Hogy került Putyin mellé a háborús bűnös körözési listára a 23 gyerekes Marija Lvova-Belova?

Egyetlen szóval tudta összefoglalni a tavaly ostrom alá vett Mariupolban uralkodó állapotokat a Vöröskereszt helyi delegációja: apokaliptikus. Az Ukrajna elleni invázió egyik stratégiai pontja az Azovi-tenger partján fekvő, a nemzetközi piacon is fontos szerepet birtokló gyárváros, Mariupol feletti ellenőrzés megszerzésére irányult. A város lakói 2022. február 24-én arra ébredtek, hogy elszabadult a pokol – az orosz tüzérség kíméletlenül lőni kezdte a települést, miközben a csapatok elkezdték ostromgyűrűbe fogni a várost.

A sokszor órákig tartó, szakadatlan ágyúzás nemcsak lakóházakra, de kórházakra, gyermekotthonokra is tüzet zúdított. A hónap közepére már több mint kétezer civil halottja volt az ostromnak, a menekülésre pedig kevés esély mutatkozott, az ostromgyűrűből csak az oroszok által már elfoglalt területek, illetve Oroszország felé indulva lehetett kijutni. Három hónap könyörtelen ostrom után Mariupol végül az oroszok kezére jutott.

A Mariupolhoz hasonló sorsra jutott városok pincéiből, óvóhelyeiről ezrével kerültek elő gyerekek, akik hetekig, hónapokig a föld alá rejtőzve hallgatták, ahogy szülővárosukat porrá zúzza az orosz hadigépezet, csak azért, hogy aztán egy új megpróbáltatás elé nézzenek: átnevelőtáborba küldjék, majd örökbe adják őket egy orosz családnak. A gyerekek egy része hadiárva volt, többségük azonban állami gondozásba vett – tehát szülővel rendelkező, átmenetileg az állam gondjaira bízott – gyermek.

Az oroszok szerint ezeket a gyerekeket a biztonságuk érdekében vitték Oroszországba, hogy ott orosz családok örökbe fogadhassák őket – csakhogy több bizonyíték is arra mutat, hogy semmilyen erőfeszítést nem tettek azért, hogy megtalálják a gyerekek valódi szüleit vagy gondviselőit. A hivatalos orosz narratíva igyekszik úgy feltüntetni az ügyet, mint humanitárius mentőakciót, hiszen azt nem lehet elvitatni, hogy ezek a gyerekek súlyos traumákon mentek keresztül, és folyamatosan életveszélyben vannak, ugyanakkor az eljárás sérti a nemzetközi jogot – a genfi egyezmény egyértelműen nyilatkozik arról, hogy minden megszálló hatalom számára tilos a lakosságot más országba átszállítania, teljesen mindegy, hogy milyen motiváció vezeti ebben.

A gyermekek Oroszországba szállításáért Marija Lvova-Belova felel, Vlagyimir Putyin mellett ő a másik orosz politikus, aki ellen elfogatóparancs van érvényben a lépés miatt a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság márciusi döntése nyomán.

A tökéletes orosz anyácska

A hivatalnok 1984-ben született Penzában, a Moszkvától délkeletre fekvő egykori erődvárosban. Lvova-Belova középiskolai végzettségét tekintve karmester, de gitároktatóként dolgozott a penzai zeneiskolában, politikai karrierje csak a Krím megszállását követő időszakban vett repülőrajtot.

A New York Times által összeállított portréból az derül ki, hogy társadalmilag kifejezetten érzékenynek számított – a később politikai karriert befutó Anna Kunyicovával együtt társalapítója volt a Blagoveszt nevű kezdeményezésnek, ahol többek között fogyatékos gyerekekkel, illetve születésük után magukra hagyott csecsemők gondozásával foglalkoztak. A közösségen belül tevékenységüket nemcsak elismerték, de tisztelték is.

A fordulópont akkor jött el, amikor rájöttek, hogy sokkal több forrást szerezhetnek, ha politikailag is aktivizálni kezdik magukat, és onnantól kezdve mindketten tudatosan közeledtek a hatalomhoz – Kunyicova kicsit erősebben tette ezt, ebből adódott is némi rivalizálás, végül Kunyicova kivált, de a kapcsolat megmaradt. Kunyicovának gyorsan jött a siker, ő kifejezetten a konzervatív kormánypropagandával harmonizáló Orosz Anyák nevű egyesület elnökeként tört előre, és 2016-ban megszerezte a gyermekjogok biztosa címet – ez a lendület vitte magával Lvova-Belovát is, aki felé gyorsuló ütemben érkeztek a guruló rubelek, egymás után nyíltak a fogyatékos gyerekeket segítő intézetek, melyek szponzorai között ott a Szberbank vagy az egyik leggazdagabb orosz oligarcha, Roman Abramovics neve is.

Marija Lvova-Belova egy személyben testesíti meg a konzervatív álmot: férjét még a középiskola alatt ismerte meg a kórusban, 19 évesen pedig össze is házasodtak. Azon túl, hogy van öt saját gyerekük (Marija állítólag nem volt hajlandó soha olyan fiúval randevúzni, aki nem akart legalább három gyereket), további öt gyermeket örökbe fogadtak (egyet közülük Mariupolból), de ezen kívül 13 fogyatékkal élő gyerek gyámjai is.

Férje, Pavel Kogelman informatikusból lett ortodox pap, ami valószínűsíthetően jó pontot jelentett az előmenetelben, hiszen Putyin közismerten hívő – vagy legalábbis annak mutatkozik -, rendkívül jó a kapcsolata az orosz ortodox egyházzal (a moszkvai pátriárka, Kirill például nyíltan támogatja az ukrajnai háborút). Kogelmant 2019-ben szentelték pappá, feleségének még ebben az évben Dmitrij Medvegyev miniszterelnök saját kezűleg adta át az Egységes Oroszország párt tagsági igazolványát (ez Putyin pártja). Másnap már a párt legbefolyásosabb 35 tagja között ült. Ezen kívül az Orosz Népfront elnöki pozícióját is megkapta. (A népfront célja a társadalom egységesítése, a kormányzati intézkedések népszerűsítése.)

Putyin és Lvova-Belova találkozója a Kremlben 2022. március 9-én. Fotó: AFP/Europress

2021-ben pedig, miután Kunyicova parlamenti mandátumot kapott, Lvova-Belova megörökölte a helyét gyermekjogi biztosként. Az orosz közösségi média, a Telegram felületein sokat posztolt korábban is a donbaszi gyerekek sorsáról – és arról, hogy Vlagyimir Putyin mennyire támogatja őt abban a projektben, ami a konfliktuszónából az orosz hátországba „evakuálja” a veszélyben lévő gyerekeket. Az Institute for the Study of War amerikai védelmi politikai kutatóintézet szerint az elnök és a gyerekjogi biztos szoros együttműködése a bizonyíték arra, hogy a Kreml is érintett a gyerekek elszállításának ügyében, és emiatt Putyint is terheli a felelősség.

Evakuáció vagy elhurcolás

Az ukrán kormány szerint legalább 16 ezer gyereket vittek magukkal az oroszok, ebből néhány százat sikerült eddig valamilyen módon hazahozni. Egy ilyen történet a 12 éves Olehszandré is, akit az édesanyjával együtt fogtak el az oroszok még 2022 márciusában Mariupolban. A város ostromakor a fiú szeme egy tüzérségi repesztől megsérült, az anyja a közeli gyárban lévő ukrán katonáktól kért segítséget, majd ott is maradtak velük. A katonák rövid idő alatt kifogytak a lőszerből, az orosz csapatok megadásra kényszerítették őket.

A nőt és a gyerekét egy szűrőtáborba vitték, majd onnan a fiút átszállították egy kórházba Doneckben, és ott közölték vele, hogy egy árvaházba fog kerülni, amíg egy orosz család örökbe nem fogadja. Nem köszönhetett el az anyjától. Egy hónappal később a fiú lélekjelenlétének köszönhetően értesíteni tudta a nagymamáját, hogy hol van, akinek egy hónapba telt, mire az összes dokumentumot beszerezte, hogy elutazhasson és elhozhassa az árvaházból az unokáját. Az édesanya azóta sem került elő.

Kivétel erősíti a szabályt

Az orosz törvények ugyan tiltják, hogy orosz állampolgárok örökbe fogadhassanak külföldi gyermeket úgy, hogy az adott ország nem járul hozzá ehhez, azonban Putyin tavaly májusban aláírta azt a törvényt, mely megkönnyíti az orosz családok dolgát, ha Ukrajnából akarnak örökbe fogadni gyereket – és megnehezíti az ukránokét, ha vissza akarnák szerezni őket. (Ráadásul Doneck, Herszon, Luhanszk és Zaporizzsja ukrán megyéket Oroszország tavaly ősztől már a saját területének tekinti.) Az örökbefogadásra az állam is motiválja a családokat, akár ezer dollárnak megfelelő rubelt is kaphatnak, ha például fogyatékkal elő gyereket fogadnak örökbe. Az ukrán árvákat az örökbefogadásig táboroztatják, ahol többek között „hazafias oktatásban” részesülnek.

Az orosz propaganda számára aranybánya a téma: a gyerekek kimentése a háborúból, számukra új otthon találása, az orvosi ellátás biztosítása a nagylelkűség látszatát biztosítja. A politikus elmondta, hogy egy alkalommal egy harminc fős gyerekcsapatot hoztak el Mariupolból, akik folyamatosan az ukrán himnuszt énekelték, és Ukrajnát éltették, de hamar átalakult az ellenállásuk Oroszország iránt érzett szeretetté – közülük egy kamaszt a politikus örökbe is fogadott. (Az orosz média ezekkel a történetekkel egyébként rengeteg bizonyítékot szolgáltat a hágai bíróság számára.)

Az oroszok által elismert számok alacsonyabbak az ukrán becslésnél: Moszkva szerint 1400 árváról gondoskodnak, de ezen kívül több száz gyerek tartózkodik a már említett táborokban. Az invázió kezdete óta 400 ukrán gyerek kapott új, orosz családot, az oroszok szerint további ezer még adoptálásra vár. Különösen nehézzé teszi a helyzetet, hogy a gyerekek lényegében eltűnnek a rendszerben, viszonylag gyorsan kapnak orosz állampolgárságot, így az életben maradt hozzátartozóknak egyáltalán nincs könnyű dolga, ha a nyomára akarnak bukkanni az elhurcolt gyerekeknek. Az erre létrehozott szervezetek például a propagandavideókban felbukkanó képek alapján próbálják azonosítani a szereplőket. Az oroszok által „problémásnak” ítélt kamaszokat egy katonai átnevelőtábor várja, az ötletgazdája pedig nem más, mint Ramzan Kadirov, Csecsenföld vezetője, akinek a nemzetközi megítéléséről sokat elárul, hogy leginkább csak Putyin harci kutyájaként szokták emlegetni.

Néhány nappal ezelőtt Marija Lvova-Belova az ENSZ előtt szólalt fel – az elfogatóparancs miatt nem vett részt személyesen az ülésen, noha hivatalosan a nemzetközi béke és biztonság felett őrködő ENSZ Biztonsági Tanácsának soros elnöke ebben a hónapban Oroszország. Már maga a felszólalás ténye is erős érzelmeket váltott ki, a nyugati országok tiltakozásképpen csak alacsony rangú képviselőket küldtek be a megbeszélésre, több ország diplomatája pedig egyszerűen kisétált a teremből, amikor elkezdődött a konferencia.

Lvova-Belova szerint semmi akadálya nincs annak, hogy az Oroszországba vitt gyerekek hazatérjenek Ukrajnába, és már több nemzetközi szervezettel is felvették a kapcsolatot, hogy segítsenek a helyzet kezelésében – bár pont az ukrán kormányt nem vonták be. Lvova-Belova szerint felkérték többek között a Refugee Internationalt is, akik azonban tagadták, hogy valaha kaptak volna ilyen megkeresést.