Nem is olyan régen Kína felemelkedését még nem kezelték fenyegetésként a nyugati világban, mert úgy gondolták, hogy a gazdasági növekedés fokozatosan a politikai rendszer liberalizálásával jár majd együtt, és az ország – nyugati szemmel nézve – felelős világpolitikai szereplővé válik. Az utóbbi nagyjából fél évtizedben ez az értékelés gyökeresen megváltozott, és rengeteg elemző, politikus már olyan nagyhatalomnak látja Kínát, amely a politikai és a gazdasági modell tekintetében a nyugatitól gyökeresen eltérő modellt épít nemcsak odahaza, hanem támogatja annak nemzetközi terjedését is.

Az Egyesült Államok és Kína közötti ellentétek különösen látványossá váltak Donald Trump elnökké választása óta, és ma már vannak, akik azt elemzik, hogy háborúhoz vezet-e a domináns és a felemelkedő nagyhatalom ellentéte. Ilyen dinamika már sokszor lejátszódott az emberiség történelme során. Graham Allison, a Harvard Egyetem Belfer Központjának professzora nemrég megjelent könyvében^*Destined For War: Can America and China Avoid Thucydides Trap? A cím a domináns Spárta és a felemelkedő Athén vezette szövetségek közötti, időszámításunk előtt 431-től 404-ig tartó peloponnészoszi háborúra utal, amelyről a történetíró Thuküdidész részletesen írt. 16 ilyen szituációt talált az utóbbi 500 évben, és ezekből 12 háborúval ért véget. Az USA és Kína közötti versengés „a jelen és a belátható jövő meghatározó jellemvonása” – fogalmazott a BBC-nek a professzor.

A kérdés tehát az, hogy a domináns Egyesült Államok és a felemelkedő Kína versengése a békés vagy a háborús példák sorát gyarapítja-e.

Tíz-húsz éve ez a felvetés még szinte értelmetlen lett volna, mert a két ország fegyveres erőit egy lapon sem lehetett említeni, különösen, ami a haditengerészetet illeti. Azóta viszont Kína látványosan erősítette képességeit ezen a téren. Ez a flottafejlesztés „nemcsak mai szemmel nézve, hanem történelmi távlatban is lenyűgöző” – mondta Andrew Jackson, az USA haditengerészeti főiskolájának professzora.

Igaz, ennek eredménye egyelőre inkább csak a kínai partokhoz közel érződik, például a Dél-kínai tengeren, amelyet Kína lényegében a sajátjának minősített, és egyre-másra épít mesterséges szigeteket és haditengerészeti támaszpontokat. A másik érzékeny pont Tajvan, amely önmagát tulajdonképpen függetlennek, Peking viszont egy lázadó tartományának tartja, és sosem zárta ki, hogy egy nap fegyverrel hajtsa az uralma alá. Az USA kongresszusa viszont erre az esetre védelmi garanciát adott a szigetnek. A kínai fegyverkezés részben arra irányul, hogy elviselhetetlenül magas legyen a beavatkozás ára az USA számára.

Ugyanakkor, ha ki is törne a fegyveres konfliktus a két nagyhatalom között, lenne egy nagyon fontos különbség a múlt hasonló eseteihez képest. A korábbi háborúk gyakran az egyik fél teljes vereségével értek véget (például Németországéval mindkét és Japánéval a második világháborúban), a kölcsönös megsemmisítéssel fenyegető atomfegyverek miatt azonban teljesen elképzelhetetlen, hogy mondjuk az amerikaiak elfoglalják Pekinget, vagy az USA letegye a fegyvert, miután a kínai csapatok Kaliforniából elindulva már bevették Chicagót és Dallast.

Persze egy hagyományos fegyverekkel vívott tajvani háborúnak is súlyos következményei lennének, de Graham Allison szerint egyáltalán nem elkerülhetetlen a két nagyhatalom összecsapása. Ahogy a BBC-nek fogalmazott, könyve nem a sorsszerűségről, hanem a diplomáciáról szól. Vagyis úgy véli, hogy

a diplomácia megfelelő alkalmazásával elkerülhetők a sokak által sorsszerűnek tartott háborúk.

Hogy tényleg így lesz-e, az egyebek mellett attól függ, hogyan fejlődik tovább a kínai gazdaság. Ha nagyjából töretlenül folytatódik a növekedés, az egyrészt növeli az ország lehetőségeit befolyása kiterjesztésére, másrészt viszont továbbra is biztosítja a kommunista párt hazai legitimációját. Ellenkező esetben kevesebb forrás lenne fegyverekre és a külföldi jóindulat megvásárlására, de lehet, hogy a nacionalizmus felerősítésével próbálná elfedni a hazai gondokat a vezetés, ami kiélezné a nemzetközi konfliktusokat.

A gazdaság sok szektorára is kiterjedő szembenállás jövőjére természetesen a két ország első számú vezetője szintén nagy hatással van. Hszi Csin-ping színre lépése óta Kína sokkal határozottabban képviseli érdekeit a világban, és mivel eltöröltette a tízévenkénti kötelező rotációt, a 65 éves politikus akár élete végéig vezetheti az országot. Donald Trumpnak legfeljebb nagyjából hat éve van még az USA élén, de két év is elég volt neki, hogy megmutassa, a kínai kapcsolatokban sem fél a váratlan húzásoktól. A kiszámíthatatlanság persze nem pozitív tulajdonság, ha egy esetleges fegyveres konfliktus elkerüléséről van szó, de azért remélhetőleg nem kerülnek olyan helyzetbe, ahol képletesen szólva a ravasz meghúzásáról kell döntenie valamelyik vezetőnek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA kereskedelmi háború csak tünete a nagy amerikai-kínai versenyfutásnakA két ország a világ vezető szerepéért versenyez. Ilyenkor nem csoda, ha kitörnek a gazdasági konfliktusok.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ diplomácia Donald Trump egyesült államok háború Hszi Csin-ping Kína Olvasson tovább a kategóriában