Magyarországon élve a kormányzati reklámkampányoknak köszönhetően valószínűleg már mindenki találkozott azzal a gondolattal, hogy Ukrajnában azonnali békére van szükség, és akkor nemcsak az emberi szenvedések érnek véget egy csapásra, hanem még az infláció is rögtön megfeleződik^*Egészen pontosan ezt arra az esetre mondta Orbán Viktor január közepén, ha eltörölnék az Oroszország elleni szankciókat.. Az viszont új jelenség, hogy a sajtónak névvel vagy név nélkül nyilatkozó nyugati tisztviselők arról elmélkednek, hogy döntő győzelem híján Ukrajnának talán le kellene mondania területekről a békéért (és a NATO-csatlakozás lehetőségéért) cserébe.

Ezzel nem azért érdemes foglalkozni, mert ez hivatalos kormányzati álláspont lenne az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában. Hanem azért, mert ha továbbra sem tudnak felmutatni az ukránok látványos harctéri sikert, akkor ősszel és télen ezek a hangok jó eséllyel erősödni fognak. De reális-e annak az esélye, hogy a Nyugat magára hagyja Ukrajnát, és a katonai-gazdasági segítség csökkentésével belekényszeríti egy előnytelen békeszerződésbe?

Túlzott optimizmus után csalódás

Az év első felét Ukrajnával kapcsolatban inkább az optimizmus határozta meg a nyugati világban. Azt sokan megkérdőjelezték, hogy érdemes volt-e még bekerítésközeli helyzetben is foggal-körömmel védeni Bahmutot, de végül is a város elfoglalása volt az egyetlen valamirevaló eredménye az oroszok téli-tavaszi offenzívájának. Így a kilátások kedvezőnek tűntek az ukránok egyre jobban várt ellentámadásához. Ezzel kapcsolatban ők maguk is – legalábbis egyes nyilatkozók – magasra tették a mércét, irreálissá fokozva a várakozásokat a velük szimpatizáló közvéleményben.

Ennek kis túlzással csak akkor tudtak volna megfelelni, ha az orosz hadsereg az első puskalövésre hazaiszkol, és mivel semmi ilyesmi nem történt – 11 falut és nagyjából 300 négyzetkilométert sikerült eddig felszabadítani –, egyre nagyobb a csalódottság, ez jól látszik az utóbbi két hét amerikai és brit sajtójában. Ha a tempót nem sikerül fokozni, akkor ez az érzés fokozódni fog, és egyre többet emelgetik majd a háború értelmetlenségét, és hogy szinte bármi áron, de legyen béke.

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ehhez csak két út vezet:

• egy átfogó rendezés, a béke szerződésbe iktatása;
• a konfliktus befagyasztása 2014–2015 mintájára.

Kezdjük az elsővel. Az orosz kormányzat már nagyon sokféle követeléssel állt elő az Ukrajna tavaly februári lerohanása előtti hónapokban, majd a háború kirobbantása óta, így eleve nem könnyű megítélni, hogy számára mi lenne az átfogó rendezés feltétele – márpedig döntő ukrán győzelem híján csak Oroszország egyetértésével érhet véget gyorsan a háború. Mindenesetre a négy ukrán megye^*Luhanszk, Doneck, Zaporizzsja, Herszon tavaly őszi Oroszországhoz csatolása óta abban biztosak lehetünk, hogy ennek elismeréséhez ragaszkodik az orosz vezetés.^*Esetleg némi területcserével kombinálva, például lemond Herszon és Zaporizzsja városokról, ha megtarthatja a nem elcsatolt Harkiv megye megszállt részeit.

Ennek elismerése teljes mértékben felrúgná az 1945 utáni nemzetközi rendet, amelynek alapvetése a területi hódítás tilalma.

Államok felbomlását (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia vagy éppen Szudán) elfogadja a nemzetközi közösség, az NDK is beolvadhatott békésen Nyugat-Németországba, de hódítás eredménye nem kaphat elismerést. Néhány példa:

• Hiába tartja évtizedek óta megszállva és csatolta magához Izrael a Golán-fennsíkot, ezt a nemzetközi jog nem ismeri el.
• Irak 1990-ben megszállta és annektálta Kuvaitot, a következő évben a nemzetközi koalíció szétzúzta az iraki hadsereget az Öböl-háborúban, és visszaállította az ország függetlenségét.
• A Krímet 2014-et annektálta Oroszország, de ezt pár orosz szövetségesen kívül senki nem ismerte el. Ahogy a tavalyi annexiókat sem.

Mindez egyáltalán nem véletlen: ha nem lehet tologatni az országhatárokat, akkor elveszik a háborúk kirobbantásának egyik fő motivációja, és könnyebb megőrizni a békét. Ezért ez a nemzetközi jogrend egyik legfontosabb pillére, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának kellene őriznie. Benne a háborús agresszor Oroszországgal.

Amikor Vlagyimir Putyin a mostani világrendet bírálja – mondván, az a nyugati világ saját érdekeit szolgáló kreálmánya –, részben ezzel van baja, és nem is rejti nagyon véka alá, hogy mit javasol helyette. Tavaly nyáron Szentpéterváron arról elmélkedett, hogy amikor annak idején Nagy Péter cár meghódította a földet, amelyen megalapította a várost, azt még mindenki svéd területnek tekintette. Mivel azonban a cár megerősítette, és az ország meg tudta tartani, már mindenki szerint orosz terület – ahol Putyin szerint eleve szlávok éltek, tehát Nagy Péter csak visszaállította az ennek megfelelő fennhatóságot.

Vagyis ebben a tekintetben Putyin egyszerűen a 20. század közepe előtti világot akarja visszahozni, ahol az államok harctéri sikereit gyorsan érvényesíthették az akkori „nemzetközi jogban”. Hogy aztán hol van annak a szláv világnak a határa, amelyet szerinte országának jogában áll visszaszereznie, csak ő tudja. Egy aforizma szerint ez minimum Drezdáig tart, ahol annak idején KGB-sként dolgozott, és ahonnan dicstelen körülmények között kellett távoznia. (És a fenti mintára még ezt is meg lehetne indokolni népi alapon, hiszen Szászországban él a legnyugatibb szláv nép, a szorb.)

Egy tambovi molinó szépen vizualizálta is az orosz világ határait Berlintől és Magyarországtól kezdve egészen Alaszkáig:

Russia’s aspirational map, from Alaska to Germany to Greece to Mongolia, now graces the streets of Tambov. “We’ll teach you to love the Fatherland,” it says. In case you thought it’s only about Ukraine. 📸 https://t.co/eM6GKmLZWj pic.twitter.com/UKvUTUPRXR

— Yaroslav Trofimov (@yarotrof) August 17, 2023

Nem csoda, hogy a baltiak és a lengyelek tartanak leginkább az orosz terjeszkedéstől, és ők Ukrajna legelkötelezettebb támogatói. De egy ilyen új világrendből nemcsak a Nyugat nem kér, Kínát is nehéz mással jobban felhergelni, mint az államok területi sérthetetlenségének megkérdőjelezésével, hiszen ez sok kérdést kinyitna Tajvantól Tibetig.^*Ezért nem ismerte el Koszovó függetlenségét sem Kína. Azt pedig nyilván felesleges magyarázni, hogy Ukrajna miért ragaszkodik az eddigi rendhez.

A békéhez tehát a Nyugatnak lényegében fel kellene adnia az 1945 utáni világrendet – és ha már úgyis megdőltek a tabuk, azzal a lendülettel helyreállítani a gazdasági kapcsolatokat is az oroszokkal, hogy mindenkinek legyen pénze ahhoz a bődületes fegyverkezéshez, amivel az „erősebbnek mindig igaza van” szép új (régi) világrend jár. Ráadásul a mai világban már csak az számít igazán erősnek, akinek van atomfegyvere is, lehetőleg jó sok.

Ha valaki megtalálja a módját a sikeres háború megvívásának 21. századi körülmények között, azonnal kivágódnak a pokol kapui. Ez teszi különösen fenyegető előjellé az orosz győzelmet a Krímben

– írta a 21 lecke a 21. századra című könyvében, 2018-ban Yuval Noah Harari izraeli történész, több sikerkönyv szerzője, napjaink egyik sokak által figyelt megmondó embere.

Ő azonban ekkor még óvatosan optimista volt. „Ha Putyin Sztálin, Nagy Péter vagy Dzsingisz kán szellemében vívná a háborúit, az orosz tankok már régen megindultak volna Kijev és Tbiliszi, ha ugyan nem Varsó és Berlin felé. Putyin azonban nem Dzsingisz kán, és nem is Sztálin. Úgy tűnik, mindenki másnál jobban tudja, hogy katonai erővel nem lehet messzire jutni a 21. században, és hogy a sikeres háború korlátozott háborút jelent” – írta két oldallal korábban.

A megmondó embereknek már csak az a sorsuk, hogy időnként tévedjenek – Tbiliszi előtt pár tucat kilométerrel még valóban megálltak az orosz tankok 2008-ban, Kijev elővárosaiban azonban már csak azért, mert az ukránok sikerrel védekeztek. Ami pedig az elődöket illeti, Nagy Péter hódításaihoz nem is csak egyszer mérte saját teljesítményét Putyin^*Amiből természetesen ő került ki győztesen, mert neki sikerült az Azovi-tengert orosz beltengerré tennie, míg a cárnak nem., Sztálin pedig épp most kerül vissza hangsúlyosabban és jórészt pozitív szereplőként az orosz tankönyvekbe, és a napokban még egy új szobrot is állítottak neki Velikije Lukiban.

Az 1945 óta eltelt időszakban a Nyugat érdekeit, jólétét eredményesen szolgáló világrend feladása elég nagy árnak tűnik ahhoz képest, hogy esetleg még pár évig folytatni kell Ukrajna gazdasági és katonai segítését tízmilliárd eurós/dolláros nagyságrendben.^*Ráadásul eddig ennek tekintélyes része olyan fegyverek, katonai felszerelések átadásából állt, amelyet amúgy is selejtezni akartak a nyugati országokban.

Törékeny fagy

De mi a helyzet a konfliktus befagyasztásával, ami mellett nemrég Orbán Viktor is kardoskodott, mondván, ezt^*Orbán egészen pontosan a konfliktus lokalizálásáról beszélt, de ennek része volt a fegyverszünetről szóló minszki egyezmények megkötése is, amelyeknek Merkel volt az egyik szorgalmazója. csinálta a Krím (és Kelet-Ukrajna) ügyében Merkel német kancellár 2014-2015 során. Ez azt jelentené, hogy egy tűzszünet után mindenki ott marad, ahol van, az ukránok leállnak a felszabadítási próbálkozásokkal, az oroszok nem akarják megszerezni a nem elfoglalt, de annektált területeket, amelyek annexióját a nemzetközi közösség továbbra sem ismerné el. Vagyis ez a 2014/2015–ös minszki fegyverszüneti megállapodások kiterjesztett verziója lenne.

Ezzel az a probléma, hogy senkinek nem felelne meg, és bajosan hihetné bárki is azt, hogy akár csak annyi időre viszonylagos nyugalmat hoz, mint a korábbi minszki szerződések.

Az oroszok rögtön a háború elején Kijev lerohanásával bebizonyították, hogy egész Ukrajnát akarják. Kudarcuk miatt az nem derült ki, hogy az ország mekkora részét akarták (ha akarták) Oroszországhoz csatolni, és mekkora részének szántak Belaruszhoz hasonló vazallus státuszt (a beolvasztás nem is olyan távoli víziójával). Ne feledjük, Putyin szerint az ukránok végül is oroszok, és mint az elmúlt másfél év bebizonyította, az ukránságukkal kapcsolatos gondolatokat akár puskatussal is ki akarja verni a fejükből.

Az más kérdés, hogy eredetileg aligha ilyen háborút tervezett. Egy megrendítő csapással akarta megdönteni az ukrán államot, egy lényegében napok alatt lezavarható hatalomváltás reményében. Most már viszont, minimum 30 ezer orosz halott után a konfliktus befagyasztását – ami olyan, szerintük orosz nagyvárosokat hagyna ukrán kézen, mint Zaporizzsja és Herszon – még az orosz propaganda sem tudná olyan könnyen győzelemként tálalni odahaza. (Herszon tavaly őszi kényszerű feladását például máig nem tudták megbocsátani orosz nacionalista körökben.)

Ukrajnában senki nem hinné el, hogy a fegyverszünet olyan viszonylagos stabilitást hozhat, mint ami a Koreai-félszigeten uralkodik 1953 óta. És ha Putyin vagy az utódja egyszer újra háborúra szánja el magát, az oroszok sokkal előnyösebb kiinduló helyzetben lesznek, mint 2022. február 24-én. És előtte újjá tudják építeni a most meglehetősen zilált állapotban lévő szárazföldi hadsereget.

Ezt nyilván nyugaton is tudják, és bár annak nagyjából nulla az esélye, hogy a háború alatt Ukrajna belépjen a NATO-ba, a hírek szerint már elkezdődtek a biztonsági garanciákról szóló tárgyalások Ukrajna, valamint az Egyesült Államok, illetve Nagy-Britannia között. Márpedig ha a vezető nyugati hatalmak hosszú távon kívánják támogatni az ország függetlenségi küzdelmét, most sokkal kedvezőbb helyzetből tehetik ezt meg, mint pár év fegyverszünet után.

A politikai fordulatokat természetesen nem lehet kizárni – az oroszok pont ebben reménykednek -, de még ha Donald Trump ismét elnök lenne is 2025-tól, a republikánus pártban valószínűleg szilárd többsége marad Ukrajna támogatásának. Elnöksége alatt hiába barátkozott volna az oroszokkal, saját pártja ennek jórészt keresztbe tett. A két világháború közötti szélsőséges elszigetelődés-pártiságnak kellene ahhoz visszatérnie Amerikában, hogy az ország magára hagyja Ukrajnát, hiszen Vietnámmal vagy Afganisztánnal szemben most nem harcolnak amerikai katonák.

Túl nagy ár

Ukrajna esetleges veresége (értve ez alatt azt is, hogy képtelen lenne felszabadítani legalább a tavaly február 24. óta elvesztett területeit) tehát óriási kockázat a Nyugat számára. Kidőlhet az 1945 utáni világrend egyik legfontosabb tartópillére, de az orosz hadsereg relatív sikere esetén is arra kell felkészülni, hogy a NATO keleti szárnyán vagy azon túl masszív katonai erőkkel kell ellensúlyozni az orosz katonai fenyegetést. Ez pedig szintén rengeteg pénzbe kerül.

Arról nem is beszélve, hogy Észak-Koreától Kínán át Iránig nem maradna észrevétlen, ha kiderülne, hogy a mai világban is lehet eredményes a katonai agresszió, ha az elkövető gazdasága kellően védett a szankciókkal szemben, a megtámadott pedig csak körülményesen adagolt segítségre számíthat, mert a nyugati kormányok tartanak az agresszor atomfegyvereitől.

Látszik tehát, hogy mennyire nincsenek végiggondolva azok a nyugati nyilatkozatok, miszerint Ukrajnának engednie kellene területéből vagy szuverenitásából a béke érdekében. (A NATO-főtitkár kabinetvezetője gyorsan vissza is vonta az erre vonatkozó fejtegetését.) Nyilván teljesen más helyzet lenne, ha minden nyugati támogatás ellenére maguk az ukránok fáradnának bele a háborúba, és keresnék a kiutat. Ebben az esetben a Nyugat aligha tehetne mást, mint segíti megtalálni ennek a – saját maga számára is – legelviselhetőbb, legkisebb kárt okozó útját.

Ha viszont békére kényszerítené Ukrajnát, az sokkal többet ártana a Nyugatnak, mint ha az eredeti terv szerint az oroszok pár nap alatt elfoglalták volna Kijevet és Ukrajna jó részét, még az érdemi nyugati segítség beérkezése előtt. A Nyugat tehát nem azért fog az időnként hangoztatott kételyek ellenére minden bizonnyal kitartani Ukrajna mellett, mert annyira le akarja győzni rajta keresztül Oroszországot. Hanem azért, mert egyszerűen túl nagy ára van annak számára is, ha Ukrajna elveszíti a háborút.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTalán sosem lesz ukrán áttörés, de ettől még győzhetnekAz ukrán ellentámadás első ránézésre szinte teljes kudarc. De mit látni akkor, ha egy mára jórészt elfeledett harcászati és stratégiai elmélet szemüvegén át nézzük?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyinnak választania kell a háború folytatása és a népjóléti intézkedések közöttA rubel mélyrepülése megmutatta, hogy repedezik az orosz pénzügyi modell, amely egyszerre tudta finanszírozni a háborút és a lakosság lojalitását biztosító juttatásokat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkZakatol a vérszivattyú, ki morzsol fel kit Ukrajnában?Az ukrán és nyugati remények szerint a mostani lassú és nagy veszteségekkel járó szakasz után jöhet az áttörés és a gyors előrenyomulás, de ezt az oroszok minden erejükkel igyekeznek megakadályozni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ nemzetközi jog orosz-ukrán háború Oroszország Ukrajna Vlagymir Putyin Olvasson tovább a kategóriában