A kínaiak németek lennének

Kínában manapság az internetes nagyvállalatok rájár a rúd, illetve a rúd szerepét játszó Kínai Kommunista Párt, amely az online pénzügyi szolgáltatásoktól kezdve a fuvarközvetítésen keresztül az ételkiszállításig egy sor vezető piaci szereplőt kényszerített térdre.

Az okokat illetően számos spekuláció kering, mint ahogyan a gyakran kínai Uberként hivatkozott Didi megleckéztetése idején írtunk róla,

egyesek szerint szimplán az internetes behemótok erőfölényének és Nyugaton is gyakran kifogásolt adatkezelési gyakorlatának gazdasági szempontból is indokolt szabályozásáról van szó;
mások az utóbbi évek pártállami hatalomkoncentrációjának részeként tekintenek a folyamatra;
megint mások szerint pedig az áll a dolog hátterében, hogy a növekedés lassulásával a vagyoni egyenlőtlenségek iránt egyre érzékenyebb pártvezetés nem tartja társadalmilag hasznosnak a dolgozóikat kizsigerelő techmilliárdosok burjánzását, és szeretné, ha többet adnának be a közösbe.

Nemrég pedig egy újabb magyarázat is megjelent, amely részben arra fogja a techvilággal szembeni szigort, hogy

a pártállam szerint a jövőt nem az online szektor, hanem a jó öreg ipar jelenti.

A Magyarországon is ismerős elképzelés mögött egyesek szerint Kína – csúcstechnológiai kitettsége által okozott – sebezhetősége áll, míg egy tágabb narratíva szerint a kínai döntéshozók szemében vonzóbbnak és stabilabbnak tűnik az ipari versenyképességen alapuló német modell, mint a pénzügyi és szolgáltatási szektorokra építő angolszász.

Németek szeretnének lenni

Mindez nem feltétlenül újdonság. Már 2015-ben nagy visszhangot kapott, amikor Peking a Made in China 2025 néven ismertté vált iparfejlesztési tervében a hazai ipar erős támogatását és világszínvonalra emelését ígérte. A kínai ipar- és antitrösztpolitika egyes területei pedig eddig is építettek a német példára, az ipar 4.0 koncepciójának támogatásától kezdve a feldolgozóipar szempontjait szem előtt tartó szakképzési rendszerig.

Tavaly Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő a kommunista párt központi bizottságának folyóiratában a következő időszak gazdasági programját illetően arról írt, hogy bár Kínának gyorsítania kell a digitális átállást, azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy „a reálgazdaság az alap”, és „a feldolgozóipari szektorokat nem lehet hátrahagyni”.

A prioritásokat ugyanakkor tisztábbá tette, hogy a pártállam tavaly ősz óta egymás után kaszálja el a techszektor legnagyobb szereplőit. A kínai közösségi médiában augusztus közepén nagyot ment egy prezentáció, amelyben Csen Li, a Soochow nevű helyi brókercég stratégája arról értekezett, hogy Kína lelépett az amerikai fejlődési útról, és ehelyett a német modellt követi.

Ez részben abból a felismerésből fakad, hogy „a Facebookhoz és a Twitterhez hasonló cégek nem feltétlenül járulnak hozzá a közjóhoz, az üzleti modelljük pedig arra épül, hogy egy gyengén szabályozott térben működnek. Innen jön az elképzelés, hogy »inkább Németországhoz szeretnénk hasonlítani«️”, mondta a Bloombergnek Rogier Creemers, a Leiden Egyetem Kína-szakértője.

Ezzel szemben az ipar Kína felemelkedésének legfontosabb eleme volt, és – ezen narratíva szerint – az internetes cégekkel szemben számottevő társadalmi haszonnal járt, például jelentősen növelte a foglalkoztatást és a vállalati termelékenységet, javította a munkaerő képzettségét.

Egy sanghaji elemző, Dan Wang pedig a másik oldalról közelítette a dolgot, szerinte a tanulság, hogy Kína nem válhat „az Egyesült Királysággá, amely nagyon sikeres olyan iparágakban, mint a televíziózás, az újságírás, a felsőoktatás és a pénzügy, de közben a kutatás-fejlesztésre fordított források aránya csökken, és legnagyobb vállalatainak globális helyzete romlik.”

Stratégiai ügy

Ettől függetlenül mások szerint az Egyesült Államokkal szembeni feszültségek is szerepet játszottak az új irány kialakításában.

Yuen Yuen Ang, az egyebek mellett a kínai korrupció kutatásáról is ismert szingapúri politológus szerint 2015-ben a párt még technológiai mindenevő volt, az internettől kezdve a csipgyártásig minden olyan beruházást szívesen látott, amely növelte az ország versenyképességét. Ekkor a pártdokumentumokban (a Made in China 2025 mellett) nagy szerep jutott a magánszektorbeli innováció támogatásának, az internetnek és a megosztáson alapuló, közösségi gazdaság (sharing economy) jelentette lehetőségeknek.

Ehhez képest a vállalkozókedv serkentése vagy a sharing economy 2018-tól hirtelen kikopott a pártmédiából, és helyüket az „alapvető” technológiák vették át. A kommunista párt Központi Bizottságának tavalyi ülésén is ezen „alapvető” technológiákra, az önellátásra, az ellátási láncok modernizációjára és a „technológiai szuperhatalmiságra” került a hangsúly.

Ezen értelmezés szerint a változás oka, hogy az Egyesült Államok időközben elkezdte korlátozni Kína hozzáférését egyes alapvető technológiákhoz, például a mikrocsipekhez. Ez azt jelezte a kínai vezetés számára, hogy nem függhetnek külső forrásoktól, ha a hardverről van szó. (A csipháborúról itt írtunk részletesen.)

Az ipar aránya az utóbbi évtizedben folyamatosan csökkent, 2011-ben még 32 százalék volt. Ez teljesen természetes folyamat egy közepes jövedelmű országban, és a mostani, 26 százalékos kínai adat nemzetközi összehasonlításban is magas (Magyarországon az újraiparosítás jelszavával együtt is 18 százalék ez a mutató, amely megegyezik az iparáról híres Németország értékével).

Ugyanakkor a márciusban közzétett aktuális ötéves terv az ipari termelés jelenlegi GDP-arányos értékének fenntartását célozza, dacára annak, hogy ezzel egy időben az – elsősorban a szolgáltatószektorban megjelenő – belső fogyasztás számottevő emelését ígéri.

A dezindusztrializáció elkerülésével párhuzamosan az ipar szintlépése is cél. „Kína számára az olyan technológiai területek a legfontosabbak, mint a félvezetők, a repülés vagy az élettudományok. Amikor Hszi elnök a technológia fontosságáról beszél, egyértelműen a digitális szolgáltatások fölé helyezi a feldolgozóipart”, mondta a Financial Timesnak a már idézett Dan Wang.

Nagy változást követel

Ez elég jelentős változásokat követelne a kínai vállalati szférától. Yuen Yuen Ang szerint például az amerikai és kínai technológiai szektor kompetenciái jelentősen eltérnek. A sikeres kínai vállalatok nagy része létező, a piaci igényekre szabott technológiák és üzleti modellek tökéletesítésével nőtt nagyra, de a Hszi által hangoztatott alapvető technológiák terén és az alapkutatásban hagyományosan nem erősek.

A Credit Suisse gyűjtése alapján 2018-ban az unikornisok, azaz a legalább egymillió dollárra értékelt, tőzsdén nem jegyzett startupok 46 százaléka amerikai volt, 29 százaléka pedig kínai; a vállalatok értéke alapján 51-33 százaléka az arány. Azaz pusztán ez alapján Kína globálisan kiemelkedően erősnek tűnik a techversenyben.

Ugyanakkor a kínai unikornisok többsége értékesítéssel foglalkozik, ahol az innováció az üzleti modellek újításaiból fakad. Ezt jelzi, hogy a kínai cégek között 58 százalék az e-kereskedelemmel és játékfejlesztéssel foglalkozók aránya, miközben ezeket a szektorokat a párt nem ítéli hasznosnak. Ezzel szemben az amerikai unikornisok 45 százaléka nagyobb kutatási igényű szegmensekben tevékenykedik, mint amilyen a mesterséges intelligencia, biotechnológia, robotika, szoftverfejlesztés, egészségügy.

Gyakran az sem világos, hogy az iparpolitikai nekibuzdulásból mennyi a minőségi és mennyi a mennyiségi fejlődés. Kína például a 2006-ban indított kampánynak köszönhetően évek óta a világ legtöbb új szabadalmát regisztrálja, amit hagyományosan az innováció legfontosabb mérőszámának szokás tartani. A kínai szabadalmak minőségét vizsgáló kutatások ugyanakkor jellemzően arra jutnak, hogy a szabadalmak átlagminősége meglehetősen alacsony.

A befektetők értik, mit akar a párt

A kutatás-fejlesztésbeli lemaradás a ráfordításban is megmutatkozik. Az Egyesült Államok például a GDP-je 3 százalékát költi kutatás-fejlesztésre, Tajvan 3,5, Dél-Korea 4,6 százalékát. Kína két évtizedes stabil növekedéssel jutott el 2,2 százalékra, amely nemzetközi szinten középmezőny (az OECD-átlag 2,5 százalék, Magyarország esetében az érték 1,5 százalék).

Ugyanakkor a techcégek elleni hadjárat a jelek szerint megtette a hatását a tőke terelését illetően: a kínai befektetők pénze az utóbbi hónapokban az internetes vállalatok helyett a csipgyártásba, biotechnológiai cégekbe, megújuló energiával és élettudományokkal foglalkozó startupokba vándorolt a Financial Times gyűjtése szerint.

Az idei év második negyedévében 446 százalékkal nőtt a csipgyártásba fektetett kockázati tőke értéke, és összesen közel 9 milliárd dollárnyi jüant tett ki. A sok minden más mellett a csipgyártásban is érdekelt (Magyarországon elektromos buszokat gyártó) BYD leányvállalata például egyetlen finanszírozási körben 1,9 milliárd jüant hozott össze májusban. (Egy jüan nagyjából 46 forint.)

Ezzel szemben a fintech szektorba irányuló befektetések 36 százalékkal estek, az internetes kereskedelem és a játékfejlesztés pedig 96 százalékos mínuszban volt. „Hova menne a pénz? Az olyan részvényekbe, amelyeket támogat a kormánypolitika”, foglalta össze a helyzetet egy hongkongi bróker.