Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. augusztus 28. 04:34 Világ

Ugyanazért kezd majd háborúba Kína, mint Oroszország?

Napjaink világpolitikai jövendölései gyakran próbálják történelmi példák és tapasztalatok alapján megjósolni az Egyesült Államok és Kína vetélkedésének kimenetelét, illetve azonosítani az azzal járó veszélyeket, ókori görög mondáktól az első vagy akár a második világháború előtti világpolitikai és világgazdasági feszültségeken át a gazdasági fogolydilemmán keresztül az ősi kínai filozófiáig bezárólag.

Ezen általában mérsékelt módszertani szigorral bíró – a sok helyen népszerű „thuküdidészi csapda” elmélete, amely a peloponnészoszi háború példáján magyarázza az amerikai–kínai rivalizálást, például jelentős részt egy félrefordításon alapul – elmélkedések közös pontja, hogy a történelem folyamán gyakran lett nagyhatalmi háború abból, amikor egy új, felemelkedő hatalom jelent meg és követelt magának teret a nemzetközi politika porondján. Azonban a konfliktushoz vezető pontos mechanizmusok azonosítását, valamint a történelmi párhuzamok tanulságainak alkalmazását illetően elég jelentős nézeteltérések vannak.

Ezen vitákba szállt be egy új verzióval Michael Beckley, a Tufts Egyetem tanára és több washingtoni agytröszt munkatársa, aki egy, az International Security című mértékadó biztonságpolitikai folyóiratban megjelent cikkében azt állítja: az ilyen helyzetekben a konfliktus forrása az elmúlt másfél évszázadban jellemzően az volt, hogy a feltörekvő hatalom növekedése tartósan megtorpant.

Beckley szerint a megtorpanásra a feltörekvő hatalmak – legyen szó a 19. század végi Egyesült Államokról, az 1920-as évek Japánjáról vagy a 2014-es Oroszországról – jellemzően „merkantilista terjeszkedéssel” reagálnak, ami gazdasági, politikai és katonai nézeteltéréseket szül. Ezek pedig hajlamosak konfliktussá fajulni, főleg, ha az érintett felemelkedő hatalom egy bezáródó világgazdasággal szembekerülő autokrácia. Ő pedig ezt a logikát véli felfedezni Kína esetében is, a Kínával szembeni amerikai külgazdasági stratégia pedig csak tetézi a bajt.

Nem racionális

Michael Beckely kiindulópontja, hogy a feltörekvő hatalmak konfliktuskereső magatartása bár relatíve gyakori, első látásra mégsem racionális. A felemelkedő hatalmak az adott nemzetközi rendszer haszonélvezői, amelyek képesek a status quo keretein belül gazdagodni és erősödni, miközben a rendszer fenntartásának költségei nem őket terhelik. Kína (vagy akár Magyarország is) profitált belőle, hogy az Egyesült Államok 2018-ig a nemzetközi kereskedelmi akadályok lebontásán dolgozott, finanszírozta az ENSZ és más globális szervezetek munkáját, viszonylagos pénzügyi stabilitást, globális elszámolási és tartalékeszközt biztosított a világgazdaságnak, és a világ csendőreként viszonylagos békét és rendet tartott a kereskedelem és energiaellátás szempontjából kulcsfontosságú két térségben, Ázsiában és a Közel-Keleten. (Bár ebben azért nem mindig volt hatékony és következetes.)

A látszólagos ellentmondás első potenciális feloldása, hogy a feltörekvő országok általában attól tartanak, hogy a hanyatló nagyhatalom ellenük fordul majd, és katonai vagy egyéb eszközökkel megpróbálja meggátolni felemelkedésüket. Ez az elképzelés elég világosan visszaköszön a kínai gondolkodásban is, Hszi Csin-ping pártfőtitkár például nemrég azt hangoztatta, hogy „az Egyesült Államok által vezetett nyugati országok Kína teljes körű feltartóztatására, körbezárására és elnyomására törekedtek, ami példátlanul súlyos kihívást jelent az ország fejlődésére nézve”.

A történelmi esettanulmányok azonban jóval több olyan esetet ismernek, amikor a hanyatló nagyhatalmak inkább visszavonulót fújnak, és nagyon kevés olyat, amikor fegyvert fognak. A gyakorlatban a mostani helyzetre is könnyebb ráhúzni, hogy az Egyesült Államok a kereskedelmi háborúzással és a nemzetközi intézményrendszer nyugati körben való konszolidálásával végső soron saját költségeinek csökkentésére és a rendszerből profitáló országok – például a szabadkereskedelmen kereső Kína – nyereségének visszafogására törekszik, mint azt, hogy Amerika záros határidőn belül le akarná rohanni Pekinget. Annak idején hasonlóan viselkedett az egyetlen globális nagyhatalmi átmenet hanyatló szereplője, a brit birodalom is, amely kisebb pénzügyi és gazdasági civakodás után kénytelen volt átadni a terepet egykori gyarmatának, az Egyesült Államoknak (bár ezt megkönnyítette, hogy az Egyesült Államok jóval közelebb volt elvi és eszmei téren a britekhez, mint Kína bárki máshoz.)

A másik népszerű magyarázat, hogy a feltörekvő hatalmak idővel elégedetlenné válnak a nemzetközi renddel kapcsolatban: a néhai Robert Gilpin leírása szerint a probléma forrása, hogy a rend szabályait akkor (a jelen esetben nagyrészt az 1940-es évek második felében) fektették le, amikor a feltörekvő hatalom gyenge volt, de ezek a szabályok jóval nehezebben és lassabban változnak, mint amilyen ütemben a feltörekvő hatalmak ereje nő, így idővel már nem reprezentálják az új hatalmi helyzetet. Így lehet például, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság az ENSZ Biztonsági Tanács állandó tagjai, miközben a hasonló gazdasági és katonai erőt képviselő India, Németország vagy Japán nem; vagy hogy Kínának és Indiának a mai napig minimális beleszólása van a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap vezetésébe.

Hasonló a probléma a rend elvi alapjaival is, a Kínai Népköztársaság például elég világos módon nem tartja magára nézve relevánsnak a nemzetközi emberi jogi egyezményeket (illetve igyekszik azok szövegét úgy kiforgatni, hogy a Kínai Kommunista Párt az emberi jogok védőszentjének tűnjön, szemben a hanyatló Nyugattal), és Hszi Csin-ping pártfőtitkár és beosztottjai Orbán Viktorhoz hasonlóan lépten-nyomon azt hangoztatják, hogy a fejlett világban egyetemesnek tekintett emberi értékek valójában a nyugati imperializmus eszközei.

Az absztraktabb érvelések szerint az elégedetlenségben a nemzetközi presztízs, más szóval egy adott ország nagyhatalmi elismerésének formai körítése is fontos szerepet játszik: egyesek szerint végső soron a kínai vezetés egyik fő célja, hogy Washingtonban egyenlő félként tekintsenek rájuk, és Kínának is megadják a nagyhatalmisággal járó „előjogokat”, például hogy amerikai befolyás nélkül, úgy egzecíroztathassa közvetlen szomszédjait, ahogy mondjuk Washington tette azt Latin-Amerikával.

Ebben a helyzetben tehát intézményi és elvi szempontból is kifizetődőnek tűnhet egy alternatív rend felvázolása, amelyre az utóbbi években az Egy övezet, egy út kezdeményezés nevű, váltakozó intenzitású globális beruházási programjával, új pénzügyi intézmények létrehozásával (Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bank, Új Fejlesztési Bank), a jüan nemzetközi terjesztésével, illetve a más feltörekvő országok összeboronálásával tett kísérletet.

Beckley ugyanakkor szkeptikus azt illetően, hogy ez a fajta elégedetlenség önmagában egy komolyabb összetűzéshez vagy fegyveres konfliktushoz vezessen. Szerinte a nemzetközi renddel szembeni elégedetlenséget vizsgáló elemzések eleve jellemzően olyan változókkal mérik az elégedetlenséget, amelyek a konfliktusra való szándék indirekt indikátorai (fegyverkezési verseny, szövetségi politika, ideológiai versengés), ebből következően pedig a körkörös érvelés csapdájába esnek: az elégedetlen feltörekvő hatalmak hajlamosak konfliktust kezdeményezni, és a konfliktust indítására hajlamos hatalmak elégedetlenek.

Van, amikor kifizetődő

Beckley szerint ezzel szemben a rend megváltoztatására tett agresszív kísérleteket jobban magyarázza a feltörekvő hatalom felemelkedésének kifulladása vagy megtorpanása. Sőt, pusztán elméleti alapon azoknak van a legtöbb oka háborúzni, amelyek felemelkedése még tart, de annak üteme már erősen lassul, azaz világgazdasági befolyásuk jó eséllyel hamarosan eléri zenitjét. Ha ebben a számukra még előnyös hatalmi pozícióban tudják átrendezni a nemzetközi rendet, akkor végső soron biztosíthatják, hogy a következő évtizedekben a lehető legjobb helyzetben maradjanak.

Ezt bizonyítandó Beckley megnézte, hogy az elmúlt 150 évben hogyan reagáltak a feltörekvő, gyors gazdasági növekedést mutató hatalmak a növekedési ütemük tartós megtorpanására. Kilenc ilyen példát talált: az Egyesült Államok 1882-es kifulladása mellett az orosz birodalom (1899), Japán (1922), Franciaország (1925), a Szovjetunió (1926), Németország (1927), majd ismét Japán (1970)  és Oroszország (2007), valamint Kína (2012) lassulására húzható rá a modellje. (Bár a két világháború közötti Európában a növekedés lassulása mellett számos más jelenség is kulcsszerepet játszott a helyzet alakulásában.)

Ez alapján a leggyakoribb reakció a feltörekvő hatalmak részéről a merkantilista terjeszkedés és a gazdasági befolyási övezetek kialakítása. A növekedés belső forrásainak kifulladása miatt a feltörekvő hatalom korlátozza a külső hozzáférést piacához és jelentős külföldi befektetéseket eszközöl, hogy azokon keresztül külső keresletet gerjesszen exportja számára és biztosítsa hozzáférését egyes fontos nyersanyagokhoz. A külföldi befektetések és nyersanyag-hozzáférés védelme érdekében növeli katonai erejét, és komolyabb erőkkel kezd el megjelenni a fontosabb kereskedelmi útvonalak mentén. Ez természetesen nagyhatalmi rivalizálást és egyes esetekben háborút szül.

Beckley szerint a második fő tanulság, hogy a feltörekvő hatalom belpolitikai rendszere és jövőbeli kereskedelmi kilátásai nagy hatással vannak a folyamat kimenetelére. A merkantilista terjeszkedés legagresszívabb képviselői olyan autokráciák voltak, amelyek növekvő nemzetközi protekcionizmussal néztek szembe, azaz világgazdasági lehetőségeik szűkültek, miközben az agresszív terjeszkedéssel szembeni esetleges belső politikai korlátok sem funkcionáltak. Ezzel szemben a konfliktus esélyét jelentősen csökkentette, ha a kifulladó feltörekvő hatalom demokrácia volt, illetve jobb hozzáféréssel bírt a nemzetközi piacokhoz. Ezt részben az magyarázhatja, hogy a demokratikus intézményrendszer belső fékeket és ellensúlyokat támasztott az agresszívabb terjeszkedéssel szemben, részben pedig az, hogy a jobb jövőbeli kilátások miatt kisebb volt a merkantilista terjeszkedés tétje.

Amerika, Japán és Putyin Oroszországa is a példák közt

Az utóbbi kategóriába tartozott az Egyesült Államok, amely az 1880-as évek gazdasági lassulására protekcionizmussal, latin-amerikai és kelet-ázsiai politikai–gazdasági terjeszkedéssel, valamint az új kereskedelmi érdekei védelmében egy hatalmas haditengerészet kiépítésével reagált, de (a gyengébb országok rabigába hajtása mellett) nem okozott nagyhatalmi konfliktust. Ehhez hasonlóan a cári Oroszország is a keleti lehetőségek iránt kezdett érdeklődni a század végén, bár ezt nagyrészt fegyverrel tette a Koreai-félszigeten és Mandzsúriában. Ezt a példát követte a japán birodalom is, amely különösen az 1920-as évek gazdasági gondjai után tekerte fel az imperializmust és szomszédságának leigázását és kizsákmányolását.  

Japán második megtorpanása, az 1970-es évek folyamán sok tekintetben jelentősen eltérő, sok tekintetben azonban nagyon hasonló stratégiát folytatott. A fegyveres gyarmatosítás és a tömegmészárlások helyett működőtőke-befektetésekkel kezdett el hódítani Ázsiában, miközben belpiacát erősen védte a nyugati konkurenciától. 

Beckley egyik érdekes állítása, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországának magatartását is hasonló folyamatokból vezeti le.

Putyin hatalmának első évtizedét szárnyaló olajár, nagy népszerűség és könnyű klientúraépítés  jellemezte, de a 2008-as válság és az olajáresés ezt megtépázta, a rezsim támogatottsága és a patronázshálózatok fenntarthatósága is veszélybe került. A válasz a posztszovjet térben való merkantilista terjeszkedés és a katonai erő növelésére tett kísérlet volt, ezt azonban veszélybe sodorta, hogy Ukrajna 2012-2013-ban társulási szerződést akart kötni az Európai Unióval. Szemben az 1970-es évek Japánjával, az autokrata Putyin fegyverhez nyúlt.

Ez bizonyos pontokon hasonló ahhoz, ahogy Volodimir Iscsenko ukrán szociológus, a berlini Freie Universität Berlin kutatója magyarázza Moszkva jelenlegi, 2022-ben indult ukrajnai invázióját. Iscsenko szerint az ukrajnai háború nyitja az orosz politikai kapitalizmus válsága: a posztszovjet orosz elit vagyona járadékvadászatból származik, a járadékhoz a rezsimen keresztül tud hozzáférni – a rezsim pedig részben a járadékvadász hűbéreseken keresztül működteti az országot. A rendszerre a fő veszélyt a nyugati vezetésű globális kapitalizmus térnyerése és a posztszovjet középosztály érdekszövetsége jelenti: a globális kapitalizmus szeretne hozzáférni az orosz piachoz, míg a gyakran a belgazdaságtól független, globális hálózatokban külföldre dolgozó ukrán és orosz középosztály szeretne politikai reprezentációt és kevesebb korrupciót. Ez természetesen veszélybe sodorja a járadékvadászati lehetőségeket, ezért a rezsim és az elit érdeke a globális kapitalizmus csápjainak, illetve az ezen csápokból táplálkozó izgága középosztálynak az elnyomása, így például a gazdaságilag hagyományosan ezen járadékvadász politikai kapitalista rendszerbe illeszkedő, de újabban Nyugatra kacsingató Ukrajna ambícióinak letörése is. Ha Beckley nem is ennyire kimunkáltan, de végül is szintén azt mondja, hogy az orosz gazdasági rendszer válsága, valamint a gazdasági befolyási övezet megtartásának és megerősítésének vágya vezérelte Putyint.

Kínára is ráhúzza

Beckley szerint állításai az Egyesült Államok és Kína jelenkori viszonyára vonatkozóan is fontos tanulságokkal bírnak. Kína nagyon hasonló helyzetben van, mint számos történelmi előkép: lassuló belső növekedés, a belső piac védelme és növekvő társadalmi izoláció a külvilágtól; erősödő hadsereg; erősödő külső protekcionizmus; valamint jelentős külföldi befektetések és a nyersanyag-hozzáféréshez köthető politikai hajsza jellemzi. 

Az elmúlt évek kihívásai ellenére a kínai gazdaság hosszabb távú stagnálására számítani minimum merész dolog lenne, és az is erős túlzásnak tűnik, hogy közelít a kínai befolyás zenitje. Beckley szerint ugyanakkor a mostani tendenciák alapján a 2020-as évek más szempontból ígérkeznek veszélyesnek, mint azt Washingtonban sokan gondolják. Míg a keményebb amerikai külpolitikát hirdetők jellemzően arra készülnek, hogy a Kínával szembeni versengés egy sok évtizedes folyamat lesz, ahol folyamatos nyomásgyakorlásra van szükség, addig ő úgy véli, a történelmi példák alapján a konfliktus veszélye a rövid távon magasabb, mint hosszú távon, és az amerikai gazdasági nyomásgyakorlás jelentősen emeli az összeütközés veszélyét.

Az ő receptje szerint így az Egyesült Államok jobban tenné, ha nem próbálna teljes pályás gazdasági letámadást folytatni Kínával szemben, és nem akarna minden gazdasági területen, minden térségben kiszorítósdit játszani Pekinggel. Ennél célravezetőbb lenne, ha Washington csak a valós kínai biztonsági fenyegetésekre összpontosítana, és más területeken nem akadályozná, sőt akár támogatná is Kína gazdasági expanzióját. Az Egy övezet, egy út kezdeményezés keretében folyó befektetések például egyáltalán nem ártanak Amerikának, sőt azzal még potenciálisan jól is járhat Washington, ha Peking alacsony megtérülésű infrastrukturális projektekre költi pénzét, és közben úgy érezheti, szabadon mozoghat a világgazdaságban, vagy legalábbis annak nem nyugati részén. A kevésbé borúlátó jóslata pedig, hogy ha ezt megfogadják az amerikai vezetők, a feszültségek a 2030-as évektől akár csökkenhetnek is.

Az elvontabb tanulság szerinte az, hogy a hatalmi átmenetek logikájáról szóló legtöbb amerikai – és a saját kutatási eredmények híján az amerikai elméleteket reciklikáló magyar nyelvű – elmélkedés túlzottan leegyszerűsítő, és nem felel meg a történelmi valóságnak: ezekben egy állam vagy „felemelkedik” vagy „hanyatlik”; a „felemelkedő” hatalmak folyamatosan terjeszkednek, míg a „hanyatlók” visszahúzódnak vagy preventív háborút kezdeményeznek; a konfliktus esélyét pedig akkor tartják a legmagasabbnak, amikor a „kihívó” behozza a „status quo” hatalmat.

Beckley szerint a valóságban a „hanyatlás” és „felemelkedés” nem ennyire világos folyamatok; stagnáló államokra is jellemző a katonai–gazdasági terjeszkedés, a „hanyatlás” pedig ismét „felemelkedésbe” csaphat, ahogy az Egyesült Államok is megakadt regionális hatalomból lett globális hegemón a 20. században. Azt is állítja, hogy a merkantilizmus gyakoribb reakció a hatalmi átrendeződésre, mint akár a háború, akár a „visszavonulás”; a konfliktus pedig általában nem önmagában a hatalmi átmenet logikájából következik, sőt gyakran nem is kell hatalmi átmenet ahhoz, hogy egy merkantilista expanzió konfliktussá fajuljon.

A másik oldalról persze az is igaz, hogy Beckley elemzése az általa bírált elődjeihez hasonlóan távol van attól a precizitástól, amit a történelem vastörvényeinek azonosításához várna az ember.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHat százalék a növekedés, nincs infláció, elemzők szerint ez a válság jele KínábanSokan a kínai növekedés berobbanását várták, de a lanyha fogyasztás, csökkenő export, az ingatlanpiaci korrekció és az önkormányzati adósság miatt az első ránézésre szép adatokon is fanyalognak a piacok.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKína déli nyitással, pénzzel és propagandával törne ki az amerikai szorításbólA kínai geopolitikai influenszerek szerint a fejlődő világgal való szövetség, a fals nyugati narratíva letörése és a gazdasági erő lehet Peking fegyvere az amerikai “bekerítéssel” szemben, bár a hangsúlyokat illetően erős eltérések vannak köztük.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPapíron rendet teremthetne az orosz befolyási övezet, de jönnének újabb problémákAz ukrajnai orosz invázió visszahozta a történelem sok rossz emlékű jelenségét Európába, így a nagyhatalmi befolyási övezetekről szóló viták is újra aktuálissá váltak.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ biztonságpolitika egyesült államok GDP-növekedés Kína konfliktus nagyhatalmak politikatudomány Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Mészáros R. Tamás
2024. július 11. 05:08 Közélet, Világ

Szédítő pávatáncot hozott, de csak mérsékelten növeli Orbán befolyását az EP jobbra tolódása

A jobbszél nagy sajtót kapott helyezkedésénél fontosabbak lesznek néhány tagállam belpolitikai folyamatai az EU jövőjét illetően.

Stubnya Bence
2024. július 9. 05:00 Közélet, Világ

A magyar gazdaság fejlettségi szintjén már nem lehet csak az iparra fókuszálni

Olyan országoknak is érdemes iparpolitikával foglalkoznia, ahol nagyok a korrupciós kockázatok, de nem mindegy, hogyan. Interjú Juhász Rékával, a University of British Columbia kutatójával.

Torontáli Zoltán
2024. július 8. 11:07 Adat, Világ

Európa-rekorder a magyar ingatlanok drágulása 2015 óta

Az Eurostat friss adatai szerint 2015-höz képest elsők, 2010-hez képest másodikok vagyunk ingatlandrágulásban az unióban.

Fontos

Stubnya Bence
2024. július 11. 16:15 Közélet

Új módszerrel próbál meg 300 ezer embert munkába állítani a kormány

A lakhatási támogatások, a fiatalok aktivizálása, a munkásszállók építése után a munkába állók szochójának elengedésével is megpróbálkoznak.

Stubnya Bence
2024. július 11. 13:16 Közélet

Megnehezítheti a 2026-os választás előtt a kormány dolgát az újraszabott uniós kényszerzubbony

A kormány azzal számol, hogy a túlzottdeficit-eljárásban négy évig kell majd bizonyos mértékben csökkenteni a költségvetési hiányt.

Hajdu Miklós
2024. július 10. 16:47 Közélet

150 milliárd forint bevételről mond le a kormány a három megszűnő különadóval

Átszervezi a kormány a különadókat, három ágazat fellélegezhet jövőre.