(A szerző napelem-tulajdonos, az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Nagy érdeklődéssel olvastam Németh Ders István írását a napelemesek éves egyenleg alapú elszámolásáról. Erre szeretnék reflektálni.

A cikkben szereplő állítások döntő többségét helyesnek gondolnám egy ideális világban, ahol mindig, mindenki a tárgyak és szolgáltatások reális árát fizetné, és ahol az érintettek a gazdasági döntéseket is ennek az alapelvnek a mentén hoznák, hozhatnák meg. A konkrét esetben ez messze nincs így, és ezért úgy érzem, hogy a leírtak a kérdést nagyon egyoldalúan közelítik meg.

Feltétlenül igaz, hogy ha valaki ingyen használ egy szolgáltatást, az gazdaságilag alapvetően helytelen. Igaz az is, hogy a szaldóelszámolást élvezők nem minden igénybe vett szolgáltatásért fizetnek, és így azok költségét helyettük a társadalom napelemmel nem rendelkező tagjai fizetik meg. Az nem teljesen igaz, hogy a napelemesek semmivel nem járulnak hozzá a rendszer működéséhez, hiszen fizetnek ők is egy minimális alapdíjat, és aki túltermel, az az esetek jelentős részében nem kéri el a nevetségesen alacsony, körülbelül 5 forint/kilowattóra árat, azaz a szolgáltató tőlük ingyen juthat energiához.

Az igazi kérdés az, hogy társadalmilag igazságos-e támogatást nyújtani annak, aki az esetek jelentős részében tisztán saját erőforrásból telepített napelemet? Napjaink európai társadalmaiban alapvetés, hogy a társadalom támogatást nyújt azoknak, akik valamilyen módon a társadalom érdekében tesznek. Támogatást kapnak a gyermeket nevelők, a mezőgazdasági termelők, a falusi boltok, a tömegközlekedésen utazók, és a sor hosszan folytatható. Így az a kérdés, hogy aki napelemet telepített, az tett-e valamit a társadalom érdekében.

Az a durván kétszázezer család, aki napelemet telepített, felépített egy Pakssal összemérhető méretű csúcsidejű kapacitást. Nyilván az éves termelésben Paks még mindig többszöröse a háztartási méretű kiserőművek termelésének (hiszen az atomerőmű a nap 24 órájában tud termelni télen-nyáron), de a teljes kapacitás országos méretben már ma is jelentős. A beruházáshoz nem az állam adta a pénzt, mint egy nagy erőmű esetén, sőt azonnali bevételt kapott belőle, mert a beruházó megfizette az árban foglalt áfát, vámot, környezetterhelési díjat, valamint munkát adott a tervezőknek, szállítóknak, telepítőknek, akik az ebből származó jövedelmükből szja-t, szochót fizettek be a társadalom közös kasszájába.

A megvalósult energiatermelő kapacitás ráadásul több előnnyel (természetesen hátránnyal is) bír egy nagy erőművel szemben. Egyrészt nem kell hozzá külföldről tüzelőanyagot vásárolni (gáz, nukleáris fűtőanyag), másrészt kétszázezer háztetőn szétosztva a rendszer sokkal kevésbé sérülékeny, mint egyetlen nagy erőmű. Látva napjainkban a háború miatt elduguló kereskedelmi csatornákat és Európa legnagyobb atomerőművének sérülékenységét, nem túl merész kijelentés, hogy a napelemet telepítők jelentősen hozzájárultak az ország energiabiztonságához, és ezért teljesen indokolt, ha a társadalom is biztosít a részükre valamekkora támogatást.

Ezért nem tartom helyesnek a napelem-tulajdonosokat potyautasoknak titulálni.

Egyetértek a cikkel abban is, hogy az elképzelt ideális világban fenntarthatatlan rendszerbe fektetni felelőtlenség. Itt azonban nem ez történt, és nagyon helytelennek érzem a napelemesek és a devizahitelesek közötti párhuzamot.

A devizahitelek esetén tipikusan egy magánszemély és egy versenyhelyzetben lévő bank kötött szerződést, amelyet illett volna mindkét félnek komoly átgondolás és mérlegelés után megkötni, majd betartani. Nem tartozik ide, de véleményem szerint az államnak nem volt szerepe ebben, és vitathatónak érzem azt is, ahogy utólag belenyúlt már megkötött szerződésekbe, hiszen azzal, hogy bizonyos személyeknek mentőövet dobott a kötelezettségükből való kibúvásra, azzal annak költségét átterhelte azokra is, akik felismerve a devizahitelben rejlő veszélyt, tudatosan nem vették azt fel.

Az energiapiac azonban egy teljesen más terület. Itt mindig is erős volt az állami jelenlét, ma is az állam határozza meg a szerződéses viszonyokat. Itt egy kormányzati, hivatalos nyilatkozat messze súlyosabb, mint egy általános politikai ígéret. Igaz, hogy új jogszabályokkal a jogalkotó bármikor változtathat a későbbi viszonyokon, de már megkötött szerződésekbe visszamenőlegesen itt sem szabadna beavatkoznia.

Aki aláírt a szolgáltatójával egy szerződést, az nem „elhitt egy politikai ígéretet”, hanem egy pontosan szabályozott szerződéses jogviszonyba lépett.

Ezért meggyőződésem, hogy amennyiben át is ment volna egy „havi szaldós” jogszabály, azt vagy az Alkotmánybíróság érvénytelenítette volna, vagy a bíróságok ítéltek volna meg kártérítést.

Szerintem kijelenthető, hogy a beruházók egy államilag szabályozott rendszerbe fektettek be jogszabályok és a jogalkotó nyilatkozatai alapján, és nem felelőtlenül hoztak egy rossz döntést.

A harmadik terület, ahol alapjaiban egyetértek a cikkel, de fontosnak tartok néhány részletet megvilágítani, az a szolgáltató költsége és annak viselése. Természetesen igaz, hogy a mai szabályozott energiaárak messze vannak a piaci realitástól, és teljesen más lenne akár egy bruttó elszámolás melletti megtérülés is, ha minden elszámolás piaci alapon történne. Akkor nem fordulhatna az elő, hogy valaki 5 forintot kap a megtermelt áramért és 70-et fizet a vételezettért, ami ma lenne, ha valaki bruttó elszámolásba kerülne.

Az is igaz, hogy aki betáplál, majd vételez, az kétszer használja ingyen a rendszert, sőt teszi ezt esetenként eltérő értékű, árú energiával. Az viszont már nem igaz, hogy ezzel kétszer a teljes rendszert használja, hiszen amikor betáplál, azt nem az erőműig teszi meg – használva az egyre magasabb feszültségű távvezetékeket -, hiszen az általa megtermelt áram általában csak néhány szomszédig megy át a helyi 400 voltos hálózaton. Sőt, nemcsak a betápláló nem használja a távvezetékeket, hanem az sem, aki akkor teljes áron, teljes hálózathasználati díjjal megveszi a szomszédja által termelt energiát. A napelemekkel megtermelt energiával megegyező mennyiségű energia nem folyik át a magasfeszültségű távvezetékeken, azaz nem teljesen ördögtől való, hogy az így megtermelt energia után a termelő nem fizet rendszerhasználati díjat.

Természetesen a hálózatot nem a rajta áthaladó összes energiára, hanem a csúcsteljesítményre kell méretezni, és maga a beruházás a drága, nem az üzemeltetés (a drót, ha már az oszlopon van, a transzformátor, ha már működik, nem nagyon kér enni), de az messzire vezetne, hogy akkor a rendszerhasználati díjat miért fogyasztás és nem az elérhető maximális kapacitás után kell fizetni.

Végül érdemes azt is megvizsgálni, hogy mekkora lenne a reális költség, amit a napelemes áram „tárolásáért” fizetni kellene. Ma Magyarországon gyakorlatilag nincs megoldás a villamos energia nagy mennyiségű tárolására, de ha lenne, például szivattyús vízerőmű, akkor annak a hatásfoka akár 75 százalék is lehet (azaz 25 százalék az energiaveszteségen keresztül jelentkező költség). Ha a szolgáltatónak számítunk valamekkora hasznot is, akkor sem lehet indokolt egy több mint 90 százalékos költség (ami a 70 és 5 forintos árakból ma számolható).

Mivel itt nem is tárolás történik, hanem „csak” elosztás és termelésoptimalizálás, a reális költség még ez alatt kellene, hogy legyen. Jó lenne erre látni egy független számítást.

Végezetül van egy pont a cikkben, amivel viszont alapjában sem értek egyet. Ez a cikk első mondata, ami szerint a havi szaldó jó és szükséges lenne.

Először is a havi szaldó a napelemeknél az én olvasatomban fából vaskarika. A szaldó, azaz egyenlegalapú elszámolás lényege, hogy a felek egy gazdasági ciklus végeztével számolnak el az egyenleggel. A napelemek esetében a természetes ciklus egy év, így egy korrekt szaldó csak éves lehet. Nem akarok ötleteket adni, de ha valaki más természetes ciklust keres a napelemeknél, akkor az a napi ciklus lenne. Havi ciklust a holdkutatók és a humán biológusok vizsgálnak, napelemesek nem. Ha elfogadnánk, hogy tetszőleges időtartamra lehet „szaldót” mondani, akkor lehetne az a belengetett 15 perces vagy akár másodperces is. A vak is látja, hogy egyik sem az, ahogy a havi szaldó sem igazi szaldó.

Ami viszont a dolog érdemi részét illeti, a havi szaldó a lehető legrosszabb megoldás lenne.

Havi szaldónál továbbra sem ösztönzi semmi a beruházót, hogy akkor használja fel a megtermelt áramot, amikor az a rendelkezésére áll, hiszen a hónapon belül bármikor „visszakérheti” azt. Ezzel tehát a legfontosabb célt – hogy egyáltalán ne is terheljük a hálózatot a napelemek által termelt energiával – máris elvétettük.

Ugyanakkor van ma az országban kétszázezer olyan rendszer, amit tipikusan éves fogyasztáshoz méreteztek. Mit tennének a tulajdonosok egy havi szaldó esetén?

Vagy azt – ahogy ezt fórumokon már kezdeményezték is -, hogy lekapcsolnák a hónap második felében a napelemeket, mert 5 forintért odaadni az áramot, számlázni és szja-t fizetni biztos nem érné meg, ingyen meg pláne nem adnák. Ez komoly termeléskiesés lenne bizonyos napokon. Vagy, ami még rosszabb, üzemeltetnék a napelemet, és elpazarolnák az áramot, hiszen lehet fűteni a kerti medencét, „karácsonyi” fénydekorációt tenni júliusban a házra, és még sok más ötletet lehet hallani. Ezzel a hálózatot lehetne – indokolatlanul – terhelni, miközben erőművi energiát sem sikerülne megtakarítani.

Ezért merem állítani, hogy a „havi szaldó” a lehetséges legrosszabb rendszer.

Ennyi negatív szempont után felvetődik a kérdés, hogy mi lehetne a megoldás.

Azok számára, akik a tízéves éves szaldó szabálya alatt kötöttek szerződést, fenn kell tartani eddig az ideig a régi rendszert, ahogy ezt most a kormány meg is tette. Ezután a periódus után, illetve az újaknak egy olyan megoldást kellene a szakembereknek kitalálni, ami egy reális mértékű „költséget” viseltet el a virtuális tárolásért cserébe, miközben a beruházás megtérülése is garantált.

Egy saját ötlet, amit egyszerűen meg is lehetne valósítani, hogy egy százalékos mértékű energiát levonnának a betáplált mennyiségből a veszteségek és a költségek fedezésére, és csak a többit lehetne ingyen visszavenni. A rendszer előnye, hogy nem kell az árakkal variálni, fennmaradhatna a jelenlegi sávos, szabályozott ár, és a napelemesek sem lennének „potyautasok”.

Természetesen kérdés, hogy mekkora legyen ennek a mértéke, de én napelemtulajdonosként, a fenti logikával összhangban, egy 10 százalékot meg nem haladó mértéket el tudnék fogadni a tízéves periódus lejárta után.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkDzsungellé vált a napelemes szabályozás, nehezebb lesz az érdekvédelemSzappanopera-szerű fordulatok után egyre inkább átláthatatlan lesz az egyszerűnek indult szabályozás.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPotyautast csinál a napelemesekből az éves szaldó, amely nem fenntartható sem társadalmilag, sem környezetilegAz áramtermelésben is résztvevő fogyasztók tudatossága elengedhetetlen ahhoz, hogy a háztartási méretű kiserőművek méltó helyükre kerüljenek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA szaldó igazságtalan, más napelemes elszámolási rendszer kell helyetteA napelemes források hozzájárulnak a hazai villamosenergia-termelési lehetőségek kihasználásához, de már nem tartható fenn a mértéktelen növekedésük.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNemcsak meghátrált, de most már vissza is futott a kormány napelemes ügybenHavi szaldóról már rég nem beszélnek, sőt még két évet rápakoltak az éves szaldó alkalmazására.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Tech állami támogatás éves szaldó napelem szaldó szaldóelszámolás Olvasson tovább a kategóriában