Hosszú várólisták, dráguló kezelések szólnak az egészségbiztosítás és a pénztárak mellett, mégis lassú a változás

(Gergely Péter a pénzügyi szolgáltatások összehasonlításával foglalkozó BiztosDöntés.hu pénzügyi szakértője.)

A koronavírus-járvány idején feltorlódott műtéti várólistákkal kapcsolatos jó hír, hogy azok idén már nem nyúltak tovább, igaz, a lista hossza még mindig duplája, mint a Covid előtti időkben. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) a Napi.hu megkeresésére adott válaszai szerint a kötelező várólistákon 39 751 beteg volt előjegyezve. Szürkehályog-műtétre 12 800-an várnak, térdprotézist 11 400 betegnek kellene kapnia, míg csípőprotézis-műtétre 7400-an várakoznak.

Ennél is nagyobb gond ugyanakkor, hogy számos vizsgálat és kezelés immár az állami egészségügyben fennálló kapacitáshiány miatt marad el – közülük egyre több olyan beavatkozásnál hosszú sorok vannak, amelyeket a magánegészségügyi szolgáltatók nagyon rövid határidővel vállalni tudnak. Természetesen a 46 pacemaker- vagy a 406 szívbillentyű-beültetésre váró beteg, valamint a 783 nyitott szívműtétre váró páciens nem igazán reménykedhet alternatív megoldásban, ám az egynapos műtétek közül a kézsebészeti vagy a kisebb ortopédiai, nőgyógyászati műtéteket bizony ma már a privát egészségügyi szolgáltatók egyre szélesebb köre kínál.

Ráadásul a Medicina2000 Magyar Járóbeteg Szakellátási Szövetség felmérése szerint az év elejétől már a labordiagnosztikai területen is megjelentek a várólisták. A felmérésre válaszoló intézmények 75 százaléka az előjegyzési idő meghosszabbodásáról számolt be, van olyan intézmény, ahol egy vérvételre heteket kell várni. A magánegészségügyi laborokban pedig ma is napokon belül elérhetőek a diagnosztikai szolgáltatások.

Mindez ahhoz vezet, hogy a következő hónapokban még többen dönthetnek úgy, hogy az ellátásuk érdekében a magánegészségügyi szolgáltatásokat veszik igénybe. A magyar magánellátói piac méretét a szakértők évi mintegy 600 milliárd forintosra becsülik, a növekedés mértéke immár évtizedes mértékben meghaladja a 15-20 százalékot, ám a PwC Magyarország felmérése szerint a Covid idején, 2020-ról 2021-re a magánegészségügyi szolgáltatók átlagosan 45 százalékkal tudták növelni nettó árbevételüket.

A magyarok egészségügyi finanszírozásban való közvetlen részvételét már a pandémia előtt is 30 százalék fölé tették a szakemberek. Ezt érdemes összevetni a németországi adatokkal, ahol még ma is csak 18 százalékot tesz ki a közvetlen lakossági finanszírozás aránya.

Az EY kimutatása szerint az elmúlt két évben 44 százalékról 63 százalékra bővült a magánegészségügyi rendszert is használó magyarok aránya, az aktív dolgozók fele választott ilyen jellegű szolgáltatást. Ennél is komolyabb arányt mutatott az Ipsos tavaly év végi felmérése, amely szerint a magyarok 83 százaléka már igénybe vett életében valamilyen magánegészségügyi szolgáltatást, a megkérdezettek 63 százaléka az elmúlt egy évben, 49 százalékuk ráadásul hat hónapon belül látogatott meg ilyen intézményt. Bár a magánegészségügy igénybevételét döntően a fiatalabb korosztály preferálja – az elmúlt évben a magánellátásban megfordulók között az Ipsos felmérése szerint 83 százalék a 30 év alattiak aránya –, az OTP Egészségpénztár megbízásából végzett Pulzus kutatás szerint már a 60 év felettieknek is csak a 49 százaléka választja inkább az állami rendeléseket.

A következő hónapok sok szempontból ugyanakkor új rendet hozhatnak.

Kiss Zsolt, az állami egészségbiztosító főigazgatója a Magyar Kórházszövetség februári rendezvényén maga is elismerte, hogy 2022-ben a pandémia előtti utolsó évhez, 2019-hez képest a betegek kevesebb mint 78 százalékát látták el az államilag finanszírozott egészségügyben, és ennek okait is ismertette. A visszaesés egyik oka az volt, hogy a Covid során átlagfinanszírozást vezettek be a teljesítmény alapúval szemben. A járvány csitulásával most elindult a visszatérés a teljesítményt ösztönző, minőségelvű rendszer felé, amelynek köszönhetően az ellátások számának emelkedését várja a NEAK. Erre utaló jelek már vannak, hiszen az idén februárban a 2019-es szintek 94 százalékát már sikerült elérnie az állami szolgáltató szférának a NEAK adatsora szerint. Ugyanakkor ez a kapacitásbővülés – mint láthattuk – egyelőre a várólisták növekedésének megállítására elég, a hosszú ideje fennálló 20-30 százalékos kapacitásszűkülés ledolgozása időbe telik.

Eközben ugyanakkor a betegek azzal szembesülhetnek, hogy az inflációt messze meghaladó mértékben drágultak a magánegészségügyi szolgáltatások díjai. Jellemzően az első konzultációk díjai ugrottak meg a PwC kimutatása szerint. A korábban 20 ezer forint körüli konzultációs díjak 30 ezer forint fölé emelkedtek, de a többi ellátásban is 20-30 százalékos emelés következett be. A magánszolgáltatók versenyhelyzetbe kerültek: bár az orvosi szakma folyamatosan jelzi, hogy a feltételek komoly aggályokra adnak okot, nem hallgatható el, hogy az állami rendszerben az orvosi bérek 2020 és 2023 között az idén januári, harmadik lépcsőben megadott 11 százalékos emeléssel megduplázódtak, és így egy kezdő orvos bruttó bére is meghaladja a 481 ezer forintot, míg a 20 éve a pályán lévők esetében az egymillió forintot. Ahhoz, hogy a magánegészségügy megőrizze kedvező pozícióját, az állami ellátáson felül legalább 20 százalékkal magasabb bért kell biztosítani az orvosok és a szakdolgozók számára. A magánellátásban érdekelt szolgáltatók számára az egyéb költségek megugrása is kihívást jelent.

A nagy kérdés, hogy merre indul el a magánegészségügy – mert itt sem tiszta azért minden. A Primus Magánegészségügyi Szolgáltatók Egyesületének 2021-es becslése szerint továbbra is közel 20 ezer olyan magánegészségügyi szolgáltatás van Magyarországon, ahol jellemzően lakásrendelőkben, jelentős mértékben számla nélkül, zsebbe fizetett szolgáltatásokat nyújtanak a pácienseknek. A megánegészségügyi bevételek közel ötöde, mintegy 100-125 milliárd forint így továbbra sem adózott jövedelemként kerül be a rendszerbe.

Az állam és a rendszerbe tagozódott, hivatalos betegellátásban érdekelt szolgáltatók számára is egyre komolyabb érdek tehát, hogy tisztuljon a piac, amit ráadásul egy olyan megoldás segíthet, ami a szolgáltatásokat igénybe vevők számára is kedvezőbb: a biztosítási alapon történő szolgáltatások igénybevételének emelése.

A hazai magán egészségbiztosítási piac gyermekcipőben jár:

csak a magyarok 12 százalékának van magán egészségbiztosítása, ráadásul ezen belül legalább 50 százalékos súllyal nem a magánszemély, hanem a munkáltató szerződik a biztosítóval. Miközben 2019-hez képest a casco biztosítások száma 986 ezerről 2022 végére 1,025 millió darabra nőtt, és a díjbevétel 35 százalékot meghaladó mértékben 136 milliárd forintra bővült, addig a biztosítóknál nyilvántartott egészség- és betegségbiztosítások száma ebben az egészségügyi ellátás fontosságát mindennél jobban kidomborító időszakban 29,7-ről csak 36,4 ezerre nőtt, a területről származó díjbevétel pedig 11,85 milliárdról mindössze 17,4 milliárd forintra emelkedett. Persze, nem feltétlenül lenne igazságos arról beszélni, hogy az emberek közel tízszer többet áldoznak autójuk „egészségére”, mint a sajátjukéra, hiszen számos esetben az életbiztosítások része valamilyen egészségügyi kiegészítő biztosítás (például a rettegett betegségekre fizetett szolgáltatás, műtéti vagy épp kórházi tartózkodásra szolgáló fedezet), de az elszomorító nagyságrendeket mindennél jobban mutatja mindez.

Némi bizakodásra ugyanakkor okot adhat, hogy az egészségpénztári tagbevételek a 2019-es 42,42 milliárd forintról tavaly év végére közel 40 százalékkal, 59,33 milliárd forintra emelkedtek – ráadásul ebből 10 milliárd forint növekedést a 2022-es év hozott. Mindez annak fényében fontos, hogy a cafeteriaszabályok változása miatt az elmúlt négy évben a befizetéseknek már több mint 80 (2022-ben 86) százalékát az egyéni befizetések adták. Azt, hogy az egészségpénztári megtakarítás jó irány lehet, mindennél jobban jelzi, hogy a taglétszám csak tavaly 3,73 százalékkal, 982,4 ezerre nőtt. Ugyanakkor itt is árnyalja a képet, hogy az igénybe vett egészségügyi szolgáltatásokon belül a kifizetett pénzek 60 százaléka továbbra is gyógyszerbeszerzést finanszíroz, azaz a tényleges szolgáltatások (vizsgálatok, kezelések) finanszírozására az emberek által a magánegészségügyi szolgáltatóknak fizetett összeg töredéke fordítódik ilyen keretek között.

Pedig az érdek tiszta: ha előretörne a biztosítási, pénztári alapú finanszírozás, attól kezdve gyorsan tisztulna a kép, eltűnnének a hivatalos rendszerekben eddig meg nem jelenő lakásrendelők, a magánegészségügyi szolgáltatók büdzséjének támaszt jelenthetne az így hozzájuk kerülő eltitkolt jövedelem jelentős része. Ez a szolgáltatások árának csökkenéséhez vagy sokkal moderáltabb módon történő növekedéséhez vezethetne.

Az állam az így befolyt adóbevételből akár szélesíthetné a támogatási rendszert – vagy úgy, hogy emeli a 20 százalékos adó-visszatérítés maximális összegét az évtizedes távon nem emelkedő maximum 150 ezer forintról, vagy azzal, hogy visszahozza legalább az egészségügyi célú kiadások finanszírozását a cafeterián belül valamilyen módon támogatott rendszerbe.

Ezzel a magánegészségügyet igénybe vevők körének jelentősebb rétege számára válna valós alternatívává, hogy belépjen valamelyik szolgáltatóhoz, és így legalább kiadásai egy részét nem neki kellene fizetnie. Az állam a hangsúlyosabb magánegészségügyön két irányból további nyereségre tehetne szert: a szolgáltatók továbbra is levennének terhet az állami finanszírozásról, ráadásul a társadalom egészségügyi állapota is javulna. Ez pedig forint százmilliárdokat hozhat a büdzsének. A Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság kutatása szerint az utolsó Covid-mentes évben, 2019-ben a betegségteher – a betegség vagy halálozás miatt elvesző munkaidő termelési értéke – a GDP 7,2 százalékát tette ki, ami meghaladta az állam által az egészségügy működtetésére fordított, a GDP 4,5 százalékát kitevő összeget.