(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)
Korábban nem tapasztalt természetű gazdasági válságot élünk át 2020-ban és 2021-ben. A járvány újabb és újabb hullámai elleni leghatékonyabb védekezésnek a kormányzat által elrendelt távolságtartás tűnik, ami súlyos gazdasági károkat okoz, különösen a szolgáltató ágazatokban.
Az egyes országok által alkalmazott válságkezelő megoldások között jelentős hasonlóság figyelhető meg. Végső soron az állami bevételek elapadása és a rendkívüli kiadások (akár a közvetlen járványügyi védekezés költségei, akár a gazdasági válságkezeléshez kapcsolódó költségek) a költségvetési egyenleg felborulásával az államháztartási hiány drámai emelkedését okozzák. A nagy hiányból pedig egyenesen következik a gyors adósságnövekedés. A magas államadósság hosszabb távon nem fenntartható, előbb-utóbb a gazdaságpolitikának el kell kezdeni az adósság csökkentésével foglalkozni itthon és külföldön egyaránt. Ebben az írásban azt vizsgálom, hogy milyen lehetőségei lehetnek a hazai gazdaságpolitikának az államadósság csökkentésére.
A magyar kormány a 2010-es évek elején meghirdette az adósság elleni harcot. Az államadósság GDP-arányos mutatója akkor 80 százalék fölött volt. Ezt 66 százalékra sikerült levinni 2019 végére. A covid-válság miatt azonban hamarosan ismét 80 százalék körüli államadósság-rátával fogunk találkozni. Tehát megint ott tartunk, mint egy évtizeddel korábban,
a kormánynak pedig hamarosan napirendjére kell tűznie az adósság elleni harc 2.0-t.
Ugyanaz a recept alkalmazható ismét, ami egyszer már sikert hozott, vagy valami mást kell kitalálni? Lesz különbség az államadósság elleni harc 1.0 és 2.0 között? Milyen eszközök állnak a kormány rendelkezésére az államadósság hatékony csökkentésre a 2020-as évek elején?
Meggyőződésem, hogy a két adósságcsökkentési történet meghatározó módon eltérő, mert a gazdasági környezet fontosabb elemei is különbözőek. A 2010-es évek elején egy mély és elhúzódó gazdasági válság közepén voltunk. Ezt az időszakot többek között a magas munkanélküliségi ráta, a banki hitelezés leállása, a devizaadósság csapdájába esett családok és vállalkozások tömegei, valamint alacsony beruházási ráta jellemezte. Jelenleg a munkanélküliségi ráta viszonylag alacsony, a banki hitelezés pörög, megszűnt a lakossági devizahitel-probléma, a beruházási ráta pedig nemrég még a legmagasabbak között volt Európában, miközben úgy számolunk, hogy 2021-ben már jelentős, 4 százalék körüli gazdasági növekedés jöhet, és 2022-re visszatérünk a válság előtti GDP-szinthez.
Az államadósságot jellemző mutatók is messzemenő mértékben különböznek a 10 évvel ezelőttitől. Akkor nagyon jelentős volt a szerepe a külföldieknek, a rövid lejáratú adósságnak és a devizában történő eladósodásnak. Mára az arányok eltolódtak: megnőtt a hazai szereplők fontossága (közöttük a háztartásoké), csökkent a devizaadósság szerepe, miközben az adósság átlagos lejárata meghosszabbodott, a kamata pedig lecsökkent.
A fenti képből az olvasható ki, hogy sokkal kedvezőbb feltételek mellett vághat bele a magyar kormány az államadósság csökkentésébe, mint tette 10 évvel ezelőtt. Ezt a képet azonban árnyalja egy fontos tényező: a költségvetési hiánycsökkentés (konszolidáció) mikéntje.
A hazai költségvetési konszolidáció hosszadalmas és fordulatos története 2006-ban a Gyurcsány-csomag bejelentésével kezdődött, a 2008-as IMF-hitelcsomag feltételeként szabott átalakításokkal folytatódott, majd 2013-ban ért véget, az Európai Bizottság Magyarország ellen 2004-ben indított túlzotthiány-eljárásának a megszüntetésével.
A költségvetési konszolidáció számos olyan átalakítást hozott, amelynek az eredményeivel folyamatosan szembesülünk mind a mai napig. Egyrészt számos olyan kardinális állami feladatellátási terület van (elsősorban a szociális ellátásra, az oktatásra és az egészségügyre gondolok) amely a sorozatos forráskivonás áldozataként szuboptimális teljesítményszintet tud csak felmutatni. Ezeken a területeken szóba sem jöhetnek további megszorítások, hanem éppen ellenkezőleg, már az alapműködés feltételeinek a megteremtéséhez is elengedhetetlen, hogy többet költsön az állam. Ahhoz viszont, hogy sikeres és versenyképes legyen a magyar gazdaság középtávon, átgondolt stratégia melletti fejlesztésekre van szükség – és erre még több pénz kell. Tehát véleményem szerint a költségvetési konszolidációt 2020 után nem igazán lehet és nem is érdemes az állami kiadások további lefaragásával végrehajtani.
Kizárásos alapon marad akkor az adóbevételek növelése.
Gyorsan hozzáteszem: az adóemelés a legutolsó eszköz, amihez nyúlni szabad a gazdaságpolitikának. Csak akkor tanácsolnám ezt, ha semmilyen más egyéb opció nem jöhet számításba. Mindezek figyelembevételével gondolom mégis azt, hogy néhány éven belül erre az útra kell lépni Magyarországon. Na de mégis milyen adóemelés?
2010-től az adórendszer radikális átszabására került sor. Ez első körben a jövedelemadók radikális csökkentését és a progresszivitásuk megszüntetését, a fogyasztáshoz kapcsolt adók emelését (lásd a világbajnok 27 százalékos áfát) és különböző különadók bevezetését jelentette. Második körben pedig elindult a társadalombiztosítási adó csökkentése.
Nézzük egyesével, mit lehet tenni 2020 után:
- az áfa további emelése;
- a jövedelemadók progresszívé tétele és
- a jövedelemadók kulcsának emelése;
- a szociális hozzájárulási adó emelése;
- újabb különadók kivetése, a meglévők megemelése.
Szerintem adópolitikában nincs olyan, hogy lehetetlen. Az adósság elleni harc következő körében ebből a palettából bármelyik, bármilyen kombinációban alkalmazható, ezt a döntéshozók politikai motivációi, ideológiai megfontolásai határozzák meg. De a covid-válság után elinduló adósságcsökkentést valószínűleg nem lehet megúszni adóemelés nélkül. Sem Magyarországon, sem külföldön.
