Novemberben a Kínai Kommunista Párt (KKP) plénuma történelmi döntést hozott: 1981 óta először adtak ki hivatalos történelemértelmezést.

Az első ilyet Határozat pártunk történelmének egyes kérdéseiről címen még Mao Ce-tung hatalomra emelése idején adták ki 1945-ben, egy jókora belső tisztogatási hullám után, és elsősorban Mao ellenfeleinek hibáiról és az új vezető megerősítéséről szólt.

Az 1981-es második, a Mao halála utáni zavaros idők után a párt erős emberévé váló Teng Hsziao-pinghez köthető határozat a kulturális forradalom és a maói diktatúra túlkapásainak bírálatáról szólt, és a Mao-féle személyi kultusz után egy szélesebb körű döntéshozatali rendszert ígért (bár a történelmi kontinuitás végett azt is megjegyezte, hogy Mao érdemei messze meghaladják hibáinak súlyát).

Egy népszerű narratíva szerint a Teng regnálását követő időszakban valóban decentralizálódott a KKP, az elnökségben a korábbi egyszemélyi hatalom helyett kollektív, csoportos döntéshozatal alakult ki, a vezetői ciklusokat korlátozták, a párt egyes érdekcsoportjai és frakciói ellensúlyokként jelentek meg egymással szemben. Azaz a hatalomgyakorlás rendezett, intézményes formát kapott.

Ezzel szemben – szól a narratíva – Hszi Csin-ping jelenlegi pártfőtitkár 2012-es hatalomra jutása óta szisztematikusan építi le a hatalmával szembeni korlátokat és vezeti vissza Kínát a maói útra. Hszi a korrupcióellenes harc jegyében számos pártbéli erős embert takarított el az utóbbi kilenc évben, a fontos pozíciókba hozzá személyesen lojális embereket emelt be, a potenciális utódjelöltjeit kiiktatta, 2018-ban eltöröltette az államelnöki posztra vonatkozó kétciklusos korlátot, és a személyi kultusz egyes elemeit is visszahozta: Hszi Csin-ping a nemzet felvirágoztatásáról, a KKP történelmi sikereiről és a párt társadalom feletti irányításának megerősítéséről szóló (bár állítólag inkább a párt egyik főideológusa, Vang Hu-ning gondolatait tükröző) tanításai a diplomáciai dokumentumoktól a közoktatásig számos területen váltak alapvető, rutinszerű hivatkozássá.

Ezen narratíva szerint a mostani történelmi határozat Hszi hatalmának további bebetonozását, Maóval és Tenggel azonos szintre emelését jelenti, és a korábbi lépésekkel együtt megágyaz annak, hogy a 2022-es pártkongresszuson Hszi megtartsa a hatalmát, és a korábbi mandátumkorlátokat meghaladva, két elődjével szemben több mint tíz évet töltsön hatalmon.

Mozgalmas idők

A harmadik határozatot nem előzte meg a korábbiakhoz hasonlóan véres politikai erőszak, bár azt se lehet mondani, hogy nagyon eseménytelen lett volna az elmúlt pár év. Hszi a politikai intézményrendszer átalakítása mellett az utóbbi bő egy évben a gazdaságpolitikát is gyökeresen átformálta. A tisztogatás tavaly ősszel az Alibaba ellen indult, a mikrohitelezéstől a bitcoin-bányászaton és a játékfejlesztőkön keresztül a Didi nevű fuvarközvetítő cégig végigvonult a fél techvilágon, a magánoktatáson, a befektetési cégeken, és nyárra az ingatlanpiacot is elérte. Hszi pedig a gazdagokat is elővette, és újabban a vagyon újraosztásáról is elkezdett beszélni. 

Ezt egyesek már „vörös New Dealként” és a kínai rendszer gyökeres átformálásaként értékelik: ezen narratíva szerint a kínai vezetés úgy érzi, hogy a koronavírus-járvány sikeres hazai és látványosan tragikus nyugati kezelését követő belső és nemzetközi politikai és gazdasági helyzet átmeneti lehetőséget jelent néhány alapvető gazdasági reform keresztülvitelére és Kína nemzetközi befolyásának kiterjesztésére.

Hogy a gyakorlatban ez alatt mit kell érteni, arról megoszlanak a vélemények, bár a dolog kontúrjai relatíve világosak: a kínai fejlődés eddigi korszaka lezárult, a GDP rohamléptű emelése helyett a prioritás a minőségen lesz, azaz a hazai innováció, a belső fogyasztás növelése, az egyenlőtlenségek csökkentése, a külső függés mérséklése, az „erkölcsi dekadencia” visszaszorítása, az adósságon és gyakran pazarló beruházásokon alapuló modell hátrahagyása a cél. Azaz végső soron azokat a problémákat akarják orvosolni, amelyeket a külső elemzők évek-évtizedek óta felhoznak mint a kínai növekedésre leselkedő legfőbb veszélyek.

Mindez pedig a központi hatalom koncentrációjával, a KKP társadalmi-gazdasági penetrációjának mélyülésével, Kína globális diplomáciai és gazdasági jelenlétének erősödésével és a kínai érdekek határozottabb képviseletével párosul. Barry Naughton, a Kaliforniai Egyetem (San Diego) professzora szerint ugyan az utóbbi időszak szabályozói lépései egyenként igazolhatók konkrét piaci, pénzügyi vagy adatvédelmi problémákkal, a folyamat egésze „tagadhatatlanul az állami és a Kínai Kommunista Párt hatalmának kiterjesztését jelenti”.

Minden politika helyi politika

Mindazonáltal a novemberi történelmi határozat nem a múlttal való leszámolásról, a tisztogatásokról és a korszakváltásról szólt, hanem a KKP és Hszi Csin-ping eredményeit hangoztatja, na meg azt, hogy a nemzet felvirágoztatása és Kína fejlett nagyhatalommá (azaz „modern szocialista országgá”) válása csak Hszi további bábáskodása mellett lehetséges. Bár elődjei kapnak pár keresetlen utalást, szóba kerül a nyugati demokráciák fenyegető befolyása és ezzel párhuzamos hanyatlása, Mao pedig pozitívabb emlékként kerül elő, a kommentárok szerint inkább egy konszenzusos szövegről van szó. 

A KKP vezetői „megértették, hogy a történelemmel csínján kell bánni. A kompromisszum alapvető fontosságú, és általában azt jelenti, hogy homályos megfogalmazásokat tartalmazó, a győzelmeket hangoztató, és a vádaskodást kerülő (határozatokat) fogadtak el”, írta a Hszi Csin-ping családtörténetét taglaló írásában Joseph Torigian történész.

Mindez azt is jelenti, hogy a fenti narratíva Hszi Csin-ping mindenhatóságáról nem feltétlenül fedi a teljes valóságot.

Joseph Fewsmith, a Bostoni Egyetem professzora egy friss könyvében pedig amellett érvel, hogy a fenti narratíva a Teng utáni hatalom-dekoncentrációról és a Hszi Csin-ping alatt újbóli koncentrációról félrevezető. Szerinte a hatalmi struktúra sosem intézményesült, ehelyett a hatalom Hszi előtt is személyekhez, és nem intézményekhez kötődött, a KKP-t pedig a belső frakciózás, a hatalommal való önkényes visszaélés, korrupció és a pártfegyelem hiánya jellemezte. Ebben az olvasatban Hszi hatalomkoncentrációja a párt széttartásából fakadó kihívásokra adott válasz – bár a helyzet iróniája, hogy Hszi a helyzetet ugyanúgy a hatalom perszonalizálásával akarja megoldani, ami újratermeli a rendszer gyengeségeit. Li Ling, a Bécsi Egyetem kutatója szintén arról beszélt, hogy a hatalom átadásának és gyakorlásának intézményesülése messze nem volt kőbe vésve, és a gyakorlatban maga Teng Hsziao-ping is szembement a kollektív hatalomgyakorlás elvével.

Yuen Yuen Ang, a kínai politikai gazdaságtan egyik legfelkapottabb kutatója szerint a rendszer alapja a központilag vezérelt improvizáció, ahol a központi vezetés megadja az irányt, amelyet az alacsonyabb közigazgatási szintek bürokratái a helyi viszonyokhoz alakítva hajtanak végre.

Szerinte a mostani reformok esetében is hasonló lesz a helyzet. Hszi közelmúltbeli lépései és beszédei alapján azt írja, a KKP egy alapvető problémája, hogy hiába rendkívül sikeres a vagyonteremtésben, a világ többi kormányához hasonlóan nincs kész válasza arra, hogy hogyan fékezze meg a kapitalizmus vadhajtásait anélkül, hogy visszafogná innovációs potenciálját. Miután nincs világos terv, Hszi kénytelen – elődjeihez hasonlóan – az alatta állók kísérletezgetésében bízni.

Ez a narratíva egybecseng Hszü Cseng-kang, a londoni Imperial College professzorának korábbi elméletével, amely szerint Kína egy „regionálisan decentralizált autoriter” rendszer, azaz a központi ukáz megvalósítása az egyes tartományokban nagyon máshogy néz ki a gyakorlatban. A központi, tartományi/városi és a helyi kormányzat közti viszonyok hagyományosan dinamikusak, azaz nem arról van szó, hogy Pekingben eldöntenek valamit, és azt az egész országban végrehajtják, hanem hogy Pekingben eldöntenek valamit, amelyet aztán az egyes tartományokban máshogy értelmeznek, a helyi szinten pedig nagyon eltérő módon (vagy egyáltalán nem) valósítanak meg.

Nem csak Pekingben dől el

Ezt a régi axiómát az utóbbi években számos, innovatív adatfelvétellel és adatelemzési módszerrel dolgozó tudományos munka próbálta alátámasztani. 

Baj Csong-en, Hszie Csang-tai és Michael Song Zheng, a Csinghua Egyetem, a Chicagói Egyetem és a Hongkongi Kínai Egyetem kutatói egy 2019-es publikációjukban azt állítják, a kínai fejlődés elsősorban a bürokrácia által vállalatoknak nyújtott egyedi megállapodásoknak köszönhető. Szerintük a közvélekedéssel ellentétben nem igaz, hogy a kínai gazdaságpolitikai intézményrendszer folyamatosan fejlődött és liberalizálódott volna az 1990-es évek óta, a reformok nagy része elakadt. Azt sem látják bizonyítottnak, hogy az állami beavatkozás bölcsessége vezetett volna a sikerhez, miután a nagy állami iparpolitikai célok jellemzően nem teljesültek, az állami szektor pedig hatékonytalan maradt.

A fejlődést szerintük ehelyett az hozta el, hogy a tartományi, városi és megyei elöljárók egyedi és nem kodifikált, informális csatornákon kijárható előnyöket és engedményeket nyújtottak bizonyos beruházóknak – cserébe pedig kenőpénzeket és a beruházásokból fakadó gazdaságélénkítést kaptak. Az egyes közigazgatási területek versenyeztek egymással a beruházásokért, így végső soron egy kompetitív deregulációs hullám ment végbe (ez részben egybecseng Yuen Yuen Ang nézeteivel a kínai korrupcióról).

Egy hasonló, elegáns adatelemzésben Yeling Tan, az Oregoni Egyetem kutatója azt vizsgálta, hogy az egyes kínai régiókban milyen gazdaságpolitikai változásokat hozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozás: nem a központból előírt és monolitikus lépések jellemezték a gazdaságpolitikai választ, sőt a központi és a regionális kormányzatok válasza jelentősen eltért egymástól.

Tan szerint a különbségek elsősorban abból fakadtak, hogy a WTO-csatlakozás által előírt gazdasági liberalizáció eltérő politikai előnyökkel és hátrányokkal járt az egyes közigazgatási szinteken és országrészekben. A tartományi kormányok gazdaságpolitikájukkal próbálták kihasználni a WTO-csatlakozással járó exportlehetőségeket, míg a helyi önkormányzatok a csatlakozás utáni importnyomás foglalkoztatásra gyakorolt hatásának kivédésével voltak elfoglalva. Azaz míg a tartományi szinten liberalizáltak, a helyi szinten protekcionisták voltak a kínai döntéshozók, és az országos pártszervezeten belül erősebb helyi vezetők nagyobb eséllyel mentek szembe a központi kormány irányelveivel.

Tan és Kyle Jaros, a Notre Dame Egyetem kutatója egy másik cikkükben három esettanulmány alapján azt írják, a tartományok ma is a legfontosabb politikai szintnek számítanak, mert ezek a közvetítők az „erőforrásokra éhes helyi önkormányzatok és az erőforrások felett diszponáló központi kormány között”. E tekintetben viszont önérdekkövető egységekként viselkednek: 

• A központi kormány azon törekvései, hogy visszafogják a túlkapacitásokat egyes ipari szektorokban, a legtöbb helyen azért buktak el, mert a tartományi vezetés a rövid távon több hasznot hozó beruházásösztönzésben volt érdekelt;
• A vidékfejlesztési programokat a tartományi kormányok gyakran eltérítették és a megyei és helyi közigazgatás feletti hatalmuk erősítésére használták, ezzel pedig csak bebetonozták azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek felszámolását a programok célozták;
• A tartományi kormányok infrastruktúra-építési étvágya nagyban meghatározta a kínai külgazdaság-politikát is, az eredetileg Új Selyemút, majd Övezet és út kezdeményezés néven futó programra is erős hatással volt.

Mint Yuen Yuen Ang kiemelte, ezért is nehéz megmondani, hogy pontosan mit is akar ez utóbbi stratégiával Kína: a kínai egypártrendszer külföldön nem egységes szereplőként, hanem sok helyi és vállalati érdekcsoportként jelenik meg, ezért aztán magatartása és céljai sem egységesek.

Egyensúlyozás

Az egyszemélyi hatalomkoncentráció narratívája helyett egyesek – például a fent idézett Fewsmith vagy Rana Miller oxfordi történészprofesszor – felhozzák, hogy Hszit is a pártszervezet emelte fel, és a személyi kultusza is egy kollektív döntés volt a KKP részéről. Ebből a nézőpontból a hatalom koncentrációja nem feltétlenül Hszi személyéről, hanem a KKP mint szervezet megerősítéséről szól.

Dimitar D. Gueorguiev, a Syracuse Egyetem kutatója a Hszi-féle hatalomkoncentráció kapcsán azt írja, annak alapelemeit a pártkongresszus közös döntései rakták le; ezek a döntések egy olyan időszakban születtek, amikor a pártbéli frakcióharcok súlyos politikai válsággal fenyegettek, tehát a pártnak is érdekében volt valamiféle centralizáció; és Hszi esetleges hosszabb távú hatalmon maradása legalább annyira szól az aktuális gazdaságpolitikai reformok keresztülviteléről, mint konkrétan a pártfőtitkár személyéről.

Ezen narratíva szerint a hatalom egyszemélyi gyakorlása ellenére Hszi ügyel a pártbéli béke fenntartására is. Csi Ju, a Makaói Egyetem professzora szerint Hszi azzal vált a KKP domináns szereplőjévé, hogy sikerült lojális embereket ültetnie a fontosabb katonai és politikai pozíciókba. Ugyanakkor pártbéli hatalma messze nem korlátlan: a belső frakciózás és a párt egyes erősebb csoportjai közti pozícióharc neki is megköti a kezét. Emiatt saját csoportjának előtérbe helyezése mellett arra is ügyel, hogy a fontosabb szervezetekben valamiféle erőegyensúly legyen a fő frakciók között.

David Bulman, a Johns Hopkins Egyetem kutatója és Kyle Jaros a kínai tartományi vezetések összetételét elemezve szintén arra jutottak, hogy a központi vezetés tartományi kinevezésein keresztül egyensúlyozni próbál a Peking felé lojális és a helyi beágyazottsággal rendelkező szereplők között.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPénzügyi forradalmat ígértek, a pártállam adta a másikatAz Alibaba pénzügyi ága a világ legnagyobb tőzsdei kibocsátására készült, de a vállalat által ígért technológiai forradalom sok volt a kínai szabályozóknak.

Ezzel együtt Csan Kvan-nok, Lam Vaj-fung és Csen Sao-vej, a Hongkongi Egyetem és a Hunani Egyetem kutatói szerint Hszi hatalmi bázisa szűkebb, mint elődjeié, ami eltérő lehetőségeket és korlátokat jelent rá nézve. Ők az előző pártfőtitkár, a relatíve gyenge hatalmi bázissal bíró Hu Csin-tao hatalomgyakorlását vetették össze Hszi Csin-pingével, és arra jutottak, hogy míg Hu alatt gyakoriak voltak a fennakadások és széttartóbb volt a kormányzati program, addig Hszi alatt a politikai prioritások gyakrabban változtak, és egyúttal élesebben le voltak határolva.

Ezt ők a két vezető politikai elittel szembeni, eltérő alkupozíciójára vezették vissza: Hu egy nagyobb körre volt kénytelen hagyatkozni, ezért nagyobb autonómiát adott a helyi erős embereknek; míg Hszi egy szűkebb hatalmi csoport élén állva kevésbé van kompromisszumra kényszerítve. Ez utóbbi miatt Hszi politikai programja szűkebb, de felforgatóbb: miután jobban kezében tartja a dolgokat, a párt egyszerre kevesebb prioritásra tud csak összpontosítani, cserébe ezek nagyobb politikai alkalmazkodást követelnek a KKP kádereitől. Azaz kevesebb, de fókuszáltabb és mélyebb reform kivitelezése válik lehetővé.

Jude Blanchett, a CSIS washingtoni agytröszt kutatója hasonló megközelítésből arról ír, hogy a KKP hatalomgyakorlása nagyobb kampányokra épül, amelyek keretében egyes politikai prioritások érdekében rövid idő alatt nagy erőforrásokat mozgósít. A legutóbbi jó példája ennek a koronavírus-járvány, amelyet a kínai állam az önkény és az államigazgatás rugalmasságának és beágyazottságának kombinációjával tudott letörni, a világ majdnem minden más országánál sikeresebben. De hasonló nekibuzdulás kísérte a szegénység felszámolását vagy az utóbbi időben a techvilág megrendszabályozását is.

De a kampányok között említhető a korrupcióellenes harc is, amely arra enged következtetni, hogy nemcsak a pártbéli bizalomnak köszönhető Hszi hatalmi bázisa. Liao Hszing-miu és Caj Ven-hszüan a tajvani Csengcsi Egyetem és a kínai Csinani Egyetem kutatói a párt központi ellenőrzési és fegyelmi bizottságának Hszi megerősödésében játszott szerepét emelték ki: a korrupciós ügyek és egyéb visszaélések felderítésével megbízott szerv munkáját szerintük Hszi politikai túlélésének biztosítása vezérli. Li Ling szintén Hszi hatalmának megalapozását tartja a korrupcióellenes kampány fő céljának, amelyet szerinte egyértelműen összefűztek a pártfőtitkár kultuszát felépítő ideológiai kampánnyal. Egy másik cikkében pedig arról ír, Hszi számára fontos, hogy formálisan is lefektesse teljhatalmát, ezért szerinte a pártelnöki poszt felélesztése is reális, amelyet annak idején részben Mao egyeduralmának tanulságai miatt szüntettek meg.

Progresszív éra helyett közös prosperitás

Blanchett szerint Hszi módszerei számos belső érdekellentétet és konfliktust szültek.

• Az üzleti szféra nehezen viseli a techvilággal és más szektorokkal szembeni szigort;
• a számítógépes játékok, a „feminin férfiak” vagy a sztárkultusz elleni fellépés nem áll összhangban a társadalom fiatalabb szegmenseinek változó értékrendjével;
• a nemzetközi politikában mutatott, egyszerre keménykedő és önbizalomhiányos magatartás nem javított Kína megítélésén és a kínai érdekek elfogadottságán;
• és hiába a fent említett (vélt vagy valós) egyensúlyozás, a párt alsóbb szintjein is bőven van morgolódás, amiért Hszi és lojalistái kezében egyre több pozíció összpontosul.

Ugyanakkor a Hszi által kialakított hatalmi rendszer és a koronavírus-járvány alatt felhalmozott politikai tőke bőven elég ahhoz, hogy az ilyen morgolódások ne okozzanak akut problémát.

Yuen Yuen Ang szerint Hszi és a KKP hozzáállása abból fakad, hogy a politikai rendszer alapvetőbb reformja nélkül akarják kimanőverezni magukat és az országot a jelenkori probléma- és kihíváshalmazból. Szerinte ezek eredője, hogy Kína ma hasonló problémákkal néz szembe, mint az Egyesült Államok a – Mark Twain nyomán – „aranyozott korszak” idején. Az 1870-es évek és a századforduló közötti időszak, bár jelentős gazdasági növekedést és iparosítást hozott, az egyenlőtlenségek súlyos növekedésével és a társadalom szétszakadásával járt.

Az Egyesült Államokban az aranyozott korszakot a progresszív éra, a társadalmi mozgalmak és politikai reformok időszaka követte. Kínában Hszi a központi utasítások, a szlogengyártás és a változó helyzethez alkalmazkodó döntéshozatallal próbálja megoldani a helyzetet Ang szerint.

Mindemellett a progresszív éra vagy akár az egyenlőtlenségek kezelésére manapság Nyugaton felhozott balos javaslatok alapvetéseiben sem hisz: a Kínai Kommunista Párt főtitkára külön figyelmeztetett rá, hogy a közös prosperitás nem az egyenlőségről szól, és Kína nem fog beleesni a lustákat jutalmazó jóléti állam csapdájába. Naughton szerint szembetűnő, hogy az egyenlőtlenségek letörésének üzenete ellenére a kínai állam nem hozott például adóreformokat, és nem növelte az állami újraelosztást, ehelyett az üzleti szférát szólította fel az adakozásra.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAnnyi adatot gyűjtöttek, hogy a Kínai Kommunista Párt is megijedt tőleA világ legnagyobb közlekedési adatbázisával rendelkező cége Amerikában ment tőzsdére, a kínai hatóságok szerint ezt nem kellett volna.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA kínaiak németek lennénekA kínai vezetés nemcsak azért kezdte el letörni a techvállalatok szarvát, mert tart tőlük, hanem mert úgy gondolja, az ország jövőjét a nagyobb társadalmi hasznot termelő ipar jelenti.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKínában 65 millió lakás áll üresen, de az ingatlanpiac problémái ennél mélyebbekA szellemvárosoknál nagyobb probléma, hogy Kínában az ingatlan a legfontosabb befektetési eszköz, ami a vagyoni egyenlőtlenségek elszaladásában is nagy szerepet játszik.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Hszi Csin-ping Kína Kínai Kommunista Párt yuen yuen ang Olvasson tovább a kategóriában