Európa kontinens ezerféleképpen tagolódik, de alapvetően mégis két része van. Az egyikben betonerős intézményrendszer védi az erős középosztályt és a versenyképes cégeket, amelyek sikeresen exportálnak a világpiacra. A másikban folyamatos egyensúlyproblémák és társadalmi feszültségek vannak, és erősen hullámzóan tudnak csak alkalmazkodni a változó világgazdasághoz.

Nevezzük őket európai A-^*Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Nagy-Britannia, Németország, Svédország és európai B-^*Görögország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Ciprus, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Málta, Lengyelország, Románia, Szlovénia, Szlovákialigának. Az előbbiben 277 millió, a másikban 232 millió ember élt 2016 végén. Tehát az A-ligában élt az EU népességének 54 százaléka, viszont ezek az országok termelték meg az uniós GDP 70 százalékát.

Az valószínűleg nem kérdés, hogy Magyarország szívesebben tartozna az A-ligához, mint a B-ligához, már csak azért is, mert ezek az országok sokkal gazdagabbak és sikeresebbek. Azt a folyamatot, amivel az A-liga országai felé kellene közelednünk, konvergenciának hívják, és minden ésszerű európai gazdaságpolitika sikerét abban lehet megítélni, hogy sikerült-e ebben a felzárkózási folyamatban előrébb lépni.^*Ha a lakosság egy része elégedetlen a gazdasági közeledés mutatóiban mért tempóval, akkor gyorsít rajta fizikai közeledéssel, azaz elvándorlással. De vajon történt ilyen Magyarországon az utóbbi nyolc évben?

Mi most annyit csináltunk, hogy megvizsgáltuk néhány fontos mutatóban, hogyan szerepelt az európai A- és B-liga, és ehhez képest Magyarország. Kiindulópontnak a 2010-es évet választottuk, és ehhez képest vizsgáljuk a relatív változásokat a két országcsoportban, amelynek mutatóit gazdaságuk méretével súlyozva raktuk össze.

Előrebocsátva a következtetéseket:

a legtöbb mutatóban nem vagy alig látni olyan haladást, ami közelebb vinné Magyarországot a sikeresebb országok felé.

Ez azért is kellemetlen, mert a kétezres évek második felében egy erős felzárkózási tendencia szakadt meg, ami a kilencvenes évek közepén indult. Magyarország egy főre jutó GDP-je, ha jóindulatúan kiigazítjuk a vásárlóerő paritással (ez, mivel nálunk alacsonyabbak az árak, nekünk kedvez), 2016-ban 42 százalékkal maradt el az európai A liga átlagától, de 16 százalék hiányzik ahhoz is, hogy legalább a B-liga átlagát elérjük. Egyszóval elég mélyről indulunk, aminek elvileg kedveznie kellene a felzárkózás ütemének.

Első ránézésre nem is olyan tragikus a helyzet, ha a reál GDP növekedését nézzük a 2010 óta eltelt időben, hiszen mind az A-, mind a B-ligát verjük. De mennyivel? Az A-ligát hat év alatt 2,2 százalékkal, ami a vizsgált időszakban 0,4 százalékos egy évre jutó növekedési többletet jelent. Ebben az ütemben a 42 százalékos távolság lebontása igen hosszú időt venne igénybe. Még kevésbé lehetünk elégedettek, ha számításba vesszük, hogy mennyi EU-s forrás áramlott az országba ezekben az években.

A B-ligával kapcsolatban itt meg kell említeni, hogy ennek a csoportnak a növekedését durván lehúzza a nagy súlyú, ám évtizedes stagnálást bemutató Olaszország, valamint a fejlett országok között szinte példátlan recessziót átélő Görögország. A közép-európai régiótól már egyértelműen lemaradtunk, és az is feltűnő a grafikonon, hogy a kétezres évek vége előtti magyar trend látványosan megtört.

Fogyasztásban már más a helyzet. Itt 2012-ben gyors emelkedés indult Magyarországon, így 2016-ra már sikerült elérni a 2007-es szintet a háztartások fogyasztásában (ez az A-liga országaiban már 2012-ben megtörtént, a B-ligánál csak 2017-ben). Itt tehát látni konvergenciát, akárcsak a kétezres évek közepe előtt. Viszont ahogy az akkori, úgy a mostani fogyasztásnövekedés is kérdéses, hogy fenntartható lesz-e.

Ennél is látványosabban alakult az utóbbi években a foglalkoztatottak létszáma. Magyarországon több mint 16 százalékkal, a (valójában szociális transzfer kedvezményezettjeiként felfogható) közmunkásokat levonva pedig 13 százalékkal emelkedett a foglalkoztatottak száma, az aktivitási ráta pedig 10-12 százalékponttal nőtt.

Ugyanakkor még mindig messze vagyunk az A-liga átlagosan 70 százalékos aktivitási rátájától. Ez persze aligha lesz teljesíthető, ha nem növekszik jelentősen a részmunkaidősök aránya.

Hiába emelkedett viszont a foglalkoztatottak és a ledolgozott munkaórák száma jelentősen, ha a termelékenység eközben látványosan stagnált, azaz a többi országhoz képest lemaradt. Az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2010 és 2016 között (kumulálva) mindössze öt százalékot emelkedett, az egy munkaórára jutó GDP pedig 1,7 százalékot. A munkatermelékenység 0,8 százalékkal múlta felül a 2016-ban a a 2010-es szintet, a 2008-as állapotot pedig még mindig nem érte utol. (De ha nem számolunk a közmunkás statisztikatorzítással, akkor is gyászos a magyar teljesítmény.) Ez arra utal, hogy a foglalkoztatottság emelkedése valójában nem adott sok pluszt a gazdaságnak: rengeteg olyan új munkahely jött létre, amely alig termelt hozzáadott értéket.

Ennél is feltűnőbb, hogy mekkorát zuhant a magyar gazdaság anyaghatékonysága. Ez a leginkább annak köszönhető, hogy 2012 és 2014 között nagyot emelkedett a magyar gazdaságban felhasznált anyag mennyisége (súlyban kifejezve), amit nem követett a GDP hasonló mértékű bővülése. Azaz több anyagból állítunk elő kevesebb értéket, ami nem jelez sok jót. Önmagában nem magyarázhatja ezt az anyagigényesebb ipari-építőipari ágazatok növekedése, hiszen ezek súlya a GDP-ben a 2010-es 29,7 százalékról 2016-ig mindössze 30,4 százalékra emelkedett. A magyar gazdaság energiahatékonysága – ami szintén az európai átlag alatt van – szintén nem javult egy fikarcnyit sem a két európai országcsoporthoz viszonyítva. Ezekből nem tűnik úgy, hogy a magyar gazdaság erős tempóban modernizálódva készülne a klímaváltozás és az egyéb környezeti problémák kivédésére.

Érdemes megnézni azt is, hogyan bánt a magyar állam a gazdaságból elvont pénzekkel. Ez Magyarország esetében már csak azért is fontos, mert a kevésbé fejlett európai országok között kirívóan magas a költségvetési centralizáció szintje (2015-ben például 48,2 százalék volt, miközben Lengyelországban 2008 óta folyamatosan 40 százalék alatti a költségvetési bevételek aránya a GDP-ben).

A magyar költségvetési egyenleg látszólag sokat javult. A 2010 óta hatalmon lévő kormány sikeresen tartja 3 százalék alatt a költségvetési hiányt. De ez nem csak a magánnyugdíj-vagyon eltulajdonításának köszönhető: a kamatkiadások hatalmasat csökkentek 2012 után, mivel a globális körülmények lehetővé tették, hogy a Magyar Nemzeti Bank kamatcsökkentésbe kezdjen. 2012-ben még a GDP 4,6 százalékát költötte az állam az adósság törlesztésére, ez 2016 végére 3,6 százalékra csökkent.

Ha a magyar költségvetés kamatfizetés nélküli, elsődleges egyenlegét nézzük, inkább az olvasható ki, hogy a 2002 és 2006 közötti kiköltekezés volt az anomália.

A 2012-es, méretében a GDP 3,5 százalékát is elérő megszorítás óta az elsődleges egyenleg ugyan csökkenő trenden van, de eddig ez elég volt ahhoz, hogy a hivatalosan kimutatott magyar államadósság lassan csökkenjen.

Az államadósság arányában jobban állunk, mint az összeurópai átlag, de ez csalóka. Az európai B-liga mezőnye erősen szóródik ebben a kérdésben, hiszen a dél-európai országok gigantikus államadóssága felfelé húzza az átlagukat, miközben a keleti országokban jóval alacsonyabb az átlagos adósságráta. Ebben a csoportban van a három legeladósodottabb ország (Görögország: a GDP 180 százaléka, Olaszország és Portugália: 130 százalék), akárcsak a három legkevésbé eladósodott ország (Észtország: 9 százalék, Bulgária: 29 százalék, Csehország: 37 százalék).

Az adatokat korrigáltuk a magánnyugdíj-pénzekkel és az Eximbankkal.^*A magánnyugdíj-vagyont levontuk az államadósságból 2012 előtt, az Eximbank külső kötvényadósságait pedig hozzáadtuk.

Érdekes együttállás: hiába alacsonyabb Magyarországon az államadósság szintje, mint akár az A-, akár a B-ligában, arányaiban mégis magasabb kamatot fizetünk utána. Ennek főleg a befektetők által érzékelt kockázatokhoz és az államadósság szerkezetéhez van köze. A magyar államadósság szerkezete sokat változott, a korábban többségben lévő külföldi befektetők részesedését egyre nagyobb részben tolták át a hazai kisbefektetők felé. Ők viszont jelentős részben prémium magyar államkötvényeket vettek, ami az állam szempontjából költséges lépés volt, hiszen az ilyen állampapírok után jelentős felárat kapnak a megtakarításra képes magyarok. Az államadósság átlagos kamatlába természetesen nálunk is jelentősen csökkent 2012 óta, de érdemben nem gyorsabban, mint más (főleg B-ligás) európai országokban.

Az utóbbi évek kétségkívül kedvező folyamata volt a külső adósság leépülése, ami mögött több folyamat is volt: a pozitív folyó fizetési mérleg, az államadósság szerkezetének fokozatos átalakítása és egy egyszeri lépés, a lakossági devizahitelek 2014 végi forintra váltása.

Hiába szóltak az utóbbi évek az óriási magyar külkereskedelmi többletről, igazán nagy magyar exportsikerről globális összevetésben mégsem lehet beszélni. A világexportban betöltött részesedésünk ugyanis pontosan ugyanott van, mint 2010-ben.

Végül nézzünk meg néhány mutatót, ami az utóbbi évek kormányzati szociálpolitikáját helyezi keretbe. Magyarország korábban a kevésbé egyenlőtlen európai országok közé tartozott, ez az utóbbi években – jelentős adó- és szociálpolitikai ráhatásra – megfordult. Ugyan nőtt a gazdaság 2012 után, a szegénység kockázatának kitettek aránya (akik jövedelme nem éri el a medián jövedelem 60 százalékát) nőtt, a társadalom jövedelmi ranglétrájának alsó 40 százalékán állók részesedése az összes jövedelemből csökkent.

Nem sikerült sokat konvergálni az egészségügyi szolgáltatások színvonalát jól követő várható élettartamban sem. A magyar férfiakat 2010-ben 7 és fél év választotta el az európai A-liga várható élettartamától, 2015-ra ez 6,7 évre szűkült. A nőknél ugyanez a különbség 4,9 év volt 2010-ben, ami 4,7 évre csökkent 2015-ben. Sem a férfiaknál, sem a nőknél nem érjük azt a szintet, ahol az A-liga 1995-ben állt. Mindkét trendből az jön ki, hogy több mint 100 év múlva fogjuk csak elérni az európai A-liga átlagát.

(Romhányi Balázs a Költségvetési Felelősségi Intézet vezetője)

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet gdp konvergencia makrogazdaság Olvasson tovább a kategóriában