Kinek kedvez, ha elhúzódik a háború Ukrajnában?

A hétvége fordulatot jelzett a háborúban, amelyet Oroszország február 24-én kezdett Ukrajna ellen. Az első napok eseményeiből lényegében minden elemző arra a következtetésre jutott, hogy az orosz haditerv az ukrán állami vezetés és a hadsereg gyors összeomlására épített, ami nem következett be. Ezt követően sok helyen és sokféle módon próbáltak az oroszok döntő áttörést kierőszakolni, de igazán stratégiai mélységű sikereket csak délen értek el, ahol a Krímből induló csapatok nyugat felé elfoglalták Herszont és átkeltek a Dnyeperen, kelet-északkelet felé pedig elfoglalták Európa legnagyobb atomerőművét, és oroszlánrészt vállaltak Mariupol bekerítésében.

Több mint egyhetes harc után a jelek szerint az orosz vezérkar arra a következtetésre jutott, hogy részben át kell térni a felmorzsoló, kifárasztó jellegű háborúra. Ez egyrészt a bekerített vagy legalábbis néhány oldalról elért városok elleni könyörtelen, a civil célpontokkal szemben is teljesen érzéketlen tüzérségi és légi támadásokban ölt testet. Másrészt pedig elkezdődött az ukrajnai hadi üzemek szisztematikus pusztítása.

A háború első napjaiban az orosz távolsági (nem sorozatvetőkből indított) rakétacsapások főként parancsnoki központokat, reptereket, radarállomásokat és légvédelmi állásokat értek. A cél az ukrán parancsnoki rendszer megbénítása mellett a légierő és a nagy hatótávolságú légvédelem kiiktatása volt, ami egyébként csak részben sikerült.

A vasárnapra virradó éjszaka viszont az orosz Kalibr cirkálórakéták célpontja egy zsitomiri, páncélosokat gyártó és javító üzem volt. A jellemzően hajókról indított Kalibr az orosz fegyveres erők egyik büszkesége, és mivel egy meglehetősen drága fegyverről van szó (amelyből a nyugati elemzők szerint nincs túl sok raktáron, és a gyártás viszonylag lassan pótolja a felhasznált mennyiséget), biztosak lehetünk benne, hogy az oroszok számára nagyon fontos volt az üzem elpusztítása. Ez a nyilvánosságra hozott felvételek alapján jelentős részben sikerült is.

Ráadásul az oroszok bejelentették, hogy ez csak a kezdete volt a hadiüzemek elleni támadássorozatnak, ami azt mutatja, hogy ellenségük fegyver-utánpótlási potenciáljának megsemmisítése a cél. Ez a felmorzsoló jellegű hadviselés tipikus eleme, mint a brit-amerikai stratégiai bombázások Németország ellen 1942-től kezdve.

De vajon sikerrel járhatnak-e az oroszok ezzel, illetve általában a kifárasztó hadviseléssel? Ha a konfliktus előtti fő számokból indulunk ki, akkor nem is lenne kétség afelől, hogy egy elhúzódó háborúban is messze Oroszország az esélyes. Az ukrán gazdaság az utóbbi évek fejlődése ellenére elég gyenge lábakon áll, fő exportcikkei agrártermékek, valamint nem túl magas szinten feldolgozott fémipari alapanyagok és félkésztermékek.

Ráadásul az export (különösen a mezőgazdasági) elsősorban tengeren zajlott, amelynek útját az oroszok elvágták. A fő kikötők közül Herszont elfoglalták az oroszok, Mariupolt ostromzár fogja körül, Mikolajivot keletről támadják, és Odessza sem érezheti magát biztonságban. A háború kezdete óta Mikolajiv közelében egy bangladesi hajót rakéta talált el, egy észt pedig el is süllyedt Odessza közelében. Ezek után meglepő lenne, ha a harcok lezárultáig érdemi mennyiséget tudnának exportálni az ukránok. A német Kiel Institut éppen a napokban publikált egy elemzést, amely szerint Ukrajna kiesett a tengeri kereskedelemből, miközben több mint 140 kereskedelmi hajó ragadt ukrán kikötőkben.

Ukrajna termelőkapacitásait pusztítja a háború, a munkaerő egyre jelentősebb része pedig vagy külföldre menekül, vagy a hadseregben szolgál. Ez így együtt egy olyan széles körű gazdasági válság receptje, amely már hónapokon, ha nem heteken belül az összeomlás szélére taszíthatja az ukrán fegyveres ellenállást a jelenlegi formájában. (Egy partizánháború ettől még nagyon sok kellemetlenséget tudna okozni az orosz hadseregnek.)

Csakhogy közben a Nyugat sokféle módon igyekszik Ukrajnát talpon tartani, nemcsak a fegyverszállításokkal és a külföldi önkéntesek odautazásának lehetővé tételével, hanem gazdasági segítséggel is. Az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából és az EU-ból érkező dollár, font és euró milliárdok létfontosságú segítséget adnak az ukrán államháztartásnak, amely nyilván az adóbevételek összeomlásával szembesül, miközben továbbra is fizetni kell például a nyugdíjakat és az állami alkalmazottakat, beleértve természetesen a katonákat is.

De ez nem megoldás mindenre, például annyi üzemanyagot és élelmiszert biztosan nem lehet külföldről Ukrajnába szállítani – már csak logisztikai okokból sem –, amennyi az ország meg nem szállt területeinek ellátásához szükséges. Ezért létfontosságú, hogy a lehető legtöbb üzemben fenntartsák a termelést az ukránok, és közben persze a tavaszi mezőgazdasági munkákat is el kellene végezni, amihez egyebek mellett gázolajra és műtrágyára van szükség. Nem lenne meglepő, hogy ha hónapokon át elhúzódnának a harcok, akkor az oroszok nemcsak hadi üzemeket vennének célba, hanem minden olyan gyárat és közlekedési csomópontot, amely az ország működőképességének fenntartásához kell. (Az ukrán áramrendszer sérülékenységéről a Telex írt alapos cikket.)

Oroszország ennél sokkal jobb helyzetben van, hiszen a területén nincsenek harcok, a háború kitörése után felélénkült kivándorlás mértéke pedig sokkal kisebb nagyságrendű, mint az Ukrajnából menekülőké. Ráadásul az eddigi szankciók ellenére az ország továbbra is számíthat a kőolaj és földgáz eladásából származó devizabevételekre, így csak azért nem fizette ki államadóssága éppen aktuális kamatát a külföldieknek, mert nem akarta – nem azért, mert nem tudta volna.

Attól továbbra sem kell tartania az oroszoknak, hogy országuk hadszíntérré válna, belső gazdasági erőforrásaik és fennmaradó külkereskedelmük pedig akkor is biztosítja legalább évekre a háború folytatásának képességét, ha a Nyugat további szankciókat vet ki. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy ezek a szankciók milyen kemények, ha ugyanis egyre inkább az orosz kőolaj- és gázszállításokra is kiterjednének, akkor már olyan helyzetbe hozhatnák a vezetést, amikor az életszínvonalat gyorsan radikálisan csökkentő megszorító intézkedéseket kell hoznia. (Míg jelenleg egyelőre csak az infláció felpörgése valószínű, ami valamivel lassabban erodálja az életszínvonalat.)

Az nem kérdés, hogy ha Oroszország olyan honvédő háborút vívna, mint a második világháborúban, akkor éveken át kitarthatna, hiszen éhínség nem fenyegeti (például a világ egyik legnagyobb gabonaexportőre), és a fegyverek nagy részének előállítása is megoldható teljesen hazai bázison. A Nyugat félvezető-embargója ugyan kellemetlen, de ez legfeljebb a precíziós fegyverek előállítását lehetetleníti el vagy nehezíti meg, „buta” – azaz vezérlés nélküli – bombák és rakéták ettől még milliószámra készülhetnek az orosz gyárakban.

A nagy kérdés a hátország támogatása. Az eddigi, városonként néhány ezres tüntetések egy 145 millió országban nem mondhatók túl nagynak, ahhoz képest mégsem egészen jelentéktelenek, hogy a résztvevők már nemcsak őrizetbe vételt és rendőrségi tortúrát, hanem akár 15 éves börtönbüntetést kockáztatnak – mégis kimennek az utcára. Az orosz közvélemény nagy részét meg lehet vezetni egy ideig azzal, hogy itt nem is háborúról, hanem csak egy „különleges műveletről” van szó, de akármit csinál a hatalom, idővel egyre több emberhez jutnak el az ukrajnai háború borzalmairól szóló hírek, képek és videók.

Ráadásul az orosz veszteségek csak a halottak számát tekintve is ezres nagyságrendűek, sebesültből pedig még több van. Ha hónapokon át folytatódnak a harcok, a veszteségek biztosan átlépnek a tízezres, az elesetteket és sebesülteket együtt számolva pedig akár a százezres tartományba is. Ez olyan tömeg, amely még az orosz népesség száma mellett sem elhanyagolható. A történelmi tapasztalatok alapján egy honvédő háborúban ezt zokszó nélkül elfogadná az orosz társadalom, egy az afganisztánihoz hasonló támadó-megszálló háború esetén viszont ez több mint kétséges. A tíz évig tartó afgán háborúval szemben csak lassan épült fel az ellenállás a szovjet társadalomban, de azon a hadszíntéren több év alatt veszített az ország annyi embert, mint most Oroszország nem egészen két hét alatt.

A két ország és államvezetés tehát egészen eltérő kockázatokat fut. Ukrajnában a termelés és ellátás összeomlását kell elkerülni, a honvédő háború támogatása sziklaszilárdnak tűnik azok körében, akik nem menekültek el. Mariupolt lassan egy hete ostromgyűrű fojtogatja, de nyilvánosan még szóba sem került a kapituláció ukrán részről. Oroszországban a termelést és ellátást csak lassú hanyatlás fenyegeti, a harctéri veszteségek és a romló életszínvonal miatt viszont elkezd halmozódni a társadalmi elégedetlenség. Rövidtávon lehet ezt kezelni az elnyomás fokozásával, az összes tüntető letartóztatásával, a szabad sajtó maradékának a beszántásával, de mint a történelemből tudjuk, ha a nyomás fokozódik, ez nem megoldás – csak annál nagyobb lesz később a robbanás.

Azaz hiába látszik Ukrajna teljesen esélytelennek egy kifárasztó jellegű háborúban, az orosz vezetésnek továbbra is sürgős lenne minél hamarabb döntésre vinni a dolgot a harctéren, hogy győztesnek hirdethesse ki magát, és legalább a csapatok egy része hazatérhessen. Nyugatról nézve az viszont egyáltalán nem látszik, hogy mi az orosz elgondolás egy esetleges győzelem után Ukrajna pacifikálására. Az orosz katonai beavatkozással megmentett szíriai Aszad-rezsim legalább a népesség alavita részének támogatására számíthat, amelyből maga a diktátor is származik. A másik világháborús kegyetlenséggel vívott mostani háború azonban még az ukrajnai oroszokat is szembefordította Oroszországgal, nagyon meglepő lenne, ha rájuk lehetne egy új ukrajnai rendet alapozni, nem is beszélve a népesség többi részéről.