(A Civil Közoktatási Platform vitája és Nahalka István oktatáskutató számításai felhasználásával összeállította Juhász Ágnes, a CKP munkacsoport-vezetője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ma tárgyalta az Országgyűlés kulturális bizottsága a Belügyminisztérium diszkriminációellenes intézkedéscsomagját, amely a kötelező társadalmi egyeztetést mellőzve került benyújtásra. Az uniós források elérése érdekében benyújtott törvénytervezet felszíni intézkedésekkel akarja „letudni” a magyar iskolarendszer egyik legsúlyosabb strukturális és tartalmi problémáját. Néhány üdvözlendő lépés mellett számos pontatlanságot tartalmaz, és hatása már a rosszul megfogalmazott előírások miatt is minimális lesz.

A törvénytervezet 10 százalék forrásmegvonással bünteti azokat a többiskolás településeken lévő általános iskolákat, ahol lényegesen a települési átlag alatt van a hátrányos helyzetű tanulók aránya. Emellett kimondja, hogy ha egy iskolában átszervezés vagy új tevékenység elindítása történik, akkor a fenntartónak vizsgálnia kell, hogy nem lesz-e emiatt 25 százaléknál nagyobb különbség az osztályok között a hátrányos helyzetű tanulók arányában, és biztosított lesz-e a speciális nevelési igényű (SNI) tanulók ellátásának folyamatossága.

Üdvözöljük, hogy a Belügyminisztérium legalább az uniós vállalások teljesítse érdekében szakít az oktatásügyért korábban felelős Balog Zoltán szeretetteljes szegregációval kapcsolatos véleményével, és azzal a hozzáállással, hogy a szegregáció bizonyos esetekben megengedhető.

Örülünk, hogy legalább az újonnan indítandó tagozatok, osztálybontások esetén kötelező lesz figyelni a szegregáció elkerülésére. Más okunk azonban nincs az örömre.

Kezdjük azzal, hogy a törvény hihetetlen pontatlanul fogalmaz. Hátrányos helyzetű gyerekekről beszél, holott nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetűek mellett a még rosszabb helyzetben levő halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel is számolni kell akkor, amikor a kirekesztés büntetéséről van szó. Az iskolák helyett pedig feladatellátási helyekről, köznapi kifejezéssel telephelyekről kellene beszélni, hiszen a településen belüli különbségek sokszor egyetlen iskola két különböző helyszínen levő telephelye között jelennek meg. Arról nem is beszélve, hogy az iskoláknak nincs is költségvetése, csak fenntartóiknak, állami iskolák esetén a tankerületeknek – így az iskoláktól nem is lehet elvonni semmit.

Folytassuk azzal, hogy a diszkrimináció témáját is a költségvetés lyukainak betöltésére kívánják használni: az elvont 10 százalékot nem a település többi iskolája között osztják el, hanem egyszerűen csökkentik ezzel az oktatás amúgy is meglehetősen szűkös költségvetését.

Mielőtt az ilyenfajta intézkedés célszerűségével foglalkoznánk, térjünk ki arra, hogy az intézkedés csak a jéghegy csúcsát kapargatja. Ugyanis azzal, hogy csak azokat az iskolákat bünteti, amelyekben az adott településre jellemző átlagnál 20 százalékkal kisebb a hátrányos helyzetűek aránya, eleve kimaradnak a szabályozásból azon települések iskolái, amelyekben 20 százaléknál kisebb ez az arány. Márpedig ez a kisebb arány sokszor előfordul, amikor a hátrányos helyzetűek csak a szegregátumban vannak sokan, a város többi részében pedig nem. Egy valós példával: nem büntethető a 13 százalékban hátrányos helyzetű város 1 százalékos arányú egyházi iskolája annak ellenére, hogy a városban van 36 százalék feletti arányú általános iskola is.

A települési átlaghoz való viszonyításnál jobb mutató lenne az iskolák, illetve telephelyek közötti eltérés, és nem szabadna megfeledkezni az iskolán belüli, osztályok közötti diszkriminációról sem. Arról nem is beszélve, hogy nincs szó az óvodákról, ahol legalább akkora a gond, mint az általános iskoláknál, és nincs semmi elképzelés az egyiskolás településekre vonatkozóan. Azon iskolákat pedig, amelyek nem a hátrányos helyzetű településen, hanem a szomszédjában vannak, és így szívják el a jobb családi hátterű gyermekeket, vagy hat, nyolc évfolyamos gimnáziumként teszik ezt, szintén nem bünteti a szabályozás.

Így a törvény a diszkrimináló intézmények túlnyomó többségére nem vonatkozik.

Ráadásul az aktuálisan legnagyobb problémát, a nem befogadó egyházi iskolák létrejöttét sem a forrásmegvonás, sem az új feladatellátásra vonatkozó előírás nem akadályozza meg.

Nahalka István számításokat végzett annak érdekében, hogy megnézze, kik tartoznak a törvény hatálya alá. 

• Az általános iskolával rendelkező 2200 településből összesen 23 esetében lehet az eltérést vizsgálni – ennyi helyen magasabb 20 százaléknál a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű tanulók együttes aránya.
• A 23 település 38 iskolája tartozik a büntetendők közé – ez az összes egyáltalán szóba jövő, nem egyiskolás településen működő feladatellátási helyek körülbelül 2 százaléka.
• Közülük 26 egyházi – túlnyomó többségben református, de vannak köztük katolikusok is.

Az adatokból jól látszik, hogy kormányzati intézkedések hiányában meddig fajult el a helyzet: több olyan település van, ahol az egyik iskolában 0, a másikban 80-90 százalék a hátrányos helyzetű tanulók aránya. Megdöbbentő számokat mutatnak a települési szintű adatok is: Szendrőn és Komádiban például a nagyon szigorú feltételekhez kötött „hátrányos helyzetű” minősítés a tanulók több mint kétharmadát megilleti. Ezeken a településen azokat az iskolákat is forrásmegvonással bünteti majd a törvény, ahol a tanulók 33-39 százaléka hátrányos helyzetű!

A kirekesztő egyházi iskolákban az arány legtöbbször 0, maximum öt százalék – és ez nem a roma tanulók, hanem a bármilyen okból hátrányos helyzetűnek minősülő (alacsony jövedelem mellett alacsony iskolai végzettségű vagy munkanélküli szülőkkel rendelkező) gyermekek aránya. De a probléma nem egyszerűsíthető le egyházi és állami iskolák közötti különbségre: Felsőzsolcán például a magas (88 százalékos) arány a katolikus iskolát jellemzi, a 0 százalék pedig a reformátust; Jászapátiban a legnagyobb különbség az állami iskola egyik telephelye (0%) és a katolikus iskola egyik telephelye (45%) között van.

Az iskolákat a törvény forrásmegvonással bünteti – de az oktatásirányításban dolgozók, különösen a vezetők mikor kapnak büntetést azért, mert nem tartatták be a köznevelési törvény szegregáció elkerülését szorgalmazó rendelkezését? Sőt, az iskoláknak az egyházakhoz történő átjátszásával az elkülönülést még elő is segítették.

Amellett, hogy a megvonás lehetősége kevés iskolát érint, más baj is van ezzel az intézkedéssel.

A forrásmegvonás hatására várhatóan nem változtatnak gyakorlatukon azok az egyházi iskolák, amelyek számára a 10 százalékos megvonás kevésbé riasztó, mint az, hogy elveszítik azoknak a szülőknek a jóindulatát, akik éppen a „megfelelő tanulói összetétel” miatt vitték hozzájuk a gyermekeket. (Komolyabb visszatartó ereje lehetne a kiegészítő egyházi normatíva megvonásának, illetve annak, ha az iskolák átvételének, az új iskolák alapításának feltétele lenne a megfelelő arány.)

Azok az iskolák pedig, akik esetleg mégis igyekeznek több hátrányos helyzetű tanulót befogadni, úgy fogják ezt megtenni, hogy semmiféle segítséget nem kapnak ahhoz, hogy valóban be tudják őket vonni az iskolai közösségbe, meg tudják adni nekik és többségi osztálytársaiknak is azt a személyre szabott oktatást, amire szükségük van. Enélkül pedig ugyanúgy nem lesznek erre képesek, mint ahogy az eleve rosszabb helyzetű iskolákban a státusztörvényben biztosított 20 százalékos esélyteremtő pótlék sem teszi majd képessé a tanárokat erre.

Az állami iskolák esetén az arányok megváltoztatásához meg kellene változtatni a körzethatárokat, hiszen tipikusan az egyik iskola a településen belüli szegregátumban, a másik pedig attól nem feltétlenül gyalogosan megközelíthető távolságban van. Ha a gyermekeknek lakóhelyüktől távoli iskolába kellene járniuk, ez csak buszoztatással lenne lehetséges. Ezt a megoldást alkalmazta még önkormányzati iskolatulajdonosként Lázár János Hódmezővásárhelyen. Iskolabuszokra azonban a magyar állam csak a határon túl ad pénzt.

Egyébként a kívánt mértékű változtatás nem is lenne azonnal lehetséges úgy, hogy a tanulók ne sérüljenek, hiszen az arányok lényeges növeléséhez több iskola felsőbb osztályos tanulóit kellene összekeverni.

Arról szó sincs, hogy

• a tanárok számára célzott szakmai, módszertani segítséget nyújtanának,
• növelnék a szakmai szolgáltatásokat nyújtók számát,
• az ellenőrzésről a segítésre helyeznék a hangsúlyt, pluszforrásokat adnának azoknak az iskoláknak, amelyek megfelelően foglalkoznak a hátrányos helyzetű gyermekekkel, és így vonzóvá tennék az ottani tanulást a többi gyermek és szüleik számára is.

Valószínűleg ez a szemléletmód teljes mértékben idegen egy rendfenntartásra létesített minisztérium rendfenntartáshoz értő miniszterétől.

Mint ahogy arról sincs szó, hogy az iskolák átvételénél, új iskola alapításánál feltétel lenne az iskolákba járó halmozottan hátrányos gyermekek aránya közötti különbségek valamilyen szint alatt tartása.

Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a bírálat ebben az esetben nemcsak a kormányzatnak, hanem az Európai Uniónak is szól, ugyanis a törvény levonást előíró pontja szó szerint megegyezik azzal a deszegregációs előírással, amely az Európai Unió Tanácsa Magyarország helyreállítási és rezilenciaépítési terve jóváhagyásához kikötött feltételei között szerepel. A feltételrendszer közoktatással kapcsolatos része sajnálatos módon más olyan intézkedéseket is tartalmaz, amelyek a magyarországi helyzetben nem hatásosak, esetleg kifejezetten károsak. Ezek közül már végrehajtották a pazarló és kevéssé célszerű tanulói laptopjuttatást, és várható, hogy lépések történnek majd a kisiskolák megszüntetése érdekében – a szokásos gyakorlat ismeretében feltételezhetjük, hogy nem az észszerűség, hanem az egyszerűség, a fűnyíróelv lesz itt a vezérlő szempont.

Az azonban nem ment volna szembe az uniós előírással, ha pontosítják a fogalmakat, nem csökkentik az oktatásra fordított forrásokat a levonással, és kiegészítik az előírást szélesebb körben ható, illetve valódi megoldást jelentő intézkedésekkel.

A tartalmi kérdéseken túl nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy egy olyan témában, amelyikben lehetett volna konszenzus az oktatási tiltakozók és a minisztérium között, a minisztérium még a jogszabályilag előírt egyeztetést sem végezte el, nem adott lehetőséget a törvénytervezettel kapcsolatos vélemények beküldésére. Az lett volna a logikus, hogy felveszi a kapcsolatot azokkal az intézményekkel, szervezetekkel, szakértőkkel, akik ebben a témában otthon vannak.

Szomorúan kell megállapítanunk, hogy annak idején a határozatot előkészítő európai uniós szervek sem kezdeményeztek egyeztetést az érintettekkel.

A Civil Közoktatási Platform 55 szervezete közül legalább 12 kifejezetten hátrányos helyzetű, SNI vagy roma gyermekekkel foglalkozik. Közülük senkit nem kérdezett meg a minisztérium, hogy megfelelőnek tartják-e ezt az intézkedéscsomagot.

Az esélyegyenlőtlenség a magyar oktatási rendszer alapvető problémája, érdemi enyhítése az egész „nagy iskolai reform” függvénye.

A további romlás elkerülését szolgálhatják egyedi intézkedések – sokat jelentene már az is, ha a meglévő szegregációellenes szabályok betartását ellenőriznék, és az egyházi iskolák ezek alóli felmentését megszüntetnék. Az azonban biztosan nem célravezető, ha ezek az intézkedések az érintettekkel való egyeztetés nélkül, az uniós vállalások formális teljesítése érdekében történnek meg.

A hátrányos helyzetű tanulók iskolai szelekciója a magyar közoktatás egyik nyomasztó tehertétele. Számos megjelenési formája van, egy-egy részprobléma kiragadása és a kísérlet annak elkülönült megoldására nem vezethet eredményre. Átfogó deszegregációs stratégiára lenne szükség, amelynek középpontjában a magyar közoktatás gondjainak általános megoldását lényegesen előmozdító, kiemelt fejlesztési folyamat állhat: a pedagógiai kultúra megújítása. A magyar közoktatás színvonala emelésének kulcskérdése ez.

A szelekciós problémák megoldása érdekében is akkor tehetjük a legtöbbet, ha a pedagógusok önálló, kreatív tevékenysége elől eltakarítjuk az akadályokat, és elterjesztjük azt a tudást, amely egy lényegesen színvonalasabb oktatásban a tanulást és a tanítást örömteli, mindenki számára eredményes tevékenységgé teszi. Csak így alakíthatunk ki olyan viszonyokat, amelyek között a szülők majd nem akarják elvinni más iskolába a gyerekeiket, az iskoláknak, a pedagógusoknak nem lesz elemi érdekük, hogy kiválogassák azokat a gyerekeket, akiket a legjobban szeretnek tanítani, és a társadalmi csoportok közül a jobb érdekérvényesítéssel rendelkezők nem törekszenek arra, hogy szinte „saját iskolarendszert” hozzanak létre maguk számára szelektáló iskolatípusokból és iskolákból.

A szelekciót és a szegregációt fenntartó, újratermelő folyamatokat kell kiiktatni a közoktatásból.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAhova születsz, ott is maradsz – a magyar közoktatási rendszer egyik nagy kudarcaA balkáni szint felé csúszó magyar közoktatás egyik legnagyobb problémája, hogy nem képes kiegyenlítő hatást gyakorolni a társadalmi-gazdasági különbségekre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA magyar iskolákban a fordítottja történik annak, mint ami az ország javát szolgálnáMinél hosszabb ideje tanul egy diák a közoktatásban, annál erősebben befolyásolja a családi háttér a képességeit. Az ideális ennek pont a fordítottja lenne.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA magyar iskolák 8 százalékában még tornaszoba sincs224 iskolában se féltornaterem, se tornaszoba, és ez már a nagy sport és oktatási infrastruktúra-fejlesztéssel javított helyzet.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet általános iskola egyházi iskolák iskola iskolarendszer közoktatás oktatás oktatási egyenlőtlenség oktatáspolitika szegregáció Olvasson tovább a kategóriában