A német gazdasági modellt – főként az angolszász sajtóban – az utóbbi bő tíz évben már többször temették. 

• Egy régi érv, hogy a német gazdaság gerincét adó ipari versenyképesség nem jövőtálló a 21. században, amikor az innovációt nagyrészt a szolgáltatások, valamint olyan csúcstechnológiai szektorok hajtják, ahol a németek le vannak maradva, a csipgyártástól a gépi tanuláson/mesterséges intelligencián át a robotikáig; miközben a kevésbé innovatív szegmensekben az alacsonyabb árú kínai konkurencia is kezd a németek fejére nőni a világpiacon.
• Az amerikai–kínai kereskedelmi háború és az egyebek mellett az ázsiai csipekre utalt német autóipart is megbénító koronavírus-járvány óta azt is többen felhozzák, hogy az exportra építő német modell elég törékeny lábakon áll a jelenlegi világpolitikai helyzetben: az amerikai és kínai protekcionizmus és a globális ellátási láncokra leselkedő egyéb potenciális veszélyek súlyos mélyütést képesek adni a német termelésnek; a kitettséget pedig növeli, hogy Berlinből nem tudják érdemben befolyásolni ezeket a politikai folyamatokat.
• Egy további, régen hangoztatott kritika, hogy a német takarékosság ethosza lassan aláássa az ország fejlődését és az eurózóna egységét is. A németek a járvány előtt még a negatív a kamatok idején is pluszos költségvetést vittek, ahelyett, hogy az olcsó adósságkibocsátással támogatták volna a beruházásokat, és a költségvetési politika lazításával megtolták volna a nyugati összevetésben alacsony belső fogyasztást. A gyenge belső fogyasztás és az alacsony beruházási ráta idővel lassítja a potenciális növekedést, növeli az exportmodell kockázatait, valamint a német vásárlóerő visszafogásával és az árversenyképesség javításával felerősíti az Európai Unió belső egyenlőtlenségeit, szól az érv.

Ezen vélt vagy valós sebezhetőségek mellett az elmúlt hónapokban egy újabb súlyos kockázattal szembesült a német modell. A német vegyi- és autóipar versenyképességének évtizedek óta záloga az olcsó orosz energiához való hozzáférés, az orosz energiáról való gyors és kényszerű leválás pedig komoly kérdéseket vet fel az európai ipar az utóbbi években amúgy is lassabban forgó motorjának jövőbeli teljesítményéről.

A vegyipar a legrosszabbtól tart

A wittenbergi SKW Stickstoffwerke Piesteritz vezetése azzal riogatott nemrég, hogy ha az orosz földgáz elapad, termelésük „azonnal leáll, 100-ról nullára”. A wittenbergi vállalat Németország legnagyobb ammóniagyártója, és fontos szerepet játszik Európa műtrágyával és a – dízelmotorok emissziócsökkentésre kifejlesztett – AdBlue nevű oldattal való  ellátásában. 

Hasonlóan súlyos következményekről beszél a BASF, a világ legnagyobb vegyipari vállalata. A cég már elkezdett készülni arra az esetre, ha le kell fojtani a termelést a 39 ezer embert foglalkoztató, 200 üzemet összefogó ludwigshafeni gyártelepén, amely egymagában a teljes német gázfogyasztás 4 százalékáért felel. Egy harmadik nagy vegyipari vállalat, a Merck szerint gáz nélkül nem tudnak nátrium-hidroxidot előállítani darmstadti gyárukban, ami nélkül sok más vegyipari gyártási folyamat is leáll.

A vegyipar az autóipar és a gépgyártás után a harmadik legnagyobb iparág Németországban, amely a gyógyszeriparral együtt a német gázfelhasználás több mint negyedéért felel. Jörg Rothermel, a német vegyipari lobbi vezetője szerint míg más iparágak relatíve könnyebben át tudnak állni alternatív fűtőanyagra, például olajra vagy szénre, addig a vegyiparban csupán a gázfogyasztás 2-3 százalékát tudják kiváltani.

A BASF által felhasznált földgáz 40 százalékát nem energiatermelésre, hanem közvetlenül a gyártási folyamatban, nyersanyagként használják. De az energiatermelésben sem reális a gáz kiváltása: a ludwigshafeni gyártelepen két hatalmas, egyenként 13 focipályányi területet elfoglaló krakkoló kemence működik, amelyeket a nafta nevű szénhidrogén-keverék lebontására használnak, hogy annak komponenseiből aztán más vegyületeket gyártsanak. A vállalat számításai szerint ameddig a gázellátás meghaladja az üzem maximális gázigényének felét, képesek működtetni a krakkolókat, de ha hosszabb időre 50 százalék alá csökken a gázellátás, nem tudják alternatív tüzelőanyagok használatával vagy teljesítménycsökkentéssel kimozogni a dolgot.

A szektort fenyegető energiaválság potenciális gazdasági kárait fokozza, hogy a BASF, a Merck vagy az SKW által előállított vegyi anyagok alapvető szerepet játszanak számos más iparág és nagyvállalat termelési láncában. Az Unilevertől és a Biontechtől az Airbuson át a német autógyártókig temérdek nagyvállalat függ a vegyi üzemek termelésétől, az autók műszerfalától a fogkrémig rengeteg fogyasztási cikk alapja a vegyipar.

A helyzet más, nagy energiaigényű iparágakban is hasonló. A legnagyobb német acélgyártó, a ThyssenKrupp közölte, hogy nem fogja tudni gáz nélkül működtetni kohóit, ahogy egy másik acélgyártó, az ArcelorMittal is kongatja a vészharangot. 

A teljes leállás a legrosszabb forgatókönyv, de önmagában a földgáz árának elszállása is súlyos károkat okozott az elmúlt hetekben–hónapokban a német vállalatoknak. Az SKW szerint a műtrágyáik iránti kereslet 50-70 százalékkal csökkent, miután kénytelenek voltak árat emelni – emiatt a gazdák inkább Szerbián keresztül csempészett orosz műtrágyát használnak. 

Az orosz gáz a német ipar globális versenyképességének alapja

– mondta áprilisban a BASF vezére, Martin Brudermüller.

Fél évszázados történet

A német ipar orosz gázfüggése az 1970-es években indult, a gazdasági és külpolitikai érdekek sajátos ötvözeteként. 

Az első nagy német–szovjet gázmegállapodást 1970-ben kötötte az NSZK és a Szovjetunió, amelynek értelmében a Szojuz (Szövetség) gázvezetéket a mai Csehország (akkori Csehszlovákia) területén keresztül meghosszabbították a német határig. A gáz 1973-ban kezdett el folyni Szibériából Bajoroszágba, a németek pedig eleinte acélcsövekkel fizettek a gázért, hozzájárulva ezzel a szovjet gáz- és olajipari infrastruktúra kiterjesztéséhez. (A csőbiznisz egyébként már az 1970-es éveket is megelőzte: az 1960-as években a Barátság kőolajvezeték is részben nyugatnémet gyártmányú csövek használatával épült, mígnem az amerikai kormány nyomására felhagytak az exporttal – bár a híres nyugati szolidaritást jelzi, hogy a németek helyébe a svédek és a japánok léptek csőszállítóként).

Ez ekkor már nem feltétlenül volt tabu: a hidegháborúban hivatalosan semleges, de azért gazdaságilag és politikailag is egyértelműen nyugatra húzó osztrákok 1968-ban kezdték importálni az orosz gázt. Jellemző, hogy a szovjet gáz az NDK-ba is csak 1973-ban kezdett el folyni, azaz a keletnémetek számára még e tekintetben sem járt előnyökkel a keleti blokkhoz tartozás. 

A német–szovjet gázbiznisz mögötti a gazdasági megfontolások kéz a kézben jártak a politikai motivációkkal. A gázszállítás a nyugatnémet Ostpolitik része, egyesek szerint legfontosabb eleme volt. Az Ostpolitik keretében az NSZK a szociáldemokrata Willy Brandt kancellársága idején (1969-1974) igyekezett normalizálni kapcsolatait a keleti blokkal, hogy enyhítse a feszültségeket a kettészakított Németország két fele, az NSZK és a hagyományos közép-európai német befolyási övezet, illetve az NSZK és Moszkva között. 

Ebből a szempontból a gázvezeték a kölcsönös bizalom és a kapcsolatok jövőbeli stabilitásába vetett hit lenyomata, egyúttal a német „Wandel durch Handel”, azaz a „változás a kereskedelmen keresztül” külpolitikai jelmondat kulcsprojektje volt. Ez az elképzelés abból indult ki, hogy az amerikaiak által propagált konfrontációnál hatékonyabb módszer a két blokk közötti ellenségeskedés csillapítására a közös gazdasági érdekek kiaknázása és valamiféle stabil és békés egymás mellett élés kialakítása.

Martin Brudermüller, a BASF igazgatótanácsának elnöke. Fotó: AFP/Europress

Ez az elképzelés a putyini érában is megmaradt, azaz a cinikus üzleti érdek mellett népszerű maradt a nézet, hogy a keménykedéssel úgysem lehet megváltoztatni Oroszországot, hátha a közös gazdasági érdekek hatnak majd Vlagyimir Putyin orosz elnökre. Más teóriák szerint ebben szerepet játszott a német politika történelmi bűntudata: egyesek szerint a második világháborús pusztítás helyrehozatalába vetett hit is benne van abban, hogy Németország nem akart hátat fordítani az oroszoknak. Megint mások a szociáldemokrata párt hagyományosan oroszbarát balszárnyát okolják a dologért, bár a Kereszténydemokrata Unió alatt is ugyanúgy folyt a gáz.

Az idealizmus és a cinizmus mellett a nemzetközi energiapiaci helyzet is hozzájárult a gázfüggőség kialakulásához. A szovjet gázszállítás az első olajsokk idején indult meg, amikor súlyos üzemanyaghiányt okozott, és tovább tüzelte a korszak egyéb okokból is elszaladó inflációját, hogy az arab olajtermelők embargót hirdettek a jom kippuri háborúban Izraelt támogató államokkal, más szóval a nyugati világgal szemben. Nagy hatással volt a német energiapolitikára az 1980-as, második olajválság is, ekkora érett meg a gondolat Bonnban, hogy még a szovjetek is megbízhatóbb partnerek, mint a közel-keleti exportőrök.

Ukrajna első lerohanása sem akadályozta a bizniszt

Bár az 1980-as években Ronald Reagan amerikai elnök is igyekezett lebeszélni a németeket a szovjetek pénzeléséről, ennek nem sok foganatja volt. A berlini fal lebontásakor a szovjet import a német gázfogyasztás harmadáért felelt, az 1973-as 1,1 milliárd köbméterről 1993-ra 25,7 milliárd köbméterre nőtt a mértéke. 2020-ra ez a szám 56 milliárd köbméterre emelkedett, ezzel Oroszország adta a német gázfelhasználás felét, és a teljes orosz gázexport ötödét Németország vásárolta fel.

A Szovjetunió széthullását követően a német ipari és lakossági gázfelhasználás kielégítésére több új vezeték épült, amelyek közös vonása, hogy mind megkerülik Ukrajnát. Az 1990-es években állt üzembe az évi 33 milliárd köbméteres kapacitással bíró Jamal-Európa vezeték, amely Belaruszon és Lengyelországon keresztül viszi a szibériai gázt Németországba. (Jelenleg csak vinné, ha nem zárták volna el az oroszok.) A nagyobb dobás az Északi Áramlat 1 volt, amely a Balti-tenger alatt köti össze Oroszországot és Németországot. Erről 2005-ben állapodott meg az azóta Gazprom-lobbistává vált Gerhard Schröder akkori kancellár és Vlagyimir Putyin. Schröder akkor arról beszélt, hogy Putyin egy reformer, aki megszilárdítja majd az orosz demokráciát – és akkortájt Borisz Jelcin elnökségének káosza után nem volt egyedül ezzel az elképzeléssel.

A vezetéken 2012-ben kezdett el folyni a gáz, 55 milliárd köbméteres éves maximális kapacitás mellett. Ez a német gázimport jelentős emelkedését hozta: míg 2002 és 2012 között mennyiségét tekintve stagnált, piaci részesedését tekintve csökkent az orosz gáz aránya Németországban, addig 2012 után 40-ről 55 milliárd köbméterre nőtt az éves német import, és 35-40 százalékról valamivel 50 százalék fölé emelkedett az orosz gáz aránya a német gázfelhasználásban. 

A sikerre való tekintettel az északi útvonal bővítéséről is megállapodtak 2011-ben. Különböző fennakadásokat követően az Északi Áramlat 2-ről 2015-ben, azaz már az Ukrajnához tartozó Krím félsziget orosz elfoglalása és Donyeck és Luhanszk megye egy részének megszállása után született végső döntés, azaz ekkor már nehéz volt a Wandel durch Handel jelszavával magyarázni a dolgot.

Norbert Röttgen szociáldemokrata képviselő, a kevés berlini külpolitikai héja egyike szerint pusztán arról van szó, hogy a német külpolitikát az ipari lobbi próbálta diktálni. Mások az orosz pénzek és a német politika közti kapcsolatokat firtatják. Mary Elise Sarotte, a Johns Hopkins Egyetem kutatója szerint azonban nem igaz, hogy Németországban az ipari lobbi nagyobb befolyással bír a külpolitikára, mint bármely másik országban.

Az Egyesült Államok mindenesetre szankciókat vetett ki a projektben résztvevő vállalatokra, bár végül 2021-re – a német–amerikai kapcsolatok rendezése végett – elálltak ettől. Az is gondokat okozott, hogy az európai uniós szabályok szerint a gáz kitermelését és vezetékes szállítását nem végezheti ugyanaz a cég, míg az Északi Áramlat 2 esetében mindkét feladatot az orosz állami Gazprom akarta magára vállalni. A projektet végül az ukrajnai invázió törte meg: a németek végül nagy nehezen felfüggesztették az engedélyeztetési eljárást, és Olaf Scholz kancellár az ukrajnai támadás után közölte, a jelen állás szerint soha nem fog gáz folyni az új vezetéken.

Újabban a többi vezeték sem nagyon üzemel: Vlagyimir Putyin az utóbbi hetekben a jelek szerint a gázszállítások visszafogásával próbálja kikezdeni az EU egységét, még ha ezzel hosszabb távon beláthatatlan károkat is okoz az egyik legfontosabb orosz exportszektornak. Az Északi Áramlat 1 sorsa is kérdéses: a vezetéket a karbantartás után ugyan újraindították, de csak 40 százalékos kapacitáson, a napokban pedig ezt 20 százalékra vágták vissza az oroszok műszaki problémákra hivatkozva. Ennek hatására tegnap az augusztusi leszállítású földgáz ára rekordszintre, megawattóránként

214 euróra emelkedett a referenciának számító holland gáztőzsdén, ami már a március eleji pánikszintet is bőven meghaladja.

Bár az európai gázimport a Bruegel brüsszeli gazdasági agytröszt adatgyűjtése szerint nem csökkent számottevően tavalyhoz képest, mostanában az európai országok egyre inkább a spot (azonnali piaci, hosszú távú szerződésekben nem rögzített) árakon kénytelenek vásárolni, a szokásosnál jóval drágábban. Az utóbbi hetek pánikvásárlásai miatt az uniós gáztározók a szokásosnál jobban állnak – a német töltöttségi szint július közepén 65 százalék volt –, de a félelmek szerint Putyin megpróbálja megakadályozni majd, hogy a télre elegendő tartalékokhoz jusson Európa. 

Energiwende, Kína, recesszió?

A német kormány mindenesetre már kihirdette a gázriasztást, bár egyelőre még nem vezettek be felhasználási korlátozást, és az állami ellátási szabályozással járó valódi gázriadó (a német riasztási rendszer harmadik lépcsője) még távol van. 

Ám az Uniper, Németország legnagyobb gázszolgáltatója már az Északi Áramlat 1 leállítása előtt is csak a szokásos gázmennyiség 40 százalékát kapta meg Oroszországból, azt is a normálisnál jóval magasabb árakon. Miután az áremelkedést nagyrészt nem háríthatja át a fogyasztókra (a rezsicsökkentés nem magyar találmány), állami pénzen kell megmenteni a vállalatot.

Berlinben az ipari vállalatokat is pénzzel próbálják spórolásra ösztökélni, néhány milliárd eurót már elkülönítettek a célra, bár a szkeptikusok szerint ez sokra nem lesz elég. Tervben van egy energiaaukciós rendszer kiépítése is, ahol licitálni lehet majd a fölös kapacitásokra. Ha ez sem lesz elég, jön majd az ellátásszabályozás, amikor a szövetségi szabályozószerv egy – 2500 nagyvállalat különböző adatai és jellegzetességei alapján működő – algoritmus segítségével dönt majd arról, ki juthat gázhoz. A BASF-nek kiemelt fontossága miatt egyelőre nem kell aggódnia, de a kevésbé központi vállalatok számára nem irreális, hogy télen vagy jövőre gáz nélkül maradnak.

Az idáig vezető út az orosz függés mellett számos további stratégiai hibával volt kikövezve.

• Németország idén lekapcsolja utolsó, még működő atomreaktorait is, miután a fukusimai utáni pánikban felgyorsították az atomenergia már korábban eldöntött kivezetését, részben a lakossági félelmek, részben az eredetileg atomellenes mozgalomként indult Zöldek növekvő politikai befolyása miatt.
• A német energetikai átállás, az Energiewende erősen megakadt: az állam ugyan sikeresen támogatta a megújuló energiatermelés elterjedését, de közben a megújulók esetében nehezebben előrejelezhető termelés elosztására és tárolására nem szentelt elég figyelmet, a hálózat nem készült fel a zöldenergiára való átállásra.
• A német ipar és politika pedig a 2014-es ukrajnai orosz kalandból sem tanult: már akkor is felmerült, hogy a cseppfolyósított földgáz (LNG) importjára alkalmas terminálok létrehozásával és más diverzifikációs törekvésekkel kellene távolodni az orosz függéstől, de ennek végül pont az ellenkezője történt. Így az Uniper csak idén tavasszal kezdett rohamtempóban LNG-terminálok építésébe.

A német jegybank szerint az orosz gáz teljes elapadása 5 százalékponttal csökkentené a német gazdaság idei kibocsátását, de elismerték, hogy rengeteg az ismeretlen az egyenletben. Egyes német közgazdászok 12 százalékpontos visszaesést jósolnak.

Újabban a német ipar is diverzifikál, de kétséges, hogy ez mennyiben tudja csökkenteni a gáz esetleges elapadásának rövid távú kárait. A BASF például nemrég bevásárolta magát Európa legnagyobb tengeri szélerőművébe, hogy a krakkolóit megújuló energiával tudja működtetni. A cég ugyanakkor próbálja fedezni az európai kockázatokat, és a kínai kapacitásainak bővítésén dolgozik. A vészmadarak szerint az olcsó orosz energia elapadása más vállalatokat is arra sarkallhat, hogy leépítsék megmaradt európai termelésüket, és Kínába vagy más, olcsóbb helyekre vigyék a gyárakat.

Mások szkeptikusak ezt illetően. Marcel Fratzscher, a német gazdaságkutató intézet elnöke szerint a német gazdasági modell nem az olcsó energián, hanem a magas hozzáadott értéken alapul. A legtöbb német ipari exportőr erősen szakosodott vállalat, amelyek termékei egyediek a világpiacon, így kevésbé kell tartaniuk az olcsó energia végétől.

Olyan vélemények is vannak, amelyek szerint a vegyipari cégek riogatása túlzás. „Az orosz gáz teljes elzárása nem horrorforgatókönyv. Ha bekövetkezik, számíthatunk az alternatív energiaforrásokra való gyors átállásra és a német gazdaság kreativitására a leválás menedzselését illetően”, mondta a Bloombergnek egy német vegyipari elemző.

Joseph Stiglitz Nobel-díjas balos közgazdász szerint pusztán arról van szó, hogy az orosz gáz olcsósága eddig is egy illúzió volt, amely hibás számításokon alapult: a németek és más nyugat-európai felhasználók úgy tettek, mintha az orosz függés nem járna veszélyekkel, és nem árazták be megfelelően a kockázatokat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkOroszország olyan területen kezdett zsarolásba, ahol évtizedes távlatban sincs B-terveA földgázpiacon nem látszik, hogyan vennék át az ázsiai vagy más importőrök Európa potenciálisan kieső fogyasztását.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLétezik-e még Magyarország orosz energiafüggősége?Széles körben elterjedt vélekedés, hogy Magyarország ki van szolgáltatva az orosz kőolaj- és földgázszállításoknak, ez azonban ma már nem így van.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem a gáznál a legfájdalmasabb a szakítás OroszországgalVéget ér a szabad energiakereskedelem korszaka, de az Oroszországgal való szakítást nehezíti, hogy akad a földgáznál nehezebben beszerezhető energiahordozó is.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ autóipar BASF északi áramlat földgáz német gazdaság németország orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus vegyipar Olvasson tovább a kategóriában