Csak a kiszámíthatatlanság biztos: lehet, hogy jár egy ellátás, de nem biztos, hogy jut is. Ez pedig számos ember életébe kerül nap mint nap.
Hívhatjuk páciensnek vagy betegnek az alanyt, a feladat ugyanaz: értse a diagnózist, a terápiát és azt, hogy mit tehet saját maga a gyógyulása érdekében.
A magánellátásban dolgozó orvosok kötelező közellátási feladata nem látszik túlzónak, illeszkedik a korábbi döntésekhez, ehhez hasonló megoldások más országokban is vannak.
A kérdés, hogy a területileg egységes, mindenki számára elérhető szolgáltatási szintet az állam milyen eszközökkel tudja, illetve akarja biztosítani.
Többféle megoldás van a biztosítókon keresztül finanszírozott öngondoskodás kiépítésére, és el kellene indulni valamelyik irányba.
Mindenki jobban járna, ha az emberek legalább annyit költenének kiegészítő magán-egészségbiztosításra, mint az autóik cascójára.
A rohamosan fejlődő magánegészségügy sem tud jól funkcionáló közfinanszírozott ellátás nélkül működni. Sok beteg számára pedig nem is alternatíva a magánellátás.
Hétfőn indul az új sorozat a G7 Holnap-on az állami és a magánegészségügy együttéléséről.
Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyre egyenlőtlenebbé válik, ahogy az állami rendszer túltelítődik, a magánszféra pedig növeli az árait.
A katások többsége szimpla adóemelésnek érzékelheti a változtatást, sokan szürke zónába csúszva akarják megoldani a helyzetet.