Hírlevél feliratkozás
Avatar
2020. január 21. 17:48 Közélet

Nem a módszertan a fő gond az inflációval, hanem az, hogy magas

Ha valakinek nem tetszik a testsúlya az ünnepek után a fürdőszobai mérlegen, először arra gondol, hogy a mérleg elállítódott. És valóban, a mérleg lehet pontatlan. Meg a mérési pillanat is számít valamennyit; reggel, felkelés után kicsit barátságosabb az adat. De leginkább a szomorú valóság jelenik meg a kijelzőn.

Nemcsak azok körében gyakori ez a logika, akik hiúk a súlyukra. Amikor az akkori francia elnök az USA egy főre jutó GDP-adataival összevetette az otthonit, olyan lemaradást látott, ami nem tetszett neki, és nem is állt összhangban az egyéb észlelésekkel, más mutatókkal. Kezdeményezésére nemzetközi szaktekintélyek vizsgálták felül a GDP-számítást; a Stiglitz-Sen-Fitoussi bizottság 2009-ben tette közzé alapos jelentését, mely szerint a bruttó hazai termék nem mutatja ki kellően a jól-létet, output-méréseink megújításra szorulnak.

Más fontos mutatónál is volt már példa arra, hogy a mérést és a mércét felülvizsgálták. Még 1996-ban történt, hogy az Egyesült Államokban az úgynevezett Boskin Bizottság közzétette jelentését az infláció méréséről. Eszerint a hivatalos fogyasztói árindex módszertani okokból némileg, de szisztematikusan felülbecsli a pénz értékének romlását. Vagyis nem az igaz, amit rengeteg ember gondol, hogy a valóságban nagyobb lenne a pénzromlás üteme, mint amit megír az újság, hanem fordítva: a minőségi javulás, a műszaki haladás eredményei miatt lassabban nőnek az árak, mint ahogy azt a hivatalok mérik.

A kritikák ellenére a statisztikai hatóságok nem szívesen nyúlnak a bevett módszertanhoz. Ami az inflációmérést illeti, ennél még utólagos adatkorrekciót sem alkalmaznak, szemben mondjuk a fizetési mérleg vagy a GDP adataival, amelyek esetében elég jelentősen alakul a múlt. Amivel viszont operálnak a statisztikai hivatalok, az az, hogy időnként változtatnak azon a fogyasztói kosáron, amelyen az árszint időbeli alakulását mérik. A gazdasági elemzők ezért többféle mutatószámhoz fordulnak a sokarcú valóság leírásához: használják a változatlan adótartalmú indexet, a maginflációt, megmérik a ritkábban változó árú termékek drágulását, kiszámolják a nyugdíjas-inflációt.

Egy ideje, bárhogy mérjük, a nagyvilágban ritka alacsony indexeket látunk.

Az inflációs mutatók több országban tartósan a nulla alatt maradtak néhány évig, és most is legfeljebb évi egy-két százalékkal nő az árszint. Nálunk azért más a helyzet: a fogyasztói árindexünk éppen csak benézett nulla alá 2014-ben, a maginflációs mutató viszont akkor sem jelzett deflációt.

Az európai trend valóban szokatlan és érdekes. Defláció korábban válságidőkben fordult elő, meg az aranyalap korszakában volt rá hajlam, most azonban már tíz év múlt el a mély recesszió után, és mégsem nagyon mennek felfelé az árak. Talán valóban megváltoztak a viszonyok? Akkor mérni is másképp kellene?

Bizonyos, hogy a modern gazdaságok teljesítményének mind nagyobb részét adják a szolgáltatások, amelyeknél különösen nehéz biztosra menni az árváltozás mérésében. A digitális forradalom nyomán sok területen olyan tartalom-bővülés, szolgáltatás-gyorsulás, költségcsökkenés következett be, amelyre joggal hivatkozhatnak azok, akik szerint a tényleges fogyasztói árszint a hivatalosan mértnél is szerényebben emelkedik, ha egyáltalán. A globalizációs folyamat részeként a nemzetközi árverseny hatékonyan tartja féken az áremelési (és emellett a béremelési) törekvéseket.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkSokkal jobban ismerjük az árakat, és ez az egész gazdaságot a feje tetejére állítottaAz Amazon-hatásra minden szereplőnek reagálnia kellett, és ez megváltoztatta a gazdaság korábbi alapvető működési törvényeit.

Úgy néz ki tehát, mintha kihunyt volna az infláció szelleme, nem érvényes immár a munkanélküliségi ráta és az áremelkedés közötti átváltás, nem növeli az árszintet az a hihetetlen pénzbőség, amellyel a jegybankok a gazdaságot élénkítenék. Erre az új helyzetre gyakran utalnak a központi bankoknál, amikor a történelmileg páratlanul alacsony kamatjaik mellett érvelnek. Viszont továbbra is működnek más ismert összefüggések, így az, hogy a jegybanki kamatpolitikával megtolt pénzbőség nyomán megugranak az aktívaárak, drágulnak az ingatlanok. Ismét a pénzügyi buborék jegyei mutatkoznak – de a fogyasztói árindex a fejlett világ nagy részében mindeddig megmaradt a nulla és kettő százalék között.

Tényleg rendkívüliek a kamatviszonyok. A fejlett országok sora bocsát ki hosszú távú állampapírt nulla körüli, sőt az alatti kuponnal. Még a befektetési kategóriába éppen csak beférő magyar állam is úgy tudott a minap 20 éves lejáratú kötvényt elhelyezni, hogy csupán 3 százalék a kamat. (Igaz, a hasonló papírért a görög költségvetés 2,1 százalék kamatot fizet, a szlovák és szlovén állam bőven egy százalék alattit – de ezek tagjai az euróövezetnek, és élvezik annak ilyen előnyét is.)

És ezzel hazaértünk. A magyar kamatszint is viszonylag alacsony, pontosabban a jegybank által befolyásolt rövid kamatok igen alacsonyak, jelezve az MNB rendkívül laza pénzpolitikáját; a lakosság és a vállalatok hitelkamatai vegyes képet mutatnak a sokféle jegybanki és állami beavatkozás nyomán. A rövid lejáratokon mélyen vannak a kamatok, másfelől ott van a sokat vitatott MÁP+ a maga éves 5 százalékos kamatával. A pénzügyi piacokon forgó államkötvényeinknél pedig most is két-háromszáz bázispont a felárunk a német hozamokkal szemben, mint akár negyedszázada.

Akkor tehát mi is már ebben az új pénzügyi univerzumban élünk? Nem annyira. A tavalyi év átlagos fogyasztói árindexe (3,4 százalék) és az év végén a 4 százalékos szintre emelkedő inflációs mutatók alapján nem lehet mást mondani, mint hogy ismét a nyakunkon a pénzromlás, néhány különleges adottságú évet követően. Hogy a forinttal gond van, jelzi az árfolyam további gyengülése is, holott amint a szlovák vagy a cseh eset mutatja, az euróövezetnél gyorsabban növekvő és fizetési mérleg-többletet felmutató gazdaságokban a nemzeti valuta (amíg megvan) felértékelődési trendet követ, nem pedig tendenciaszerűen gyengül.

Különös, hogy erre nem reagál érdemben az MNB. Az nem tekinthető érdemi válasznak, hogy „a mért infláció a céltartományon belül van, árfolyamcélja pedig nincs az intézménynek”. Az első nem elégséges válasz a mai helyzetben.

Már jócskán túllépte a fogyasztói árindex azt a három százalékos határt, amit sok-sok éve tűzött ki az akkori jegybanki vezetés, amikor gazdasági környezetünkben a mainál sokkal magasabb inflációs ütem számított elfogadottnak.

Ha igaz, hogy az előbb említett technológiai és piacszerkezeti okokból manapság a kisebb infláció a normalitás a világban, akkor abból az európai folyamatokba beágyazott Magyarországon a célérték leszállítása következne, nem a cél sávossá tételének az eszközével éves 4 százalékra felvinni a hivatalosan tolerálható értéket („magyar árstabilitás”). A reagálás másik fele sincs teljesen rendben. Szigorú értelemben valóban nem követhet egyszerre inflációs és árfolyamcélt a jegybank ennyire nyitott áru- és pénzpiacú gazdaságban, ám pont a nagyfokú nyitottságból következően nem intézhető el vállrándítással a forintvaluta jelentős gyengülése, és ebből következően a forintban kapott jövedelmek, abban denominált vagyonok értékvesztése.

A jegybanki vezetéstől ehelyett olyan üzenetek jöttek, mintha a kamatpolitika rendben lenne, inkább az infláció-méréssel van gond (Matolcsy György – Nagy Márton – Palotai Dániel – Virág Barnabás: Az infláció mibenléte – ideje a mérőrendszereket újragondolni). Amint utaltam rá, a mérés ügye valóban mély vizsgálatokat indokol itthon és máshol. Mégis nehéz nem arra gondolnunk, hogy a mérleg megbízhatósága akkor lesz hirtelen téma, amikor a karcsúsított zakót nem sikerül begombolni.

Az említett írás arrafelé hajlik, hogy az inflációs helyzet a mai digitális korban valószínűleg kedvezőbb, mint amit a fogyasztói kosarak időbeli összemérése alapján a statisztikai hivatal közzétesz. Ebben van ráció, noha a platformgazdaság (mint az Uber) és az internetes vásárlás dolgában Magyarország nem számít európai éllovasnak. Amit viszont világosan látunk: a nemzetközileg összemérhető (harmonizált fogyasztói árindex) legújabb, 2019. decemberi mutatója nálunk 4,1 százalék – a legmagasabb inflációs érték az Európai Unióban, melynek átlagmutatója 1,6 százalék.

A magyar közvélemény, és nem csak a mindig sopánkodó kisnyugdíjas, hanem a befektetési bankár is jóval magasabbra teszi az áremelkedés mértékét, mint amit a KSH közöl. A mérési és érzékelési vonatkozásokról az interneten sok vita zajlik, ezeknek a következtetéseit itt fölösleges megismételni. A korábbi társadalmi viszonyok között definiált fogyasztói kosár mér, amit mér, de mind távolabb kerül a cost of living szemléletű indikátortól. Ezért is van az, hogy a hivatalos magyar inflációs mutatók megbízhatóságát nagyobb kétely övezi, mint korábban. Az új mérési konszenzus kialakulását nem megvárva, lenne tehát azonnali teendőjük a döntéshozóknak.

A mérés ügye közvetve ismét előkerült, amikor a jegybank elnöke az állami lakáspolitikai támogatási rendszer (CSOK, falusi CSOK) elhibázottságát, árfelhajtó hatását hozta szóba. A kritika tartalmi részével itt nem foglalkozva, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy nem egyedi állami intervencióról van szó. Sőt bagoly mondja a verébnek: a potenciális ingatlanvevőknek, a nagyméretű személyautók sokgyerekes vevőinek és egyéb preferált rétegeknek nyújtott költségvetési szubvenció hasonló hatásokkal jár, mint a mesterségesen alacsonyan tartott alapkamat és a vállalati kötvények kedvezményes finanszírozása: növeli a fizetőképes keresletet, és ezzel emeli az érintett aktívák árait. Ha buborékveszélyről beszélünk, akkor tudni kell, hogy az aktívaárak felfúvódását a közvetlen szereplőkön kívül a hatóságok is elősegítik. Mint ahogy kamat- és jövedelempolitikai eszközökkel korrigálhatnák is.

Az eszköz- vagy aktívaárak (lakásárak, földár, részvényindex) növekedése nem egyszerű módokon szivárog át a fogyasztói árakba, hogy aztán az így mért inflációra a monetáris politika reagáljon. Hosszú ideig fennállhat az a helyzet, amint látjuk is Európa-szerte, hogy a részvények, ingatlanok áremelkedése alig mutatkozik meg a fogyasztói árindex alakulásában. Ez is szép és bonyolult elméleti probléma.

Most hirtelen belekerült a napi híreinkbe azzal, hogy az MNB elnöke az általa hibásnak értékelt lakástámogatási rendszernél szóba hozta annak inflációs hatását. Jó lenne persze megbízható becsléseket látni arról, hogy a családpolitikai és társadalompolitikai (röviden: politikai) indíttatású állami támogatások milyen mértékben srófolják még feljebb a forintromlás ütemét. Ha csak nagyságrendi becslés adható, már azzal is számolni lehetett volna az állami intézkedések bejelentésekor.

De hagyjuk a becslés módszertani ügyeit nyugodtabb időkre. Most nem a szobamérleggel van gond, hanem a súlyfelesleggel.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem is akkora az infláció, amekkorát a KSH kimutatVannak olyan tételek, amelyekkel nem tudnak megbirkózni a statisztikusok. Valószínűleg sokkal gyorsabban drágul az életünk, mint az a hivatalos számokból kiolvasható.

Közélet fogyasztói árindex infláció Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Jandó Zoltán
2020. május 27. 08:23 Közélet

Kilencvenmilliárdért építi meg az új Duna-hidat Paksnál a kormány kedvenc útépítője

A hídra főleg a paksi atomerőmű bővítése miatt van szükség, és 25 kilométernyi utat is építhet hozzá a Duna Aszfalt a következő három évben.

Jandó Zoltán
2020. május 19. 17:15 Közélet, Vállalat

Hárman maradtak versenyben a budapesti atlétikai stadion építéséért

Könnyen lehet, hogy ugyanaz a konzorcium húzza fel a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokságra épülő stadiont, amely a 190 milliárdos Puskást is építette.

Bucsky Péter
2020. május 18. 14:43 Közélet

Kilencszer több dolgozót bocsátottak el a magyar cégek, mint a multik

A foglalkoztatottak számával arányosítva egy hazai tulajdonú vállalkozásnál 3,5-szer nagyobb az esély arra, hogy valaki beleesett az eddig 62 ezres leépítésbe.

Fontos

Fabók Bálint
2020. május 26. 12:22 Vállalat

Utolsókat rúgja a nagy múltú Ajka Kristály, bontani kezdték az üveggyárat

A rendszerváltás idején még 1300 embert alkalmazó gyár fénykorában szinte kizárólag gazdag országokba exportált, mostanra azonban nagyjából 15 embernek ad munkát.

Bucsky Péter
2020. május 26. 06:31 Vállalat

Egy állami program, amit nem az oligarchákra szabtak, és rögtön jobbak is az eredmények

6 milliárd forint állami támogatással 11 inkubátorcég eddig 139 startupot segített elindulni, a kétes hírű Jeremie programhoz képest sokkal nagyobb sikerrel.

Avatar
2020. május 25. 16:55 Világ

Ki a felelős a világjárvány felszámolásáért a nemzetközi politikában?

Megdöbbentő látni, hogy a fejlett országok belső állapota is hozzájárul a helyzet súlyosbodásához.