Donald Trump megválasztott amerikai elnök az elmúlt hetekben felvetette Kanada és Grönland Egyesült Államokhoz csatolását, és Panamával és Mexikóval szemben is felmerült a katonai beavatkozás lehetősége. Különösen Grönland mozgatta meg a fantáziáját, arról beszélt, hogy a sziget feletti fennhatóság gazdasági és biztonsági szempontból is kulcsfontosságú az Egyesült Államok számára, és újságírói kérdésre közölte, nem zárja ki, hogy gazdasági zsarolással vagy katonai erővel szerezze meg a szigetet.

Ezen nyilatkozatok értelméről és céljáról számos elmélet látott napvilágot. Mint Trump minden lépése és megszólalása esetében, most is felmerül, hogy ez biztos csak trollkodás, esetleg valamilyen alkut akar kikényszeríteni a fenyegetőzéssel, a politikai bizonytalanság növeléséből akart előnyt kovácsolni, vagy belső támogatottságát akarja növelni az amerikai impérium bővítésének ígéretével.

Az is elképzelhető, hogy a világ legnagyobb hatalmú választott politikusa egy impulzív és mérsékelten művelt ember, akinek a fejében fogadott és fogadatlan tanácsadók képesek unortodox ötleteket elültetni: a történet ezen verziója szerint Grönland megszerzésének ötletét Ronald Lauder kozmetikai milliárdos adta elő Trumpnak még 2019-ben, arra hivatkozva, hogy a Dániához tartozó sziget rengeteg nyersanyaggal rendelkezik, és stratégiai fekvése miatt is fontos lenne birtoklása.

A történet furcsaságai miatt a legtöbb európai szereplő nem is nagyon veszi komolyan a fenyegetést: bár Franciaország, Németország és Dánia elítélte a felvetést, azt is közölték, hogy nem tartják reálisnak Grönland erőszakos elcsatolását.

Az azonban a motivációktól és a fenyegetés komolyságától függetlenül biztos, hogy a trumpi külpolitika újabb csapást jelent a jelenlegi világrend és a nemzetközi jog egyik legalapvetőbb elvére, a hódító háború tilalmára nézve. Ezt az elvet már Oroszország ukrajnai agressziója is élesen kikezdte, és a megválasztott amerikai elnök nyilatkozatai azt jelzik, hogy szemben az elmúlt évtizedekkel, ma már az Egyesült Államok sem feltétlenül tartja magát az annak idején pont általa bevezetett elvhez. Ebből fakadóan a nyilatkozatok komoly kérdéseket vetnek fel a világrend szabályainak alakulása, valamint a NATO-t megalapozó Észak-atlanti Szerződés értelmezésére nézve is.

Betiltották mások lerohanását

Mint az ukrajnai orosz agresszió első időszakában írtunk róla, az 1945 utáni világrend egyik legalapvetőbb jogelve, hogy a szomszédos államok lerohanása és elfoglalása illegális. A területi hódítás tilalma először a Népszövetségben, valamint az Egyesült Államok és Franciaország által tető alá hozott (nem túl sikeres) 1928-as Kellogg-Briand paktumban jelent meg, majd a második világháborút követően, az ENSZ Alapokmányának részeként, az Egyesült Államok bábáskodása mellett vált a világrend alapjává.

Az elv kodifikálása és a betartatására tett nagyhatalmi kísérletek egyes politológusok és jogászok szerint drámaian csökkentették a területi hódítás előfordulását a második világháború után. Míg az első világháború előtt a háborúk mintegy 80 százaléka területi változásokkal járt, addig 1946 és 2000 között 30 százalékra esett ez az arány Mark Zacher klasszikus kutatása szerint.

Az 1945 utáni területi konfliktusok is jelentős részt olyan országok között törtek ki, amelyek elégedetlenek voltak a gyarmati időszakból megörökölt határaikkal, de ezek körében is csökkenő tendencia volt megfigyelhető, 1976 és 2000 között pedig egyetlen sikeres területszerző háború sem történt.

Ebben szerepet játszottak a két világháború tanulságai és a területi revizionizmustól való félelmek, az atomfegyverek elterjedése, a demokratikus normák és a népek önrendelkezése iránti elkötelezettség megszilárdulása a nyugati világban, valamint a fejlődő világ esetében az egyébként számukra általában messze nem optimális területi status quo megkérdőjelezésének potenciálisan beláthatatlan következményei. A szuverenitás egyik legalapvetőbb eleme a világos határok lefektetése és kölcsönös elismerése, következésképpen a szuverenitásalapú nemzetközi rend csak fix és sérthetetlen határok mentén működtethető.

A határok erőszakos megváltoztatásának hasznát csökkentette emellett, hogy a földterület relatív gazdasági értéke az iparosítással visszaesett, valamint hogy a globalizált világgazdaság működési feltételei megkövetelték a világos és stabil területi rendet. Egy szó, mint száz, a határok kölcsönös elismerése békésebb és stabilabb világrendet eredményezett.

Visszatérhet a 19. század

Ez természetesen nem jelentette azt, hogy 1945 után eljött a szép, békés új világ. Az államközi és nem állami konfliktusok nem szűntek meg, és az Egyesült Államok is számos alkalommal indított tengerentúli háborúkat, amelyek ha nem is az adott terület elcsatolását, de az amerikai befolyás kiterjesztését, illetve fenntartását célozták.

Az is igaz, hogy a kisebb–nagyobb területi revízió kierőszakolása továbbra is a nemzetközi politika fontos eleme maradt, inkább csak az elérhető területszerzés mértéke változott: a második világháború óta a gyors és mérsékelt területfoglalások váltak jellemzőbbé, nem a kiterjedt inváziók.

Arra azonban relatíve kevés példa volt, hogy egy nagyhatalom fogja, és erőszakkal magához csatolja szomszédjait. Pont ezért is érte sokként a nyugati világot a Krím félsziget 2014-es orosz bekebelezése és Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022. februári inváziója, amely világosan felrúgta az 1945 utáni rend egyik legfontosabb alapelvét. Az orosz hódító háború ráadásul a nyugati világon kívül mérsékelt reakciókat szült, és többek között a világ két legnépesebb országa, a területi status quóval elégedetlen Kína és a Kínával is területi vitában álló India sem igyekezett kiállni Ukrajna szuverenitása mellett.

Ha Trump alatt az eddig is álszent Egyesült Államok végleg hátat fordít ezen elvnek, és deklarálja, hogy joga van biztonsági vagy gazdasági megfontolásokból kiterjeszteni fennhatóságát, azzal végleg megdőlhet az eleve gyenge lábakon álló szuverenitási elv betartatása, és visszatérhet a 19. századi helyzet, amikor a nagyhatalmak egymással egyezkedve rendezgették át a világ térképét, aktuális stratégiai és anyagi érdekeik mentén.

Az erre utaló nyilatkozatok már az agresszió nélkül is növelik a térségbeli turbulenciát. Høgni Hoydal, a Feröer-szigetek külügyminisztere arra panaszkodott a napokban, hogy Trump fellépése miatt repedeznek azok a halászati, hajózási, környezetvédelmi és kutatási megállapodások, amelyek békét teremtettek az északi sarkkörön, Grönland és a Feröer-szigetek pedig sakkbábúvá váltak a geopolitikai játéktéren.

Tágabb értelemben a helyzet azt jelzi, hogy a világ egyre inkább elfeledkezik a második világháború tanulságairól, és az azt követő, történelmi léptékben relatíve békés hét évtized helyett inkább az azt megelőző időszak nemzetközi politikai jelenségei élednek újra, a nacionalizmus térnyerésétől kezdve a határrevíziós felhangokig.

Nem a béke embere

Mindennek természetesen érdekes mellékszála a magyar kormány magatartása: Orbán Viktor miniszterelnök számtalan alkalommal hangoztatta, hogy Trump a béke embere, és megválasztása Magyarország – illetve saját kormánya – szempontjából kedvező világpolitikai változásokat eredményez.

Ez eddig nem igazán körvonalazódik. 

• Trump megválasztása után azt követelte, hogy GDP-arányosan 5 százalékra emeljék a NATO-tagállamok számára előírt védelmi kiadási kritériumot, és azzal fenyegetett, hogy a „keveset fizető” tagoktól az Egyesült Államok megvonja a védelmi garanciákat. Magyarország számára ez a jelenlegi költségvetési folyamatok mellett irreális szám (Orbán megfogalmazása szerint tüdőn lőné a gazdaságot), de még az európai tagállamok által alkuképesnek tartott 3–3,5 százalékos érték is súlyos érvágás lenne.
• Bár a kampányban azt ígérte, hogy egy nap alatt lezárja az ukrajnai konfliktust, ezt az év elején 100 napra, illetve fél évre módosította, és európai források szerint a vártnál nyitottabbnak mutatkozik Ukrajna támogatására, miután nem akar gyengének látszani a külső és belső közönség felé.
• Egyelőre még képlékeny, hogy a gyakorlatban mennyire lesz kemény Trump Kína-politikája, de a pávatáncos külpolitika kockázatait semmiképpen nem csökkenti, hogy kormánya külügyi és védelmi posztjaira döntően keményvonalas, Kína feltartóztatását hangoztató republikánus héjákat jelölt a megválasztott elnök.

A legfőbb probléma ugyanakkor pont a fenti, elvi megközelítésből fakad: a szuverenitás tiszteletben tartása helyett az erőre hagyatkozó, nagyhatalmi érdekek és alkuk mentén alakuló nemzetközi rendben általában a kis, nyitott államok húzzák a rövidebbet, ahogy azt a magyar külpolitika a korábbi területi osztozkodások során megtapasztalhatta.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA világrend egyik alapvető normája is megdőlhet UkrajnábanDrámaian csökkent a szomszédos államok elfoglalását célzó háborúk száma 1945 után, amikor tabuvá vált a területi hódítás. Ha ez az ukrajnai orosz invázióval megdől, az a jövőben másokat is felbátoríthat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMi van, ha Ukrajna veszít?Az orosz győzelmi remények abból táplálkoznak, hogy a Nyugat előbb vagy utóbb úgyis belefárad Ukrajna támogatásába. De ehhez túl sok veszítenivalója van.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLelepleződött a trükk, ami miatt sokkal erősebbnek látszott OroszországOlyan nagy összegben kényszerhiteleztek orosz bankok hadiipari vállalatokat, mint a hivatalos védelmi büdzsé. Kérdés, hogy visszafizetik-e valaha.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Világ biztonságpolitika Donald Trump egyesült államok geopolitika grönland Orbán Viktor orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus világrendszer-váltás vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában