Solymos Márton az Alapblog szerzője.

Míg az Atlanti-óceán túlpartján az amerikai elnökválasztásra és a második koronavírus-mentőcsomag sorsára figyeltek a befektetők, az Atlanti-óceán innenső partján is kijárt a fiskális izgalmakból. Bár az európai oldalon igyekeznek ezt sokszor morális, jogállamisági, antikorrupciós köntösbe bújtatni, hosszabb távon a magyar és lengyel vétó körüli vita az EU mint intézmény pénzügyi jövőjéről szól.

Dióhéjban arról van szó, hogy a júniusi EU csúcson a tagállamok vezetői által megalapozott új hétéves költségvetést és azon felüli koronavírus kármentési alapot – amelyet azóta az unió parlamentje is ratifikált – a végső körben a magyar és lengyel fél megvétózta. A vétó oka, hogy az unió a kifizetéseket jogállamisági feltételekhez köti, ami önmagában nem újdonság a nyáron megbeszéltekhez képest, de a vétózó tagországok szerint a feltételek sokat szigorodtak. Az év vége felé elfogadott kompromisszumos megoldás, mint oly sokszor, most is inkább csak a probléma elodázásának tűnik.

A közhiedelemmel ellentétben a morális és ideológiai kérdések csupán a kisebbik szerepet játsszák. Ahogy korábban már írtam, a tét jelenleg a közös költségvetés és az amögött álló intézményrendszerek kialakítása. A korábbi cikkben az Egyesült Államok szövetségi költségvetésével vontam párhuzamot. Az amerikai föderális pénzügyi rendszer kialakításához hasonlóan, a közvéleményt jelenleg is a külső sokk hatása győzheti meg, hogy jobb összezárni ilyenkor a sorainkat, és szolidaritást vállalni az eddigi „életünket és vérünket, de zabunkat nem adjuk” hozzáállást felváltva.

A közös költségvetéshez és szövetségi államhoz vezető 1776-os amerikai függetlenségi háborút egy olyat konfliktus váltotta ki, amely ellen az angol telepesek felmenői évszázadokon át küzdöttek. A történelem romantizálása nélkül, a konfliktus egyik fő forrása – ami aztán a nyugati történelem egyik leghíresebb teapartijához is vezetett – újfent csak az adóztatás volt. A gyarmatokon és Európában is folyó hétéves háború a franciákkal kimerítette a brit tartalékokat a XVIII. század második felére. Lévén, hogy észak-amerikai gyarmataikat is védték, a brit vezetés jogosnak látta a gyarmati telepesek megadóztatását olyan import termékeken keresztül, mint például a birodalomból származó tea.

A gyarmati telepesek Londontól eltérő véleményen voltak, melynek vége a függetlenedés lett, amely végül ironikus módon mégiscsak közös adóterhet rótt a gyarmatokon élőkre. De hogy lehetett akkor és azóta is a történelemírás során feloldani ezt a látszólagos ellentmondást? A történészek előszeretettel idézik a „képviselet nélküli adóztatás” problémáját, melyet az amerikai forradalom látszólag megoldott, így magyarázatot adva arra, miért jobb, ha amerikai adót fizetünk annak érdekében, hogy ne kelljen britet. A romantikus történelemírás szépséghibája, hogy a filozófiai ötletet John Locke egy évszázaddal korábban alkotta meg Westminsterben, valamint, hogy a modern Egyesült Államok továbbra is előszeretettel adóztat képviselet nélkül, ameddig tengeren túli területről vagy saját fővárosa határáról van szó.

Az angol oldalon majd egy évszázaddal korábban megtörtént a társadalmi és pénzügyi áttörés, amit a dicsőséges forradalom hozott el a szigetek számára. Az angol adófizetőknek nem volt ismeretlen jelenség az abszolutista állam – általában háborús – túlköltekezése, melynek költségeit aztán az adófizetőnek kellett átvállalnia, a háborús döntések befolyásolása nélkül, ami komoly erkölcsi kockázatokkal járt. A polgárháború, majd az azt követő dicsőséges forradalom részben a parlament védelme, részben az erkölcsi kockázat kezelése végett kivette a hadi kiadásokról szóló döntést a királyi fennhatóság alól. A despotikus kockázati faktor megszűnésével a brit kormány 1692-ben már örökjáradékot tudott kibocsátani a Franciaország elleni háborúk finanszírozására, melyek közül volt olyan kötvény, amit csupán az amerikai függetlenségi harc előtt pár évvel vásárolt vissza az állam. A fiskális forradalom által elnyúló és költséges háborúk is megfizethetővé váltak, ami nagyban elősegítette Anglia globális hatalommá válását.

Ahogy a rövid történelemlecke is mutatja, az adós intézményi háttere épp annyira fontos lehet, mint annak pénzügyi helyzete.

A jelenlegi európai adósságkibocsátásnak két igazán fontos eleme van, melyek a monetáris pénznyomtatás mellett háttérbe szorítják a tagállamok pénzügyi egészségének kérdését: létezni fog-e az EU a kötvények lejáratakor és milyen politikai formában? A jogállamiság kérdése így elsősorban nem morális, hanem praktikus problémává növi ki magát. Lehet-e a közösségi értékekkel szembemenő, az egységet bomlasztó tag a közös adósság mögött, illetve lehet-e szabályozatlanul, önkényes módon felhasználni a kölcsönvett összeget?

A közös pénzügyi csomag fő ígérete, hogy segít a magasabb hitelköltségekkel szembesülő tagállamoknak is olcsó forráshoz jutni. Befektetőként azonban csak akkor lehetünk nyugodtak az alacsony kamatkörnyezetben, ha a hitelfelvevő kredibilis és jogilag stabil. Épp ezért hiba lenne, ha a jogállamisági feltételeket lazító vagy nem megfelelően definiáló megoldás születne. Európának szüksége van a hamiltoni pillanat után egy azt megerősítő dicsőséges pénzügyi forradalomra is.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA covid után jön az adóemelés?A kormánynak hamarosan napirendre kell tűznie az adósság elleni harc 2.0-t, amit valószínűleg nem lehet megúszni adóemelés nélkül.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz adóbevételek amerikai egyesült államok Európai Unió uniós költségvetés Olvasson tovább a kategóriában