A 2012-es olasz nyugdíjreformot vizsgálva egy új kutatás arra jutott, hogy az idős munkavállalók tapasztalata kiegészíti a fiatalabbak képességeit.
Ha az állam erősen támogatja a gyermeknevelést, attól az még nem válik jutalmazott tevékenységgé, csak kevésbé veszteségessé.
Fél év szünet után ősszel újra megugrott a nyugdíjazások száma. Valójában már nyáron növekednie kellett volna, de ennyire lassú a rendszer.
A kivándorlás megmutatja, hogy miért hibás a jelenlegi állami nyugdíjrendszer válasza a címben feltett kérdésre.
Németországban „nők 40" helyett „mindenki 45" van, némi könnyítéssel, és egyre többen élnek ezzel a lehetőséggel.
Jó példa a tanult tehetetlenségre, ahogy a majdani nyugdíjunkhoz állunk hozzá, és a járvány során sem kezdtek többen megtakarítani, hogy felkészüljenek a jövőre. Igaz, részben azért, mert nem volt miből.
A magyar fiatalok gondolkodása a tipikus élethelyzetekről már csak körülbelül 12 éves csúszásban van Nyugat-Európához képest.
A romló demográfia nemcsak a nyugdíj-, hanem az egészségügyi rendszer fenntartását is nehézzé teszi, ami súlyos döntések elé állíthatja a jövőben a gyermektelen időseket.
Most már látszik az adatokban, hogy a nyugdíjakat maguk mögött hagyták az utóbbi években gyorsan emelkedő bérek. Ebből kellemetlen és szinte megoldhatatlan feszültség lehet.
Burkoltan a mai nyugdíjrendszer is azt ígéri, hogy a gyermeknevelés hozamából lesz nyugdíjunk. De akkor miért nem ennek megfelelőek a szabályok?