatlanberuházások megtorpanása miatt hoppon maradt termelők áron alul próbálnak túladni készleteiken. Nem véletlen, hogy a vitás ügyek jelentős része az acél- és fémiparhoz, valamint a vegyiparhoz kapcsolódik.

Az utóbbi napokban több magyar vállalkozó is arról számolt be a G7-nek, hogy kínai dömping jeleit látja saját ágazatában, a papír-, illetve csomagolóiparban. „Korábban alig találkoztam kínai anyaggal, most öt-hat ajánlat is van. Nagyjából ki lehet számolni a gyártási költségeiket, az alatt 20 százalékkal kínálják az árut, budapesti leszállítással” – mondta egyikük.

Szerinte ez csak állami támogatással lehetséges, ami a vizsgálatok szempontjából a keményebb dió. Ez alatt elvben az értendő, amikor egy kormány „tisztességtelen”, versenytorzító módon ad célzott pénzügyi támogatást ad egyes vállalatoknak vagy egy szektornak, esetleg egy régiónak, amelynek következtében a kedvezményezettek képesek lesznek „mesterségesen alacsony árakon” exportálni termékeiket az EU-ba. Míg a dömpingárakat kevésbé összetett feladat megállapítani, addig az állami támogatás „tisztességtelensége” ingoványos talaj, hiszen egy ország termelési és exportárait kismillió dolog befolyásolja, és a támogatás sok esetben indokolható valamilyen tágabb össztársadalmi érdekkel (zöldenergia-beruházások) vagy különleges helyzettel (a koronavírus-járvány idejének állami támogatásai). Az is bonyolítja a kérdést, hogy az EU a belső piacán, tagállamai számára hivatalosan hiába tiltja a vállalati szektor állami támogatását, az ipar mindig is kiemelt szabályozói és gazdaságpolitikai figyelmet kapott a nagy uniós országokban, és különösen az utóbbi évek válságai óta egyre több a kivétel és a kiskapu a tilalmat illetően.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) taxonómiája mindenesetre az állami támogatások öt mechanizmusát és nyolc formáját, azaz összesen negyvenféle előfordulását különbözteti meg. A mechanizmusok között van a közvetlen pénzügyi transzfer; az állami bevételekről való (szelektív) lemondás a kedvezményezett szereplők részére (adókedvezmény); a kockázat állami átvállalása; valamint a transzferek indukálása a kedvezményezettek felé más, nem állami szereplők felől (például szellemi tulajdonjogok átadásának kényszere, állami bér- és árszabályozás vagy akár a piaci árnál olcsóbb energiaszolgáltatás). Ezek a mechanizmusok számos különböző területet célozhatnak, úgymint a köztes inputok (alkatrészek, energia) költségeinek csökkentését, a munkaerőköltség leszorítását; a tőkéhez, földhöz, egyéb erőforráshoz való hozzájutás megkönnyítését; a tudás megszerzésének támogatását (kutatás-fejlesztési támogatás); a termelésnövelés ösztönzését, valamint a vállalati bevétel emelését.

Ezek természetesen elég nehezen mérhető és összehasonlítható dolgok: míg a közvetlen pénzügyi támogatások feltérképezése relatíve egyszerű, az már kevésbé világos, hogy például egy kedvezményes hitelprogram meddig gazdaságélénkítés és honnantól tisztességtelen állami támogatás. Kínával szemben az adatgyűjtés általános nehézségei mellett a pénzügyi szektor, valamint a stratégiai ipari ágazatok tulajdonosi és befektetői szerkezete is akadályozza a tisztánlátást.

Emiatt az OECD az utóbbi években számos szektoriális esettanulmányt készített az acél- és alumíniumipartól kezdve a hajó- és vonatgyártáson át a félvezetők gyártásáig, amelyekben megpróbálta felmérni, hogyan befolyásolják az állami támogatások a globális termelési láncokat és a nemzetközi kereskedelmet. Külön vizsgálták a piaci szintnél olcsóbb hitelek és energia, illetve az állami tulajdonú vállalatok és állami befektetési alapok szerepét a globális termelési láncokban; a sokéves munka tanulságait pedig egy idén áprilisi jelentésben foglalták össze.

Ezek a tanulmányok jellemzően arra jutnak, hogy az állami támogatások a világ minden táján és minden fontosabb szektorában jelen vannak, de Kína esetében messze kiemelkedőek:

  • A kínai közvetlen és közvetett pénzügyi támogatások mértéke nagyságrendekkel magasabb a nyugati és más „keleti” országok ráfordításánál.
  • Ebben kiemelt szerepet játszanak az állami irányítás alatt álló bankóriások és állami befektetési alapok, amelyek nem pénzügyi és piaci, hanem iparpolitikai megfontolásokból finanszírozzák a helyi nagyvállalatokat, világszinten is kirívó kondíciók mellett.
  • Az állami tulajdon a termelési lánc számos más pontján torzítja az árakat, és a támogatott állami nagyvállalatok gyakran a magánszektor támogatóiként, állami gazdaságpolitikai célok megvalósítójaként jelennek meg olcsó inputjaikkal és helyi gazdaságfejlesztő tevékenységükkel.
  • Újabban pedig a technológiai szektorokban egyre jellemzőbb a célzott állami befektetési alapok gründolása, amelyek olcsó kockázati tőkével látják el a feltörekvő vállalatokat.

Eltérő nagyságrendek

A vasúti szektor a kínai fejlődés egyik legjobb példája. Az ország vasúti közlekedése az ezredforduló környékén csapnivaló állapotban volt, és a hazai fejlesztési kísérletek rendre elbuktak. 2004-ben a kínai kormány jobb híján behívta a Siemenst, a kanadai Bombardiert, valamint a japán Hitachit és Kawasakit, hogy gyártsanak gyorsvasúti szerelvényeket az országban. A vállalatok vezetői akkortájt arról lelkendeztek, hogy a közeljövőben együtt építik majd a vasút jövőjét Kínában, ez azonban végül nagyon máshogy alakult: a kínaiak az eredeti, relatíve szerény megrendelések után fogták a nyugati gyártóktól az eredeti megrendelési és gyártási szerződésekben licenszelt technológiát és a helyi gyártásban megszerzett tapasztalatokat, és inkább gyártottak saját vonatokat. Ma már egy kínai állami cég, a CRRC a világ legnagyobb vonatgyártója, amely a külpiacokon is bontogatja szárnyait.

A technológia megszerzése mellett ebben nagy szerepet játszott, hogy a CRRC elég más szabályozói környezetben működik, mint a magánvállalatokból álló konkurencia. Az OECD huszonkét nagyvállalat 2016 és 2020 közti finanszírozási körülményeit vizsgálta meg, amelyek együtt 70 százalékos részesedéssel bírtak a globális vasútijármű-piacon. Ugyan négy kivétellel a szereplők mindegyike kapott valamilyen támogatást – közvetlen pénzügyi támogatást, adókedvezményt, kedvezményes hitelt vagy állami kockázat-átvállalást – ebben az időszakban, ezek mérete jelentősen eltért: a kínai CRRC 3,6 milliárd dollárnak megfelelő támogatást, a kínai CRSC 450 milliót, míg a harmadik helyen álló francia Alstom 250 milliót. A többi 19 vállalat együtt 700 millió dollárnyi kormányzati segítségen osztozott. Az is kitűnt az adatok közül, hogy a kínai, valamint a koreai és a japán állam egyáltalán nem vesz külföldi vasúti kocsikat, miközben minden más nagy vasúti piacon jelentős a külföldi cégek részesedése – ez a fajta ázsiai közbeszerzési protekcionizmus évtizedek óta viták forrása.

Hasonló helyzetet talált az OECD az alumíniumgyártás terén, amely régóta az egyik fő csatatér a nyugati világ és Kína között. Az állami támogatás itt is univerzális jelenség, és a szektor nagy része veszteséges lenne a kormányzati segítség nélkül, Bahreintől Amerikán át Kínáig. Ugyanakkor a szervezet összesítése szerint a támogatások mértékét illetően Kína messze kiemelkedik a mezőnyből.

A kutatás szerint a szektor legnagyobb globális vállalatai mintegy 70 milliárd dollárnyi közvetlen és közvetett állami támogatásban részesültek 2013 és 2017 között, amelyből 35,6 milliárd a kínai állami SPIC, 9-9 milliárd a Chalco és a Hongqiao, valamint 3-3 milliárd a Thongwang és a QPIG nevű kínai cégekhez vándorolt. Az első nem kínai szereplő 2,5 milliárddal a bahreini alumíniumtársaság volt (Alba), míg az egyetlen fajsúlyosabb „nyugati” támogatott az amerikai székhelyű Alcoa volt a maga 1,5 milliárdjával. A nagyobb támogatást részben magyarázza a kínai cégek nagyobb mérete, ám a kínaiak bevételükhöz viszonyítva is kiemelkednek: a nem pénzügyi támogatások értéke bevételük 20-40 százaléka, a pénzügyi támogatásoké 40-120 százalék között mozgott. 

A nemzetközi konkurencia ezzel szemben nagyrészt multinacionális vállalatokból áll, amelyek több – és sok esetben jellemzően nem a székhelyük szerinti – országban kaptak összesen kisebb támogatást, elsősorban energiaár-támogatás formájában. Az amerikai Alcoa esetében például 15, a norvég Norsk Hydro esetében 5, az ausztrál székhelyű Rio Tintónál alig egy százalék volt az állami segítség bevételarányos értéke, egyedül a bahreini Alba vette fel a versenyt a kínaiakkal, miután ott az energia majdhogynem ingyen van az állami szektor számára.

Az OECD pénzügyi támogatásokat vizsgáló jelentése szerint az alumíniumszektor legnagyobb szereplői (a kirívó kínai és bahreini esetekkel együtt) átlagban 25 százalékos bevételarányos állami segítséget kapnak, azaz messze az iparági átlag felett van a kínai érték. De hasonló a helyzet a cementgyártásban, a hajóiparban, a napelemgyártásban és számos más feldolgozóipari szektorban is.

Egyedi pénzügyek

A kínai állami segítség nagyrészt a finanszírozásban jelentkezik. Az alumíniumgyártók és más kiemelt cégek egyrészt jellemzően a piaci átlagnál 2-5 százalékkal alacsonyabb kamatra kapnak hitelt, és hasonló a helyzet más ipari szektorokban is. Ami ennél lényegesebb, hogy egyes kínai vállalatok, mint például a QPIG esetében megfigyelhető, hogy az eladósodottság mértéke nincs hatással a tőkéhez jutás költségéhez, más szóval a hitelezők annak dacára is alacsony kamatra adnak hitelt, hogy a cég súlyos hitelállományt görget maga előtt, és nem tudja kitermelni a kölcsönök törlesztését. Piaci logika mentén az is nehezen magyarázható jelenség a kínai vállalatok esetében, hogy alacsony jövedelmezőség mellett is magas beruházási rátával rendelkeznek. Más szóval alig csinálnak pénzt, mégis jelentősen bővítik kapacitásaikat – és képesek mindezt finanszírozni.

Ezek a jelenségek kínai sajátosságok: az OECD-ben a nagy ipari termelők többsége a piaci átlagnál rosszabb feltételekkel kap kölcsönt (miután a nehézipar és számos más feldolgozóipari szektor nem valami jövedelmező üzlet), de Indiában, Oroszországban és az Öböl-menti országokban is a piaci átlaghoz közel helyezkednek el a nagy iparvállalatok pénzügyi költségei. Míg a kedvezményes hitelek bevételarányos értéke az OECD tagságán belül 0,1 százalék körül van, és az iparvállalatok kevesebb mint tizede részesül az olcsó finanszírozásból, addig Kínában a bevételarányos érték 2,5 százalék környékén áll, és

a nagy iparvállalatok 95 százaléka részesül az olcsó hitelekből.

Egy másik fontos mankó az alumíniumkohóknak az energiaár-támogatás. Az energia a termelési költségek átlagosan 40 százalékát teszi ki a szektorban, emiatt az állami közszolgáltatók Québectől Jünnanig olcsóbban adják az áramot és a gázt az alumíniumkohóknak, mint más ipari felhasználóknak. A teljes gazdaságot tekintve Kína energiaár-támogatási politikája nem tűnik ki a sorból az OECD vonatkozó energiaipari jelentése szerint, nagyjából az OECD-átlaghoz közelít, és messze elmarad az Öböl-menti energiatermelők árszubvenciójának mértékétől. Ugyanakkor egyes szektorokban és régiókban itt is vannak kirívó esetek, például az alumíniumgyártás és azon belül is Csinghaj vagy Jünnan támogatási politikája messze veri a nyugati átlagot. Ez összecseng a Csinghua Egyetem, a Chicagói Egyetem és a Hongkongi Kínai Egyetem kutatóinak egy 2019-es tanulmányával, amelyben helyi terepmunkával és kínai adatforrásokból igyekeztek feltérképezni a városi és megyei ipartámogatásokat, és arra jutottak, hogy ezek a helyi, egyedi támogatások és adókedvezmények a kínai ipari kapacitásbővítés fő mozgatórugói.

Az OECD másik energiapolitikai megállapítása, hogy az olcsó állami finanszírozás rendszere a kínai energiaárakra is hatással van: az energiatermelés alacsony költségei részben ahhoz köthetők, hogy a szektor a fenti mechanizmusok mentén jóval olcsóbban tudja finanszírozni magát, mint a nyugati világban. Ez például a szénenergia-termelés terén is időszakos és regionális túlkapacitást és komoly kilengéseket okoz, amiből az alumíniumkohók profitálnak – bár ezek a kilengések máshol negatívan csapódnak le, a nyári és téli csúcsidőszakban például nem ritka az időszakos energiahiány sem.

Szabályozói terelés

Az is bevett gyakorlat, hogy a kohók az államtól ingyenesen vagy olcsón bérbe vett földterületen vannak; egyes, félkész és feldolgozott alumíniumtermékek gyártása teljes vagy részleges társaságiadó-mentességgel jár; a kínai cégek fajlagosan jóval magasabb kutatás-fejlesztési támogatást és adó-visszatérítést kapnak, mint a nyugatiak; és kedvezőbb feltételek mellett tudják modernizálni gépparkjukat, miután ezt célzott alapok támogatják.

Az állam továbbá a vámpolitikával igyekszik terelni a hazai gyártás jellegét. A nyers alumínium exportjára exportvám vonatkozik, azaz az állam megsarcolja, aki alumíniumot ad el külföldre. Ez elsőre badarságnak tűnhet, de van benne logika: a cél, hogy a kínai vállalatok ne adják el a nyers, feldolgozatlan, relatíve olcsóbb alumíniumot, hanem belföldön dolgozzák fel, és félkész vagy feldolgozott alumíniumtermékeket hozzanak létre, majd ezen drágább és magasabb hozzáadott értékű árukat exportálják.

Más szektorokban ismert módszer a külföldi tulajdon korlátozása és a vegyesvállalatok létrehozásának kényszere, amely korábban elsősorban az autóiparban volt jellemző (a rendszert 2018 óta folyamatosan lazítják, mivel a kínai autóipar most már képes versenyre kelni a külföldi konkurenciával). Ezt gyakran azért bírálták az Egyesült Államokban és az EU-ban, mert technológiájuk és termelési módszereik megosztására kényszerítette a nyugati gyártókat, azaz Kína a jelentős piacának vonzerejét kihasználva elvárta, hogy a piaci hozzáférés fejében a BMW, a Volkswagen vagy a Ford felhúzza magával a helyi ipart.

Az OECD állami támogatásokkal foglalkozó jelentése a gyakorlat egy másik, kevesebbet tárgyalt részét emeli ki: a kínai autóipari szereplők, köztük állami vállalatok bevételének nagy része a 2010-es években vegyesvállalatokból származott, és míg a sajátmárkás termékeiken gyakran veszteséget könyveltek el, a nyugati gyártók márkája alatt folytatott üzletük komoly nyereséget hozott. Azaz végső soron a szabályozók a bevételek csatornázásában és a hazai vállalatok közvetett feltőkésítésében is aktív szerepet játszanak.

Állami tulajdon

A piaci logikát annak fényében persze nehéz is lenne elvárni Kínától, hogy jellemzően a hitelezők és a hitelfelvevők is állami cégek, avagy végül is ahhoz hasonlatos helyzetről van szó, amelyet annak idején Kornai János a hazai szocialista gazdaság „puha költségvetési korlátjaként” írt le

További problémát jelent a fejlett világ szabályozói számára, hogy az állami tulajdonú vállalatok központi szerepet töltenek be számos ipari értékláncban. A világ legnagyobb vas- és acélgyártója, a Baowu csoport például a kínai állami alapkezelő bizottság (SASAC) 90 százalékos tulajdonában van, de a SASAC-é a harmadik legnagyobb acélgyár, az Ansteel is, és a szektor számos további szereplője. Az alap emellett a világ legnagyobb alumínium-, vasútikocsi-, hajó- és cementgyártójában is irányítási joggal bír.

Ezzel az az egyik baja a fejlett országoknak, hogy a kínai állami vállalatok (mint általában véve bármilyen állami vállalat) nem piaci alapon működnek, és külön elbírálást kapnak a szabályozók, a közszolgáltatók, az állami bankok és az államszervezet többi része felől. Az OECD és más nyugati és nyugaton alkotó kínai közgazdászok elemzései szerint a fontosabb állami cégek az átlagosnál több közvetlen pénzügyi támogatást kapnak a kormánytól, és a piacinál kedvezőbb feltételekkel jutnak hitelekhez. A versenyszabályok betartatását illetően elnézőek velük, közbeszerzéseken jól szerepelnek, a csődtörvények gyakran nem vonatkoznak rájuk. Nemzetközi közbeszerzéseken alulígérnek a piaci konkurenciának, mert stratégiai érdek áll a győzelmük mögött, és ha félremegy a projekt, az állam kipótolja a veszteséget. (Bár vannak ellenpéldák is, például a hazai részvétel ára miatt megdrágult Budapest-Belgrád vasútvonal, amelyet a kínaiak a hírek szerint már nem akarnak finanszírozni.)

Az állami tulajdon persze máshol is jellemző, a globális piacokon forgó részvényeknek egy 2019-es tanulmány szerint 14 százaléka volt állami kézben, és a tőzsdén jegyzett cégek legnagyobb 10 százalékában ez az arány 50 százalék volt. Kiemelkedő az állami tulajdon aránya az acéliparban, a hajógyártásban és az alumíniumgyártásban, egyes alapvető szolgáltatások (posta, telekom, közművek, atomenergia) terén, de az OECD például azt is megjegyzi, hogy a világ legnagyobb polgári repülőgépgyártója, az Airbus a francia és német kormány 26 százalékos tulajdonában van, ami felveti a piactorzítás lehetőségét. Az energiaszektor állami szubvenciója sem valami keleti ármány, a francia áramtermelés nagy részéért felelős atomipari konszerneket például már többször is megmentette a csődtől a francia kormány. A kínai iparpolitika számos eleme, mint az adókedvezmények, az egyedi szabályozói elbírálás, a közvetlen pénzügyi támogatás vagy a kedvezményes hitelezés pedig Magyarországon is visszaköszön, bár ez inkább a német és kínai cégeket támogatja, nem a magyarokat.

Ezzel együtt az OECD szerint az iparban az állami tulajdoni és támogatási struktúra karakterét illetően nagyon jelentős különbségek vannak a világban. 

  • A fejlett világ legtöbb országában nem jellemző az állami tulajdon és a nagy ipari cégek relatív kevés közvetlen támogatást kapnak.
  • Máshol, például Norvégiában és egyes Öböl-menti olajmonarchiákban ugyan jellemző az állami irányítás, de az állami cégek relatíve mérsékelt támogatást kapnak a kormányzat részéről, és alapvetően piaci logika mentén működnek (ilyen vállalat például a Norsk Hydro vagy a Telenor).
  • Vannak olyan államok, amelyek nem hazai cégeiket, hanem külföldi székhelyű multik helyi termelését támogatják relatíve jelentős összegekkel, mint Brazília, Kanada vagy az OECD által nem vizsgált akkumulátoriparban Magyarország.
  • Országok egy csoportja viszont a helyi nagyvállalatainak felturbózására használja az állami támogatások rendszerét az inputárak leszorításán, valamint a vállalati szektor finanszírozásában és a tőke stratégiai szektorokba terelésében való kiemelt állami szerepen keresztül. Ennek a fő példája a kisebb globális súllyal bíró Szaúd-Arábia, Bahrein és Katar mellett Kína. 

Nem hatékony

A dologban az irónia, hogy a kínai állami cégek üzleti hatékonysági mutatói híresen rosszak, és a liberálisabb közgazdászok szerint azok támogatása valójában hosszabb távon visszafogja a kínai gazdaságot. A költségvetésből és az állami bankrendszeren keresztül a kínai nép megtakarításaiból finanszírozott behemótok jellemzően nem lesznek rákényszerítve a versenyre és innovációra, és hiába szereznek piacot, ha nem képesek rentábilisan működni, és folyamatosan újabb támogatásokra van szükségük. A közelmúltban több kínai és amerikai tanulmány is arra jutott, hogy a nagy politikai támogatásnak örvendő szektorok termelékenysége nem nőtt, sőt a Carnegie Mellon és a ShanghaiTech Egyetem kutatói szerint az állami dotáció mértéke fordított arányban van a termelékenység változásával. Ezen értékelések szerint a kínai gazdaság erőforrásainak súlyos elpazarlása az állami szektor jelen modellje.

A valamivel pozitívabb értékelések szerint inkább arról van szó, hogy szektoronként jelentősen eltér a helyzet, és míg egyes területeken sikeresek a kínai módszerek, máshol nem. A kínai modellben hívők szerint ugyanakkor az állami szektornak nem a hatékonyság a célja.

  • Részben foglalkoztatáspolitikai célokat látnak el, és alacsonyan tartják a munkanélküliséget;
  • a regionális fejlesztési politika eszközei az ipari klaszterek kialakításában;
  • valamint az olcsó inputokkal támogatják a magáncégek növekedését és innovációját.

Utóbbit az alumíniumipari példája is mutatja, ahol az állami tulajdonú iparvállalatok egyszerre támogatottak és támogatók, amelyek működésükkel tágabb gazdaságpolitikai célok megvalósításában vesznek részt. Az állami nagyvállalatok termelési költségeinek leszorítása, illetve a termelés jellegének közvetlen és közvetett terelgetése a termelési lánc további belföldi szereplői számára is olcsóbbá teszi az inputokat. Ebből fakadóan a feldolgozott és félkész alumíniumtermékek – például rudak, lapok, fóliák – kínai költségei az európai és amerikai szint nagyjából fele, amiből számos további, ezeket az elemeket feldolgozó ipari szektor profitál. De hasonló a helyzet a vegyiparban, amely a fenti gyakorlatoknak és a lazább környezetvédelmi szabályozásnak köszönhetően jóval olcsóbban és többet termel, mint bármely más ország vegyipara. Ebből pedig egyebek mellett a kínai akkumulátorgyártók is jelentősen profitálnak, hiszen a szektor nagyrészt a vegyipari inputokra épül.

A képet tovább bonyolítják a kínai ipar összetett tulajdoni viszonyai. Az OECD által felhozott egyik példában a SASAC által birtokolt nagy állami vállalat létrehoz egy félvezető-gyártó céget, amelybe beszáll az integráltáramkör-ipari befektetési alap; majd ez a cég létrehoz egy holdingcéget, amelybe társfinanszírozóként ismét beszáll az integráltáramkör-befektetési alap és a cég székhelyének illetékes önkormányzata; majd ez a holding cég létrehozza a beruházást (épít egy csipgyárat). Ez a gyártó a kínai kormány értelmezése szerint nem állami vállalat, hiszen az államtól névleg függetlenül működő, autonóm döntéshozatali mechanizmusokkal rendelkező tőkealapok tulajdonában áll; az OECD elemzőinek értelmezése szerint azonban az állami iparpolitika megtestesüléséről van szó. (A dolog iróniája, hogy a SASAC és más tőkealapok az 1990-es években az állami vállalatok reformjának részeként jöttek létre, és eredetileg azt a célt szolgálták, hogy professzionális, inkább gazdasági, mintsem politikai alapú vezetés alá kerüljenek a nagyvállalatok.)

Ezek a struktúrák főként a feltörekvő technológiai szektorokra (biotechnológiák, robotika, IT, akkumulátor, elektromos autók) jellemzőek, ahol a nagyiparral szemben nem a banki hitelezésen keresztül, hanem célzott pénzügyi alapokon keresztül injektál tőkét a kínai állam. Az ilyen alapok alkalmazása főleg a 2010-es évtized első felében ugrott meg, a 2016-os csúcson közel félezer (gyakran városi, tartományi vagy megyei) befektetési alap működött és évi 2000 milliárd jüant osztottak szét (nagyjából százezer milliárd forint, avagy 273 milliárd dollár). Mára a számuk száz környékére, az évi befektetési összeg 500 milliárd jüan alá mérséklődött; a vonatkozó kutatások szerint ebből a kedvezményezett cégek és szektorok termelését és foglalkoztatását jelentősen növelték, de azt nem lehet megállapítani, hogy a minőségi mutatók átlagon felüli növekedést hoztak volna.

Ezzel párhuzamosan az új techszektorok közvetlen támogatása sem állt le, ahol főként a kutatás-fejlesztési adókedvezmények dominálnak. A Fitch hitelminősítő egy tavalyi elemzésében a tőzsdén jegyzett kínai vállalatok beszámolóiból arra jutott, hogy a SAIC állami autógyártó, az SMIC csipgyártó, de az elektromos autózásban utazó BYD és a Debrecenben építkező CATL akkugyártó is kapott néhány milliárd jüan közvetlen, célzott támogatást.

Az Európai Bizottság szerint az ehhez hasonló nyilvános forrásokból származó információkból levezethető a szektor tisztességtelen támogatása. Mint korábban írtunk róla, az autóipar és az akkumulátorgyártás esetében korábban is számos beszámoló született a szektornak nyújtott pénzügyi támogatások, adókedvezmények, illetve az inputárak leszorításával és a diszkriminatív támogatási rendszerrel kapcsolatban, amelyek a fentiekhez hasonló mechanizmusokról szóltak.

A bizottság hivatalosan háromfajta támogatás miatt vizsgálódik: közvetlen pénzügyi támogatás; szelektív adókedvezmények; valamint az állam részéről „a megfelelő nagyságú díjazásnál alacsonyabb” áron nyújtott szolgáltatások és áruk. Itt is kiemelkedik az állami pénzügyi rendszer szerepe: a bizottság a preferenciális alapon nyújtott hitelek, kötvénykondíciók, az olcsó exportfinanszírozás; a kínai gyártók számára szelektíven alkalmazott adókedvezmények és visszatérítések, valamint az állami szektor által nyújtott olcsó nyersanyagok és egyéb termelési inputok szerepét emelte ki a relatíve felületes nyilvános bejelentésében.

A probléma persze az EU részéről, hogy 

a kifogásolt gyakorlatok a kínai gazdaságpolitika alapvető eszközei, és a kínai politikai és gazdasági rendszer jellegéből fakadnak.

Külső szemlélők manapság pedig azt is felhozzák, hogy a kínai állam ipari beavatkozásai mögött ma már fontosabbak a nemzetbiztonsági megfontolások, valamint a technológiai függőségek csökkentésének és a magas szintű önellátás megteremtésének a vágya, mint a puszta gazdasági racionalitás 

Ebből fakadóan nem sok esély van rá, hogy Peking komolyabb változtatásokat hozzon az uniós panaszok hatására, ahogy azt az elmúlt tíz év sorozatos, ismétlődő kereskedelmi vizsgálatai is jelzik. A jelek szerint ezzel Európában és az Egyesült Államokban is tisztában vannak, újabban ugyanis inkább a saját iparpolitikai támogatási rendszer kialakításán, illetve a kínai import korlátozásokkal való csökkentésén dolgoznak.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ alumínium dömping európai bizottság Európai Unió iparpolitika Kína vizsgálat Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Mit hoz az Európai Parlament jobbra tolódása a gazdaság számára?

Ha ellenállás bontakozik ki az EU-s költségvetési szabályokkal szemben, akkor a költségvetési lazítás irányába mozdulhatnak el a tagországok.

Hidi János Kovács Márton
2024. június 16. 05:42 Tech, Világ

Felgyorsítható a zöld átmenet, vagy bukni fogjuk a klímacélokat?

A jó trend már kialakult, de nincs elég beruházás ahhoz, hogy elérjük a párizsi klímakonferencián kitűzött klímacélt. Miben lehet mégis bízni?

Mészáros R. Tamás
2024. június 13. 05:19 Világ

Elkezdődött a harc a kínai elektromos autók ellen, kétélű fegyverekkel

Az Európai Bizottság védővámokat vetett ki, noha korábban ezek más szektorokban nem jártak sikerrel. Alternatív eszközök viszont nem nagyon vannak az EU kezében.

Fontos

Torontáli Zoltán
2024. június 18. 05:03 Élet, Pénz

Egyre bátrabban szabotálják a kártyás fizetést éttermek és kis üzletek

Ez akkor szokott történni, amikor érzik, hogy a vásárlók is partnerek, de arra is utalhat, hogy nő a gazdaságon belül a szürke zóna.

Stubnya Bence
2024. június 17. 05:45 Közélet

A gazdasági helyzet eddig Magyar Pétert segítette, 2026-ig viszont már inkább a Fideszt fogja

A gazdaság gyengélkedése rontotta a kormánypárt mostani eredményét, a Tisza párt eredményét pedig javíthatta. 2026-ig ez a hatás fokozatosan átfordul majd.

Gergely Péter
2024. június 15. 17:33 Pénz

Berobbant a csok plusz, megint nagyon fogynak a támogatott lakáshitelek

Háromszor annyi támogatott lakáshitelt vett fel a lakosság 2024 első négy hónapjában, mint egy éve, ami egyértelműen a csok plusz megjelenésének tulajdonítható.