Putyinnak választania kell a háború folytatása és a népjóléti intézkedések között

„Száz rubel a dollár seggfejek. Putyin faszfej és tolvaj” – az olajbányászatáról ismert nyugat-szibériai Szurgut városában egy ideig ez a szöveg ment körbe-körbe egy toronyház tetején lévő, meghackelt kivetítőn. Forradalmat ez nyilván nem fog kiváltani, de mutatja, hogy nem maradt észrevétlen a szimbolikus árfolyamszint elérése a múlt hét vége felé.

Pedig csúcsról nem is beszélhetünk, mert Ukrajna tavalyi lerohanása után, március 11-én 134 rubelt is kellett adni egy dollárért a devizapiacon. Ez azonban csak rövid ideig tartott, és az év további részét a 60-as szint közelében töltötte az árfolyam, ami még erősebb is volt, mint a háború előtti évek 70 körül ingadozó kurzusa. Idén azonban fokozatosan gyengült az orosz deviza, majd 90 után gyorsítva érkezett meg a 100-as szinthez, amelyet hétfő délelőtt bőven meg is haladt, mielőtt az orosz jegybank rendkívüli ülésének hírére erősödni kezdett.

Kedden a jegybank 3,5 százalékponttal 12 százalékra emelte az alapkamatot, ami sokkal magasabb szint, mint amire akár csak egy hónappal ezelőtt is számítottak az elemzők. (Már az is meglepő volt, hogy július 21-én 7,5-ről 8,5 százalékpontra emelte az alapkamatot a jegybank, az inflációs veszélyre hivatkozva.) Ezzel sikerült is 100 alá vinni az árfolyamot, amely most 96 között ingadozik.

Ez az eseménysorozat nagy nemzetközi figyelmet kapott, de érdemes ezt összefüggéseiben értelmezni, mert ahogy tavaly az erős rubel nem az orosz gazdaság erejének volt a jele, most a gyenge sem arra utal, hogy mindjárt összeomlana. Ennek bizonyos értelemben pont az ellentéte igaz.

Tavaly az első sokk után a rubel azért volt erős, mert a jegybank egyebek mellett tőkekorlátozásokkal akadályozta meg a tőkemenekítést, miközben a szankciók miatt az orosz import beszakadt, vagyis sokkal kevesebb devizát kellett venni rubelért a behozatal finanszírozásához. Az elszállt olaj- és gázáraknak köszönhetően pedig rég nem látott bőségben ömlött a devizában keletkező exportbevétel az országba, amelynek átváltása erősítette a rubelt. A gazdaság azonban összességében szenvedett, a GDP 2,1 százalékkal csökkent. (Igaz, ez sokkal kisebb visszaesés volt, mint amire szinte mindenki számított a példátlan szankciók elrendelése után.)

Idén ennek a folyamatnak a fordítottja játszódott le. A jegybank a korlátozások többségét feloldotta, az import mértéke visszaállt a háború előtti szintre^*Csak most már nem nyugati országokból érkezik, ha pedig mégis, akkor kerülőutakon., az exportbevételek viszont csökkentek a tavalyinál sokkal alacsonyabb olaj- és gázárak miatt. (És az utóbbinál az export mennyisége is durván visszaesett.) A gazdaság viszont a háború előtti tempóhoz és a körülményekhez képest szárnyal, idén akár két százalék feletti növekedés is elképzelhető.

Ilyen körülmények között még az is kérdésként merülhetne fel, hogy zavarja-e egyáltalán az orosz vezetést a gyenge rubel. Hiszen a még mindig többletes külkereskedelmi mérlegnek köszönhetően a költségvetés számára ez pozitív jelenség: rubelben számolva sokkal többet hoz például az olajexport, ami az energiavállalatok adóján keresztül a büdzsében is megjelenik. Arról pedig nem érkeztek hírek, hogy a gyengülő rubel miatt az emberek tömegével vesznek devizát vagy akarnak a pénzükhöz jutni a bankokból, mint az invázió utáni hetekben.

Mégis, hétfőn Vlagyimir Putyin elnök gazdasági tanácsadója, Makszim Oreskin egy cikket jelentetett meg az állami hírügynökségen keresztül, amelyben a jegybankot hibáztatta, amiért a túlságosan laza pénzpolitikájával túlpörgette a gazdaságot, ez pedig a pluszkeresleten keresztül elvezetett a rubel gyengüléséhez. Ebben tényleg van valami, de ebben a kormány szintén vastagon szerepet játszott: a megemelt nyugdíjak, fizetések, a katonák gáláns zsoldja és a támogatott lakáshitelek mind pörgetik a gazdaságot, és a pluszpénzekből táplálkozó fogyasztás tekintélyes része importban csapódik le. Enélkül azonban aligha néznének ki olyan szépen az idei GDP-prognózisok: ha a jegybank kamatot emel, hogy jobban megérje megtakarítani, és megdráguljanak a hitelek a lakosság és a vállalatok számára, akkor egyből nem nő majd olyan szépen a gazdaság.

A jelek szerint tehát választania kell az orosz vezetésnek az erős rubel és a gazdasági növekedés között, mert nem lehet egyszerre erős árfolyam, alacsony infláció, valamint nagy állami költekezéssel és magas importhányaddal pörgetett gazdaság.

Valójában azonban egy ennél is húsba vágóbb döntést kell meghoznia Putyinnak:

mi a fontosabb, a háború folytatása vagy az életszínvonalat fenntartó-javító állami költekezés?

Eddig ez a dilemma nemigen merült fel, mert a tavalyi extrém energiaárak elárasztották pénzzel a költségvetést, míg a háborúban jelentős mértékben korábban felhalmozott készleteket, hadianyagot használtak el. Ennek köszönhetően az ország úgy viselhetett hadat, hogy az nem hatott negatívan a polgárok életszínvonalára, egyes csoportok helyzete még javult is. Ez kivételes dolog a modern korban, a második világháború során például még a győztes hatalmak közül is csak az Egyesült Államok volt erre képes.

Ez az időszak azonban véget érőben van Oroszországban: a költségvetés már deficites^*GDP-arányosan -1,8 százalék az első hét hónapban, és csúcsra kell járatni a hadsereget ellátó üzemeket az egyenruhák varrodáitól a lőszergyárakon keresztül a páncélosok javító üzemeiig a háború folytatása, orosz remények szerint megnyerése érdekében. Emellett egyre több katonának, hozzátartozónak kell fizetni zsoldot, sebesülési, halálozási pénzt, veteránjuttatást.

Az orosz döntéshozatallal kapcsolatban sok kiszivárgott információ arra utal, hogy belső köre igyekszik minél kevesebb rossz hírt megosztani Putyinnal, aki amúgy is hajlamos halasztgatni a nehéz döntéseket. Így kívülről nehéz megmondani, mikor szembesül ezzel a dilemmával, és hogyan dönt. A jövő évi elnökválasztás előtt aligha akar népszerűtlen intézkedéseket hozni, így addig jó eséllyel marad a gazdasági toldozgatás-foltozgatás, ott avatkoznak majd be, ahol éppen a legnagyobb vagy leglátványosabb a baj, mint most épp az árfolyamnál.

Nem mintha az orosz államapparátus nem lenne képes minden körülmények között kihozni Putyint győztesnek. („Az elnökválasztásunk inkább költséges bürokrácia, mint demokrácia. Putyint több mint 90 százalékkal fogják újraválasztani jövőre” – mondta az elnöki szóvivő a New York Timesnak. Igaz, Dmitrij Peszkov szerint elferdítették a szavait, ő csak az elnök elsöprő támogatottságára utalt, és egyébként is a magánvéleményét fejtette ki.) Ám a háború minden kétséget kizáróan igazolt orosz halálos áldozatainak száma már meghaladta a 30 ezret, ami többszöröse bármelyik szovjet/orosz háborúnak a második világháború óta, a valós szám pedig ennél minden bizonnyal sokkal-sokkal több. Ez a súlyos sebesültekkel együtt már olyan szintű társadalmi fájdalom, amit okkal igyekszik sok pénzzel csillapítani a hatalom.

Bizonyos mértékben így is elindult már a spórolás, ám egyelőre csak olyan, a pénzhiány következményeit lassabban megmutató tételeknél, mint az utak, iskolák fenntartása vagy az egészségügyi költések. Ha azonban a háború még mindig tart az elnökválasztás után is (és nem lesz újabb bevételi felfutás), nem valószínű, hogy meg tudnak úszni egy komoly megszorítást. Nem kell persze feltétlenül nominálisan megvágni a juttatásokat, az infláció elengedésével gyorsan csökkenthető a reálértékük.

A háború folytatódása esetén valószínűleg Oroszországban is egyre inkább megfigyelhetőek lesznek egy hadigazdaság tipikus vonásai: egy olyan országban, ahol a háború megnyerése létkérdés, a civil gazdaságot elnyomják, hogy az onnan felszabaduló erőforrások a háborút szolgálják. A tönkremenő cégek alkalmazottai mehetnek a frontra harcolni vagy hadiipari üzemekbe dolgozni, míg a fogyasztási lehetőség híján megtakarított pénzt a kormány az állam finanszírozására fordíthatja hitelfelvétel formájában, ha pedig nagy a baj, elinflálhatja ezt az adósságot.