(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Olaszországnak ismét új miniszterelnöke van. Ez elég gyakori, önmagában nem is lenne érdekes hír. Az ad neki különleges jelentőséget, hogy az új, egymásnak ellentmondó filozófiájú sokpárti kormányt egy jól ismert európai csúcstechnokrata, Mario Draghi vezeti innentől.

Draghi nevét, amikor nyolc évig tartó európai központi banki elnöki ciklusa véget ért, az európai vezetők aranyba foglalták. Ő lett az az ember, aki a legmélyebb válságban „megmentette az eurót”. Emmanuel Macron a tőle megszokott komikus pátosszal egyenesen az „emberiség/humanitás fáklyahordozójának” nevezte Draghit.

De megérdemli-e a dicséretet? Kicsoda valójában az új olasz miniszterelnök? És mindenek előtt: megoldja-e majd Olaszország mély válságát?

Annak ellenére, hogy Draghit Olaszországban sokszor professzornak szólítják, nem tisztán akadémiai karrier volt az övé. Hosszú időn keresztül ugyanis a Goldman Sachs nevű rendkívül befolyásos pénzügyi multinál dolgozott, amelyet Matt Taibbinek a The Great American Bubble Machine, azaz a Nagy amerikai buborékgyár című híres Rolling Stones-cikke után csak vámpírpolipnak csúfolnak az Egyesült Államokban. A cég, amelyik mindenhol jelen van, minden politikai rendszerben befolyásos, és szinte mindig a saját előnyére. A világ legbefolyásosabb pénzügyminiszterei, jegybankárai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői jönnek ettől a magáncégtől. Sok piaci manipulációban ott vannak a csápjai a nagy gazdasági világválság óta.

Ennél a vámpírpolipnál dolgozott Draghi is. Amikor az ezredfordulón a Goldman olyan titkos államadósság swapügyleteket adott el Olaszországnak és Görögországnak, melyek segítségével azok megtéveszthették az Eurostatot és az eurózónát, Draghi éppen az ezzel foglalkozó Goldman-divíziónál dolgozott. A csalás kiderült, ráadásul a swapokkal végül mindkét ország anyagilag is rosszul járt, a reputációjuk sérülésén túl. A Goldman ennek ellenére nyert az ügyleteken. Draghi később ügyvezető igazgató is lett a Goldmannál.

Draghi 2011-től 2019-ig az Európai Központi Bank (EKB) elnökeként szolgált. Hivatalba lépésekor mínusz egyedik akciója Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök megbuktatása volt. Berlusconi természetesen személyes és politikai tragédia egyszerre, de mégiscsak egy uniós demokrácia megválasztott miniszterelnöke volt, az Európai Központi Banknak pedig semmi keresnivalója kormányzatok megbuktatásában. Az Európai Bank búcsúzó és új elnökei, Jean-Claude Trichet és Mario Draghi egy titkos levelet juttattak el az olasz kormányhoz. Ennek követelése a szokásos neoliberális megszorításos „reform” mantra volt: liberalizáció, privatizáció, a kollektív bérmegállapodások visszaszorítása, a nyugdíjak visszavágása, a közalkalmazottak béreinek csökkentése, folyamatos kiegyensúlyozott költségvetés.

Az EKB monetáris jogosítványai nem terjednek ki ezekre a kérdésekre, nem véletlen, hogy a levelet titkosnak szánták. Az azonban nyilvánosságra került. Ahogy az akkori olasz gazdasági miniszter viccelődött: abban az évben két fenyegető levelet kaptak, egyet egy terrorista szervezettől, a másikat az Európai Központi Banktól. A második volt a veszélyesebb.

Az Európai Központi Bank leállította az olasz állampapírok vásárlását, azok kamatai az egekbe szöktek, Berlusconi pedig kénytelen volt lemondani. A helyére a Draghihoz hasonlóan technokrata, illetve szintén Goldman Sachs-os Mario Monti került. Az EKB effektíve szerepet vállalt egy demokratikusan megválasztott kormány megbuktatásában, ahogy ezt később maga Monti is bevallotta.

Olaszországnak egyébként olyannyira rosszul jött ki az eurótagság, hogy az ország egy főre eső GDP-je 2016-ra a megszorítások következtében alacsonyabb szinten állt, mint az euró bevezetése előtt a kilencvenes években. Egy komplett generáció vált az euró áldozatává. Még mielőtt az olvasó ezt a rossz kormányzásra, a kutyaütő olasz politikusokra, a korrupcióra, a maffiára vagy hasonló sajátos nemzetkarakterológiai jegyekre fogná, érdemes végiggondolni, hogy ezek mind léteztek az euró előtt is. Olaszország azonban a második világháború után évtizedeken át kimagasló fejlődést ért el mindezek ellenére, egészen az euróválságig.

Hasonlóan negatív szerepet vitt Draghi 2015-ben a szintén demokratikusan megválasztott görög Sziriza-kormány esetében is. Amikor a görög választók emlékezetes módon népszavazáson utasították el a további megszorításokat, az Európai Központi Bank megvonta a görög kereskedelmi bankrendszertől a minden eurózóna-tagállamnak járó likviditási hitelvonalát.

A nemzetközi sajtót és a közvéleményt sokkolta a lépés. Az eurózóna ismert és elismert pártatlan akadémiai szakértői foglaltak állást amellett, hogy az Európai Központi Bank politikai nyomásgyakorlást fejtett ki egy tagállamára. Ezek valóban olyan állásfoglalások, amelyek gyökeresen megváltoztatják a kérdés megítélését, hiszen Jánisz Varufákisz görög pénzügyminiszter többször is kifejtette azon véleményét, hogy az Eurogroup pénzügyminisztereinek ez a valódi célja. Nyilvánvalóan óriási horderejű kérdés, ha Európa vezető akadémiai szaktekintélyei ebben igazat adnak neki. Nézzük meg részletesebben ezeket az állásfoglalásokat:

Charles Wyplosz

A Genfben székelő International Centre for Money and Banking Studies igazgatója, a Center for European Policy Research kutatója. Dolgozott a Harvardon, tanácsadója az IMF-nek, a Világbanknak, az Európai Bizottságnak, a francia Becsületrend tulajdonosa. Nehezen lehetne azzal vádolni, hogy Cíprasz-hívő fanatikus lett volna. Aki ismeri az eurózóna közgazdaság-tudományi kutatását, az tudja, hogy könyvei és tanulmányai meghatározóak ezen a területen, a világ rangos egyetemein használják őket.

Milyen állásfoglalást tett Wyplosz? (Ide kattintva elolvashatja az angol eredetit.) Azt állítja, hogy 2010 májusában az IMF, mivel tudta pontosan, hogy a görög adósságállomány nem fenntartható, kitalált egy új jogcímet, amin új hiteleket erőltethet az országra: az ország rendszerszintű kockázatot jelent a világgazdaságra. Wyplos nem akarja eldönteni, hogy ez az álláspont megalapozott volt-e, azonban leszögezi: az eurózóna önvédelme érdekében Görögországot „feláldozták“. A görög kormányokra akaratuk ellenére „ráerőszakolták” azt a hatalmas adóssághegyet, ami 2010 után, a megszorítások időszakában a GDP 108 százalékáról a 177 százalékára emelte a görög adósságállományt, egyben kezelhetetlenné téve azt. (Mindkét idézőjeles kifejezés Wyplos-é.)

Wyplos azonban még ennél is tovább megy. Az egész Trojka-konstrukciót abszurdnak és árulkodónak tartja. Egy hagyományos IMF hitelnyújtási tárgyaláson ugyanis a hitelt felvevő állam nemzeti jegybankja egy oldalon ül a kormányával. A görög esetben azonban az EKB a hitelezők oldalán foglalt helyet, mintha az euró Görögországban külföldi valuta lenne. Az EKB részt vett a megszorító politika kikényszerítésében és számonkérésében, azaz olyan funkciókat látott el, amelyet meg nem választott jegybank sehol a világon nem végezhet demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben! A gyenge minőségű szakpolitika pedig mély recesszióhoz vezetett, vagyis az EKB-nak osztoznia kell a görög válság súlyosbításának felelősségében.

De Wyplosz még ennél is tovább megy. Szerinte a likviditási hitelvonal elzárásával, azaz a bankbezárások kikényszerítésével az Európai Központi Bank a politikai beavatkozás minden eddiginél durvább formáját választotta: gyakorlatilag kilökni igyekezett egy tagállamot az eurózónából. Görögország Wyplosz szerint nem az egyetlen áldozat. Szétesett az eurózóna kormányzása, és drámaian megrendült az Európai Unióba vetett hit.

Paul de Grauwe

A London School of Economics professzora, az IMF és az Európai Központi Bank volt munkatársa, a College of Europe és számtalan neves egyetem professzora. (Érdemes megnézni a róla szóló Wiki-bejegyzést, elképesztő.) Ismét csak nem egy motorbiciklin száguldozó forrófejű marxistáról van szó, de Grauwe szülőhazájában, Belgiumban liberális párt színeiben futott be kisebb politikai karriert. Gyakorlatilag az eurózóna kutatásának első számú nemzetközi szakértőjéről beszélünk.

Mit állít Paul de Grauwe? (Eredeti angol cikk ide kattintva.) Nem kevesebbet, mint hogy

1. 2015-ben a további megszorítás egész biztosan nem volt a megfelelő válasz a görög válságra.
2. Az Európai Központi Bank kárt okozott azzal, hogy a januárban meghirdetett kötvényvásárlási programját nem terjesztette ki Görögországra, egyedüliként az eurozónában. Ha megtette volna, a görög állam olcsó forrásokhoz jutott volna.
3. Az Európai Központi Bank szintén kárt okozott azzal, hogy nem fogadta el a görög bankok által birtokolt görög állampapírokat likviditási fedezetként. Gyakorlatilag ezen hozzáállása miatt kellett bezárni a görög bankokat, ezért nem jutottak hozzá a görög polgárok a saját megtakarításaikhoz, és félő volt, hogy bennragadt pénzük jelentős részét elvesztik majd.

Mindezt összefoglalva: az Európai Központi Bank igen jelentős károkat okozott Görögországnak, gyakorlatilag csődbe vitte azt, és egyben veszélyeztette az eurózóna jövőjét is.

Barry Eichengreen

A University of California, Berkeley professzora, a globális monetáris rendszer abszolút vezető autoritása. Szinte mindenki ismeri a nevét. Ismét csak világszerte tanítanak a könyveiből, nem éppen a Sziriza pireuszi párttitkára…

Mit állít Eichengreen (aki amúgy ebben az angol nyelvű cikkében kifejezetten kritikus a Sziriza népszavazási ötletével kapcsolatosan)? Idézem:

A görög vezetés inkompetenciája elhalványul az Európai Bizottsághoz, az EKB-hoz és az IMF-hez képest. Elutasították az adósság részleges leírását 2010-ben, amikor az még kezelhető lett volna, illetve 2015 elején is. Ehelyett a kiadások csökkentését és az adók emelését erőltették a görög kormányra, amivel egyre mélyülő recesszióra kárhoztatták az országot.

Meglehetősen kemény és egyértelmű szavak a világ egyik vezető  monetáris közgazdászától. Nem igazán azt igazolja, hogy Draghi megmentette az eurót. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Draghi által vezetett EKB úgy vett részt a megszorításokat kierőltető úgynevezett Trojkában az Európai Bizottsággal és az IMF-el, hogy az első két szervezet mandátuma egyáltalán nem arra szólt, amit képviseltek. Ellenkezőleg, nekik az unió közösen elfogadott úgynevezett Lisszaboni / Európa 2020 stratégiáját kellett volna képviselniük, amely a megszorításokkal szöges ellentétben a humán tőkébe való beruházást sürgette.

Külön érdekesség, hogy ahogy azt Varufákisz görög pénzügyminiszter „Felnőttek a szobában” című könyvében kitűnően dokumentálja, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank helyett valójában a pénzügyminiszterek informális, ad hoc tanácsa döntött, melynek ülései titkosak voltak, feljegyzéseket nem készítettek, elszámoltathatóságuk nulla volt.

Ahogy azt Adam Tooze gazdaságtörténész „Nagy összeomlás” című bestsellerjében összefoglalta, az eurózónát nem megmentették, hanem félrekezelték, a válságot tovább mélyítették. Valójában az amerikai bankválság nyomán Európára átterjedő bankválságot kezelték, nem a déli tagállamokat mentették.

Új világ

Draghi azonban most, 2021-ben egészen megváltozott helyzetben kerül hatalomra Olaszországban. A covid-válság hatására az Európai Unió abban a pillanatban, hogy immáron az északi, fejlettebb eurózónás országok kerültek válságba, feladta a megszorítások tíz évig vitt politikáját. A jelszó most: költeni, költeni, költeni! Nem kisebb potentát mondja ezt, mint az IMF vezetője, Krisztalina Georgieva. Anticiklikus keresletélénkítés, nagyon helyesen. Még a megszorítások első számú uniós kikényszerítője, Angela Merkel is masszív kontraciklikus keresletélénkítésbe kezdett odahaza, szembefordulva korábbi önmagával.

Ugyanez a cél az időközben elfogadott közös uniós kötvényből finanszírozott válságkezelési alap esetében is. Ilyesmit tíz éven át szorgalmaztak közgazdászok és a bajba jutott euró periféria (Írország, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Szlovénia, Ciprus) képviselői, ám az északi tagállamok (elsősorban Németország, Hollandia és Ausztria) ellenkezésén a közös kötvény ötlete megbukott. Rendkívül komikus, ahogy annak egykori legnagyobb ellenfele, az egykori német pénzügyminiszter Wolfgang Schäuble is úgy emlékszik ma már, hogy mindig is támogatta azt, „hiszen egy valutaunió nem teljes anélkül”.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz isten pénze – régen várt új szereplő az európai kötvénypiaconA 750 milliárd eurós mentőcsomaggal az Európai Unió nagyot lépett a fiskális unió felé vezető úton.

A Draghi alatt megszavazott Fiskális egyezmény (pdf) gyakorlatilag „alkotmányozta” a kiegyensúlyozott költségvetés káros célját, a keresletélénkítés tilalmát, a folyamatos megszorításokat. A koronavírus-járvány kirobbanásával ezt azonnal a kukába dobták. A jegybank ugyanis saját valutájában csődbe nem szorítható, bármeddig képes támogatni a kamatszint csökkentését és az állami kiadásokat. Nem más ismerte ezt el félre nem érthetően, mint az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, a korábbi IMF-vezér és francia pénzügyminiszter, Christine Lagarde. Aki nem mellékesen korábban aktív vezető szerepet játszott a költségvetési fegyelmet az eurozónában drákói szigorral betartató Trojkában.

Ugyanezt a választ kényszerült adni korábban egyébként az akkor EKB-elnök Mario Draghi is egy svéd újságíró kérdésére, hiszen gyakorlatilag ez az egyetlen közgazdaságtanilag helyes válasz. Ahogy a linkelt Youtube-videón világosan látszik, Draghi rettenetesen zavarba jött. A beismerésből ugyanis rengeteg minden következik, gyakorlatilag összeomlik a teljes korábbi főáramú kártyavár.

Évtizedes távlatból van óriási jelentősége annak is, amit Laurence Boone, az OECD vezető közgazdásza mondott el egy a Financial Timesnak adott interjújában. Szerinte fel kell adni az értelmetlen és a gazdaságot visszafogó fiskális konzervativizmust, az ehhez vezető megszorítások károsak. Fel kell adni az olyan indokolatlan és káros államadósságcélokat is, mint a 60 százalékos és egyéb hasonló adósságküszöbök. Ha a covid alatt képesek voltak a jegybankok és a kormányzatok hirtelen forrásokat juttatni a gazdaságba, akkor nagyon nehéz lesz megindokolni a válság után, hogy a fenntartható energiaátmenetre vagy társadalmi igazságosságra miért nincs pénz. Ugyanis van.

Nem egészséges Boone szerint a függetlennek beállított, senki által el nem számoltatható jegybank mítosza sem. Szerinte a monetáris politika azt a képet sugallja magáról, hogy nincs újraelosztó hatása, miközben van: a szegényektől a gazdagok felé. Ezért kell szerinte a költségvetési politikát használni, amely eleve világossá teszi, hogy újraelosztó hatása van, és ez lehet a gazdagoktól a szegények felé ugyanúgy, mint fordítva.

Ezek mind olyan gondolatok, melyeket az elmúlt évtizedekben csak heterodox, elsősorban poszt-keynesiánus közgazdászok és társadalmi-környezeti aktivisták mondogattak. Erősen megkérdőjelezi többek között az eurozóna jelenlegi konstrukcióját.

Super Mario tehát egyáltalán nem mentette meg az eurót. Nagy kérdés, hogy meg tudja-e menteni Olaszországot most, hogy olyasvalamit kellene csinálnia, ami élesen szembe megy sok évtizede vallott filozófiájával: megszorítások helyett költeni, fejleszteni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkDarvas Zsolt a nagy európai maszatolás végérőlA koronavírus és a német alkotmánybíróság együtt talán már elég nagy sokk ahhoz, hogy kimozdítsa az eurózónát a semmittevésből. A Bruegel Intézet közgazdásza a G7 Podcastban.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ európai központi bank eurózóna mario draghi Olaszország Olvasson tovább a kategóriában