Az olaj és a háború közti kapcsolat mind a politológusokat, mind az összeesküvések kedvelőit régóta foglalkoztatja. 

Az egyik véglet szerint az olaj a háborúskodás egyik fő célja és magyarázó tényezője. A másik véglet szerint nagyon ritka, hogy államok konkrétan fizikai erőforrások, például az olaj megszerzése érdekében menjenek háborúba, és általában az olajháborúnak kikiáltott konfliktusok mögött számos más politikai indok és cél áll. (A részletek megtalálhatók ebben a korábbi szűk irodalmi összefoglalóban.)

Van azonban egy harmadik megközelítés is, amelyet az ukrajnai orosz invázió magyarázataként is felhoztak. Az olajban gazdag országok egyes kutatások szerint hajlamosabbak az agresszióra, miután az olajvagyon csökkenti a belpolitikai fékek és ellensúlyok szerepét, és növeli az egyszemélyi autokrácia kialakulásának esélyét.

A személyközpontú autokráciák jellemzően nagyobb eséllyel folytatnak agresszív külpolitikát, ezt illetően pedig az olaj további olaj a tűzre, hiszen nemcsak a belpolitikai korlátok lebontását, hanem a háborúskodás finanszírozását is megkönnyíti. Ez a helyzet nagyvonalakban ráhúzható az Ukrajna elleni orosz invázióra is, ahol egy személyközpontú rendszer az olajvagyonból háborúzik.

Olajból nem születik demokrácia

Jeff Colgan, a Brown Egyetem tanárának egy 2010-ben megjelent tanulmánya és 2013-ben kiadott könyve szerint azok az államok, ahol az olajtermelés gazdasági súlya meghaladja a GDP tíz százalékát, sokkal nagyobb eséllyel vettek részt államközi fegyveres konfliktusokban 1945 és 2001 között, mint a nem olajtermelők (bár ezen konfliktusok jelentős része nem jelent teljes háborút).

Egy 2015-ös tanulmány – Colgan adatainak újraelemzésével – arra jutott, hogy az olajtermelők agressziója a magasabb olajár mellett jellemző: a kutatásban 30 dollár felett kezd statisztikailag relevánssá válni a hatás, 60 dollár felett már 30 százalékkal hajlamosabbak voltak a fegyveres konfliktus indítására az olajállamok, mint 20 dolláros olaj mellett. (A tanulmány arra is kitér, hogy az okozati összefüggés nem ellentétes: a konfliktusok olajár-felhajtó hatását kiszűrve is érvényes az állítás.)

Az olajexportőrök kisebb hajlandóságot mutatnak a nemzetközi szervezetekben való részvételre is, azaz (gazdasági nyomás híján) kevésbé érdekeltek a nemzetközi együttműködésben. Más kutatások alapján az olajvagyon jellemzően nagyobb katonai költéssel párosul, amely csökkenti a szomszédos államok biztonságérzetét, és növelheti a fegyverkezési verseny és konfliktus esélyét.

Egy másik magyarázat, hogy az olajtermelők számára kisebb potenciális politikai és gazdasági költséggel jár a háborúzás: miután az olaj stratégiai erőforrás, és az olaj világpiaci árának stabilizálása a legtöbb nagyhatalom érdeke, kisebb az esélye, hogy a fontos olajtermelőket súlyos ellencsapás érje. Egyes spekulációk szerint ezért jellemző az is, hogy az olajexportőrök inkább olajjal nem rendelkező országokkal szoktak konfliktusba kerülni.

Az előbbi két ponthoz kapcsolódik, hogy az olaj stratégiai jellege a fegyverkezés mellett a háborúzás finanszírozását is egyszerűbbé teszi, azaz egy konfliktusban potenciális erősebb finanszírozási háttérrel indulnak az olajtermelők egy azonos helyzetű, de olajjal nem bíró államhoz képest.

Nincsenek fékek és ellensúlyok 

Jeff Colgan és Jessica Weeks, a Wisconsini Egyetem kutatója az ukrán konfliktus kapcsán kiemelik, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök magatartását az olajvagyon indirekt módon is befolyásolja.

Putyin egy személyközpontú autokratikus rendszert alakított ki, amelyet az Ukrajna lerohanását megelőző kellemetlen valóságshow is szemléltetett. Bár az régen vitatott téma, hogy az autokráciák agresszívabb külpolitikát folytatnak-e, mint a demokráciák, Weeks korábbi kutatásai szerint a személyelvű rendszerek esetében egyértelműen igen a válasz.

Ennek elméleti magyarázata, hogy az ilyen rendszerekben a vezető közvetlenül irányítja a fegyveres és biztonsági erőket, és döntéseit nem korlátozzák különösebb fékek és ellensúlyok az elit, a vezetőtől független politikai intézmények vagy a nép részéről – szemben például a Sztálin utáni szovjet vagy a Mao utáni kínai rendszerrel, ahol az egyszemélyi vezetőt egy relatíve befolyásos politikai elit veszi körül és korlátozza.

Egy ilyen helyzetben a háborúról való döntés kisebb belpolitikai ellenállással, valamint kisebb belpolitikai költségekkel jár – a vezető túlélése nem feltétlenül függ szorosan katonai sikerétől. Másrészt a személyelvű rendszereket kialakító vezetőkre eleve jellemző, hogy jobban hisznek az erőalkalmazás hatékonyságában, és szeretik nemzetközi kalandokkal megtámogatni hatalmukat és presztízsüket.

Mint korábbi cikkünkben már írtuk, a Putyinéhoz hasonló személyközpontú rendszerekre az is jellemző, hogy hosszabb távon a vezérrel szembeni lojalitás válik a politikai és gazdasági siker fő rendezőelvévé, és nő a biztonsági és fegyveres erők politikai befolyása a nem katonai hangok kárára. Ez a két folyamat ahhoz vezet, hogy a vezérhez egyrészt kevésbé jutnak el a „rossz hírek”, azaz rosszul ítélheti meg országa erejét; másrészt a katonák befolyása miatt hajlamos lesz az erőalkalmazást előtérbe helyező tanácsokat kapni (a hírek szerint Putyin bizalmi köre is elsősorban katonákra és biztonsági emberekre korlátozódik).

Ebben is benne van az olaj

Az olaj ezen személyelvű rendszer kialakulásában is szerepet játszott. 

Hogy a demokrácia és az olajvagyon nem jár kéz a kézben, az régen ismert. A nyersanyagátok néven is ismert jelenséget azzal szokás magyarázni, hogy az olaj (vagy más nyersanyag) exportja nem segíti a felelős kormányzás kialakulását: a hatalom a néptől függetlenül jut jelentős bevételhez, emiatt a közvéleménnyel és a népjóléttel is csak mérsékeltebben kell törődnie. 

Bár egyes tanulmányok vitatják a kapcsolatot, az empirikus kutatások többsége szerint az 1970-es évek óta megfigyelhető, hogy negatív az összefüggés a könnyen hozzáférhető olajvagyon és a demokratizáció között, azaz minél több az olaj, annál kisebb eséllyel lesz demokrácia egy adott országból, és annál kevésbé tartja tiszteletben az emberi jogokat. 

A másik oldalról egy ilyen viszonyrendszerben a nép kezében sincsenek erős eszközök az uralkodó osztály kordában tartására, sőt az olajországokban a társadalom jelentős része függ az állami apanázstól: a putyini Oroszországban egy tavalyi ING-elemzés szerint a lakosság 42 százaléka, a háztartási jövedelmek 34 százaléka függ a közvetlen állami transzferektől. Ebben a helyzetben az olajvagyon lehetővé teszi a demokrácia kiüresítését is.

Az is jellemző, hogy az olajár ellentétes összefüggést mutat a demokrácia mértékével, azaz minél drágább az olaj, annál jobban tudja letörni a hatalom a politikai jogokat. Az olaj nemcsak az autokratikus rezsimek kialakulásának, hanem a túlélésüknek is fontos eszköze. Az olajvagyon csökkenti annak veszélyét, hogy a rezsim vezetését elmozdítsa egy belső ellenzék, miután az uralkodó osztály képes az olajpénzekből megvenni (vagy elhallgattatni) potenciális ellenfeleit, és megszerezni az uralkodó osztály lojalitását. 

Utóbbinak fontos eleme a fegyveres erők jól tartása: a fegyverkezés csökkenti a puccs esélyét (ha jól vannak tartva a tisztek, miért keljenek fel), részben ez is magyarázza az olajállamok fegyverkezését.

Veszélyes elegy

Colgan és Weeks szerint Putyin esetében különösen veszélyes elegye jött össze a fenti jelenségeknek: egy hatalmas olajvagyonnal és súlyos katonai erővel bíró, személyközpontú autokrácia, amelynek vezetője ráadásul elégedetlen saját és országa nemzetközi státusával és a nemzetközi rendszer jellegével is, azaz egy revizionista szereplő a nemzetközi politikában.

Az ukrajnai orosz invázió esetében ezzel együtt kérdéses, hogy az olaj jelentette védőpajzs mennyire lesz hatékony. Korábban Szaddám Huszein iraki diktátor vagy Moammer Kadhafi líbiai vezető is azt gondolta, hogy az olajpajzs mögött bármit megtehet, de a rendszerük jellegéből fakadó döntési hibák miatt elkalkulálták magukat – írja Colgan és Weeks.

Az Európai Unió, az Egyesült Államok és szövetségesei az invázió kitörése óta példátlan gazdasági szankciókat hoztak Oroszország ellen, amelyek már elkezdték aláásni az orosz finanszírozási képességet. Colgan és Weeks szerint ugyanakkor Putyin feltartóztatására csak az olaj- és gázimport elzárásával van esély. Ezt eddig csak a minimális orosz energiaimporttal bíró Egyesült Államok lépte meg, az orosz energiától erősen függő európai országok nem.

Ez Colgan és Weeks szerint is paradox helyet: az olyan kemény szankciók, amelyek képesek lehetnek visszavonulóra bírni egy Putyinhoz hasonló személyelvű vezetőt, a nyugati világnak is nagyon fájnának (az olaj- és benzinárak, valamint az általános inflációs nyomás növekedésén már olajembargó nélkül látszanak is ezek a költségek). 

Mások pedig arra is figyelmeztetnek, hogy Oroszország kivéreztetése csak még agresszívabbá tenné Putyint: ha a szankciókkal sarokba szorítják, már nem lenne vesztenivalója az orosz haderő vagy akár a nukleáris arzenál teljes használatát illetően.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkFájni fognak a szankciók Putyinnak, de ebből még baj is lehetMoszkva évekig készült a szankciók kivédésére, de Amerika és az EU meglepően súlyos pénzügyi korlátozásokat jelentett be Ukrajna lerohanása után. Ez azonban nem feltétlenül hoz békét, sőt akár súlyosbíthatja is az orosz agressziót.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin mozgatja a szálakat, vagy a struktúra mozgatja Putyint?Egyes elemzések az orosz rendszer jellegével magyarázzák az ukrán válságot, mások szerint Vlagyimir Putyin és rezsimje helyett pusztán a nagyhatalmi politika ökölszabályai vezérlik a történetet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz ukrajnai konfliktus megmutatta, hogy a háborút nem csak harckocsikkal vívjákA gazdasági fegyverek minden korábbinál komolyabb szerepet kaptak az ukrajnai háborúban, és a harctéri helyzetre is közvetlen hatással van a pénzügyi hadviselés.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ autokrata kőolaj kőolaj termelés olajexport orosz-ukrán konfliktus Oroszország Vlagymir Putyin Olvasson tovább a kategóriában